Nagyvilág

Bin Laden tíz éve halott, a dzsihadista terrorizmus él és virul

Banaras Khan / AFP
Banaras Khan / AFP
Bár Oszáma bin Ládent épp egy évtizeddel ezelőtt likvidálták az amerikai kommandósok, halála cseppet sem csökkentette a dzsihadista terrorizmus erejét. A mostani megemlékezések leginkább a személyes életére fókuszálnak, semmint arra, milyen valódi hatást gyakorolt a Közel-Kelet szélsőséges csoportjaira.

2011. május másodikán ölték meg az al-Káida hírhedt vezérét a pakisztáni Abbotabad városa mellett. A hollywoodi filmekbe illő események során – később tényleg meg is filmesítették – azonban már nem egy veszélyes, akciókra kész terroristával végzett egy Egyesült Államok, hanem egy menekülésben megfáradt, de közben a terroristák új generációjával elvi vitákat vívó férfival, akinek a felelősségre vonása tíz évet késett.

A dzsihadista terrorizmus veszélyes és kompetitív szakma, nem mindenki alkalmas rá. Egyfelől egy igazi túlélő játék, mert a világ titkosszolgálatai és felfegyverzett drónjai vadásznak az emberre. Másfelől állandó technikai újításokra kényszeríti a terroristát, hogy mindig egy lépéssel a hatalmas erőforrások, kutatási pénzek és modern biztonsági és hadiipar felett diszponáló államok előtt járjon. Harmadrészt – ez a nyugati hírolvasók számára kevésbé érdekes – egy állandó ideológia-elméleti vita is folyik a dzsihadisták között, ahol mindenki a maga Korán-magyarázatát és világnézetét látja az egyedüli helyesnek, a többi pedig irtandónak.

Oszáma bin Láden nagy újítása az öngyilkos merénylők „stratégiai fegyverként” való alkalmazása volt a civilek ellen. Korábban is akadtak ilyen áldozatra kész férfiak és nők, elsősorban a már elfeledett Tamil Ílam Felszabadító Tigrisei alkalmazott ilyen merénylőket Sri Lankán az 1980-as években. A gépeltérítések is népszerűek voltak a terroristák körében az 1960-as évektől kezdve, olykor átlagosan havi kettőre is sor került világszerte.

Az al-Káida ezeket ötvözte az erőszak új típusává. Nagykövetségek, hadihajók, tömegközlekedési hálózatok és középületek ellen alkalmazta, ráadásul az egyéni merénylők erejét megsokszorosítva a személy- vagy teherautókra pakolt robbanószerrel korábban nem látott pusztítást értek el. A civil utasszállítók „alkalmazása” pedig sajnálatos módon mindazt magában hordozta, amire egy terroristának szüksége van az állandó újítások mellett: médiafigyelemre és politikai hatásra.

Federal Bureau of Investigation / Getty Images / AFP Az FBI által közreadott képen a Pentagon épülete látható 2001. szeptember 11-én, miután az American Airlines 77-es járata belecsapódott.

A brutalitás új szintje

A 2001 októberében megindított amerikai katonai invázióval még nem látszott, de ez tényleg Oszáma bin Láden és az al-Káida pár éves tündöklése után az alkonyatot hozta el. Nemcsak azért, mert innentől a terrorvezérnek minimalizálnia kellett a kapcsolatát a külvilággal a túlélése érdekében, hanem azért is, mert hamarosan dzsihadista terroristák új generációja született meg. Furcsa mód, ehhez pont bin Ládennek nem volt köze, sokkal inkább az Egyesült Államoknak, amely 2003-ban megtámadta Irakot.

A közel-keleti ország az amerikai megszállását követően egyfajta mágnesként vonzotta azokat, akik a nyugatiak vérét akarták ontani. A „bin Láden-hatás” ekkor még érezhető volt. Az iszlám világban az USA ellen elkövetett 2001-es terrortámadás példaképpé tette a szaúdi férfit, amelynek hatására kisebb-nagyobb terrorszervezetek tucatjai vállalták önként, hogy az al-Káida részévé váljanak. Irakban is – ahol korábban nem voltak dzsihadisták – hamarosan létrejött a helyi al-Káida, amely a brutalitás új szintjét mutatta be, ezek voltak az első, kamerával rögzített lefejezős videók.

