Itt és itt vannak a katonai ellenőrzőpontok. Itt tudjuk kikerülni őket
– mondta a beduin. Kivette a kezemből a noteszt, föle hajolt és lerajzolta a Dél-Sinait körbefutó autóutat, a Sínai-hegyet a sziklasivatag közepén, a Tih-fennsíkot. A biztonság kedvéért megjelölte a két ellenőrzőpontot, viszonyítási alapként pedig a Vörös-tengert.
Utóbbit egyébként szükségtelen volt. Húsz méterre sistergett tőlünk fehér hullámaival, az elektromos téli éjszakában. Miután végzett a rajzolással, kivillantotta sárga fogsorát és hátradőlt.
Fadzsr után vegyetek fel. Az asszony nem jön ugye?
Ránézett a feleségemre. „Nem, az asszony nem jön.”
Akkor Fadzsr után.
Felállt, eligazította magán a fehér galabíjját, majd elindult kifelé a hotelből. Khaliddal mindketten felsóhajtottunk, amikor elnyelte az alakját az éjszaka. Rendben voltunk. A muzejna törzs egyik befolyásos tagja fog bevinni minket a sivatagba. Ez azt jelenti, hogy amennyiben nem tartóztat le a hadsereg, úgy nagy valószínűséggel az itteni beduinok sem lőnek minket agyon, ha valami olyat látunk, amit nem kellene.
A muzejna a legnagyobb törzs a Sinai-félsziget nyugati partján. Egy prominense visz el minket az ópiummezőkhöz, tehát kiterjed ránk a vendégjog. Meglepő volt, hogy a beduin nem igazán problémázott azon, hogy az ópiummezőkhöz akarunk menni. Nyilvánvaló volt, hogy semmi közünk a rendőrséghez. Sokkal nagyobb baja volt azzal, hogy azt hitte, a szőke feleségemet is magunkkal akarjuk vinni. Amikor kiderült, hogy Eszter marad Dahabban, megnyugodott, és rátért az üzletre. Nem a két szép szememért vállalta a dolgot, majdnem egy teljes havi egyiptomi fizetést kért a kétnapos útért.
Súlyosbodó kábítószer-problémák
Amióta a Covid tönkrevágta a turizmust Egyiptomban, a beduinok abból élnek, amiből tudnak. Mivel a Sinai-félsziget déli részén álló nyaralóvároskák, mint Hurghada vagy Dahab szinte egyáltalán nem üzemelnek, és a hotelek üresen ásítanak a sivatagi napsütésben, ez az elmúlt hónapokban egyre inkább eltolta a beduinok megélhetését a csempészet meg a kannabisz- és ópiumtermelés felé.
Egyszerűen nincs elég turista, hogy eltartson ennyi embert.
Egyiptom a földrajzi adottságai miatt is központi szerepet játszik a nemzetközi kábítószer-kereskedelemben. A Távol-Keletről Egyiptom kikötőibe futnak be az Európába szánt nagy kábítószer-szállítmányok, de itt kerülnek hajóra az Afrikában megtermelt narkotikumok is. A szakemberek, akiket Kairóban kérdeztem, azt mondták, csak a kábítószer évi egymilliárd dollár veszteséget okoz az egyiptomi gazdaságnak.
Ez a kisebb baj. A nagyobb, hogy már 2019-ben megkongatta a vészharangot az ország belügyminisztériumának Kábítószer-ellenes Központi Adminisztrációja (ANGA – Antinarcotics General Administration) karöltve a Kábítószer-ellenőrzései és Függőség-kezelési Alappal (Fund for Drug Control and Treatment of Addiction), hogy a százmilliós országban sosem látott méreteket öltött a kábítószer-fogyasztás. A statisztikák szerint az ország teljes lakosságának 10,3 százaléka használ rendszeresen valamilyen kábítószert – ez a drogfüggők tekintetében Egyiptomot a világ élvonalába helyezi. A helyzet súlyosságáról mindent elmond, hogy 2019-ben halálbüntetésre módosították a kábítószer-csempészetért kiszabható legnagyobb büntetési tételt, és átfogó kampányt kezdett a minisztérium a focista Mohamed Salah, Egyiptom nemzeti kincse bevonásával a kábítószer-fogyasztás ellen.
Nem sok sikerrel. Bár valóban lépten-nyomon belefutott az ember a kábítószer-ellenes kampányba, a hatásait nem igazán érzékelte.
Egyiptomban is, mint a világon bárhol, persze nagyban összefügg az ember szociális státuszával, hogy milyen kábítószereket fogyaszt. A szegénynegyedekben az olcsó, szintetikus kábítószerek vagy a Kínából érkező mesterséges ópiátszármazékok népszerűek, elsősorban az áruk miatt. Itt az intravénás droghasználat is gyakori. A középosztály drogja a hasis és az ópium – ritka esetben a kokain. A bango azonban mindenhol jelen van.
A fent idézett statisztika szerint a kábítószer-használat kezdő életkora alkalmilag 9–10 évre csökkent az országban. Ennek jeleit a saját szememmel is láthattam Asszuánban. Tizenkét-tizenhárom éves, atomra beállt gyerekek szívták a füvet velem szemben egy elhagyott hajó fedélzetén, a Nílus partján. Érdekes, hogy bár az alkohol legálisan hozzáférhető az országban, nem az alkoholizmus a legsúlyosabb probléma. Ennek oka elsősorban a társadalmi normákra vezethető vissza. A zömében muszlim társadalomban az alkoholfogyasztás sokkal súlyosabb megítélés alá esik a vallás miatt (az iszlám kifejezetten tiltja bármilyen erjesztett szesz fogyasztását), mint bármi egyéb kábítószer, amivel külön nem foglalkoznak a szent szövegek.
Ellentétben azonban a szintetikus kábítószerekkel, a füvet és az ópiumot Egyiptomban helyileg állítják elő, főleg a Sínai-félsziget déli részén. Mivel tavaly ősszel országos hír volt, hogy a rendőrség, a határőrség és a hadsereg közös akcióban 146 mákfarmot égetett fel, úgy gondoltam, éppen itt az ideje, hogy megnézzek magamnak egy ópiummezőt. Nyolc és fél órát utaztunk egy távolsági busszal Kairóból, kétszer tereltek le a katonák és vizsgálták át a papírjainkat ezért.
Törzsi területek
Vaksötét volt még, amikor elindultunk. Csak sejteni lehetett, hogy hátul a tenger vicsorgása mögött egy órán belül felkel majd a nap. A rekedt hangszórókból akkor kezdett el üvölteni a müezzin, amikor elhagytuk Dahab külvárosát. A városból kivezető főúton katonai ellenőrzőpont állt. A sofőrtől elkérték a kocsi papírjait, az enyémre nem voltak kíváncsiak.
Minden négykerék-meghajtású terepjáróhoz külön engedély kell a hadseregtől – mivel a félsziget sziklás völgyei (a vádik) csak ezzel járhatók. Kairóból és a nagyvárosokból nem lehet terepjárót sem a karbantartásához szükséges alkatrészt behozni a Sínai-félszigetre – biztonsági okokból. A mindenkori egyiptomi kormányzatokat általános gyanakvás jellemzi a beduinok iránt, ami nemcsak a félsziget északi részére terjed ki, ahol jelenleg is hadművelet zajlik az Iszlám Állam helyi fiókja ellen.
A beduinoknak mindig is problémát jelentett értelmezni mind a polgári jogot, mind a nemzetállam fogalmát. A mai napig a saját törvényeik szerint élnek, és az ügyeiket nem viszik ki az állami bíróságokra. Bár a technológiai fejlődés őket is elérte, a törzsi társadalmi struktúrájuk megmaradt.
Én a testvérem ellen. A testvéremmel a szüleink ellen. A szüleinkkel a rokonság ellen. A rokonsággal a többi család ellen. A többi családdal a törzsek ellen. Mindenkivel az idegen ellen
– idézte a beduin a közmondást, amikor erről kérdeztem. Ennél jobban talán semmi sem írja le a beduinok gondolkodását. Aki nem a sivatagban született, az idegen – lehet az egyiptomi városi kormányzati képviselő, de akár izraeli is. Éppolyan egykedvűen fogadták az izraeli hódítókat a hatnapos háború után, mint a visszatérő egyiptomiakat.
A beduin egyébként a betonút mellett guggolt, és szívta a cigarettáját a szikrázó hajnalban. Simán elhajtottunk mellette, utánunk kellett telefonálnia a mobiljával, hogy forduljunk vissza érte. Amikor beszállt az autóba, azonnal átvette az irányítást. Lehajtottunk a betonútról, és másfél órán keresztül mentünk a sziklás sivatagban, hogy elkerüljük a hadsereg belső ellenőrzőpontjait, ami a Tih-fennsíkot hivatott ellenőrizni.
A hadsereget sikeresen elkerültük. Előttünk barnán derengtek a hegyek a szikrázó napsütésben az ultramarinkék ég alatt. A beduin azt mondta, hogy szólítsam Abu Haramnak, ha rá hivatkoznék a cikkemben. Ezen nevettünk. Arabul ez körülbelül annyit tesz, hogy „a bűn atyja”.
Térerőm már órák óta nem volt, és nem tudtam volna megmondani, merre járunk. Az autó lassan haladt a kövek között, én pedig a virágzó sivatagot néztem. Ha esik az eső, egy csapásra kizöldül minden. Az ópiumról kérdeztem, miközben bámultam a virágok imbolygó fejét a szélben.
A mák két dolgot nem szeret, a nedvességet meg a szelet
– mondta Abu Haram. Elmondta, hogy az unokaöccséhez megyünk, aki az egyik sziklavölgyben termel. „Régebben meg lehetett keresni a turistákkal havi négy-hat ezer egyiptomi fontot, most ennyit keresünk egy szürettel. A mákot négyhavonta lehet szüretelni. Hogy mivel? Zsilettel. Azzal.”
Az is kiderül, hogy az így kinyert ópiumból nem készül heroin. Az ember persze semmit sem vesz készpénznek, abból, amit a „bűn atyja” elmond, de a beduin állításával egybevág az ENSZ kábítószerügyi irodájának a beszámolója is, miszerint a Sinai-félszigeten megtermelt ópiumból nem készül heroin. Ennek egyik oka, hogy a Távol-Keletről és Afganisztánból érkező ópium még mindig olcsóbb, másrészt a heroin készítéséhez szükséges vegyületek indexen vannak az országban – a beszerzésük szinte lehetetlen az állami ellenőrzés miatt.
Már jóval elmúlt dél, amikor a beduin megállítja az autót. Egy ponyvasátor mögül fiatal férfiak érdeklődve bámulnak minket. Kiszállunk az autóból. Rokonok. A sátor mögött egy mélyedésben tevék kérődznek, azokat őrzik. Kormos fémedényben teát főznek. Amikor elmondjuk nekik, hogy az ópium miatt vagyok itt, száraz mákfejeket tesznek a vízbe. Hosszasan monologizálok, hogy megértessem,
Az érvelésemet elfogadják. Abu Haram megissza, én megúszom a mákteát. A máktejet eladják, a mákgubók teaként hasznosulnak újra, kárba semmi sem megy.
Nyilván a drónok és a műholdak korában a máktermelés rizikós üzlet. A megközelíthetetlenség azonban a beduinoknak