A terroristák új generációja még egy ideig tisztelte az egyre tehetetlenebb bin Ládent, de látnunk kell, hogy ez a „szakma” a tettekről szól. A szélsőségesek szemében az igazi „hősök” azok, akik a mártírvideókon kerülnek bemutatásra, amikor felrobbantják magukat, vagy azok a vezetők, akik növelni tudják a harcosaik számát. Ebben a versengő környezetben bin Ládennek már nem sok babér termett 2001 után. Elzárt magányában fokozatosan elsodródott ettől az új generációtól, egyre kevésbé értette a céljaikat, ami odáig fajult, hogy lefontosabb iraki alvezérével levelekben állt neki vitatkozni a célokról.

A végső törést a szíriai polgárháború jelentette. Már sokan megírták, hogy az iraki al-Káida 2011-ben fegyvereseket küldött a szíriai káoszba, hogy ott megszervezzék a helyi szervezetüket. A hatalmi vákuumban gyorsan növekedett az új csoport, erősebbé váltak, mint valaha, és ebben a pillanatban jött bin Láden utódjának, a hasonlóan aggastyánnak számító, még bin Ládennél is öregebb Ajman al Zawahirinek az utasítása a működésük szabályozására. Ebből már nem kértek ezek a dzsihadisták, és Abu Bakr Bagdadi vezetésével kiszakadtak az al-Káidából Iraki és Szíriai Iszlám Állam néven.

— / Al-Furkan / dpa Abu Bakr al-Bagdadi

Az al-Kaida semmit nem változott

Oszáma bin Láden már nem érte meg az Iraki és Szíriai Iszlám Állam megjelenését, de valószínűleg szégyellte volna magát miatta. Az a fajta primitív, tobzódó erőszak, ami a 2014-ben a kalifátust is kikiáltó szervezetet jellemezte, messze állt az egykori szaúdi vezető világnézetétől. Talán furcsának hangzik elsőre, de az al-Káida vagy a korábbi szélsőséges szervezetek nem üldözték a helyi kisebbséget. Bin Láden a dzsihadistákra egyfajta elit élcsapatként tekintett, amelynek vezetésével majd az iszlám világ megszerzi a függetlenségét a nyugati (amerikai) befolyástól, és a maga ura lehet – bármilyen utópisztikusan is hangozzék mindez. Kik lehettek e helyett a dzsihadisták az Iszlám Államban? Ahogy lassan feltárul előttünk a terrorszervezet egykori tagjainak élete, igazából egy hordát látunk, amelyben a többség semmiféle ideológiai elkötelezettséggel nem rendelkezett, a Koránt nem is ismerték, az Európából érkező önkéntesek jó része még arabul sem beszélt. Ami megfogta őket, az ennek a brutális kísérletnek a „buli jellege”, a szabad gyilkolás, a kivégzős videók, az ingyen feleség, a menekülés az otthoni hétköznapok sikertelensége elől.

Bin Láden, a jelenlegi vezető Ajman al Zawahiri és az al-Káida legnagyobb „problémája”, hogy nem tudtak haladni a dzsihadista korszellemmel. Ez persze nem azt jelenti, hogy a szervezeteknek vége, hiszen személyi kötődések, korábbi kapcsolatok vagy akár a most már domináns Iszlám Államtól való megkülönböztetés szándéka miatt még működnek helyi szervezetek Jemenben vagy éppen a Szaharában. Megújulni kihívás, a 9/11-hez hasonló karizmatikus terrorista vezetők és az emblematikus akciók párosát ma már nehéz összehozni a rendkívüli nemzetközi figyelem és a technika fejlődése miatt. Az al-Káidának tehát vagy egy új vezetőre van szüksége, vagy „alkalmazkodnia kell” az erőszak jelenlegi brutalitásához, ha releváns akar maradni. Ellenkező esetben számolnia kell azzal, hogy lassan a feledés homályába vész.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik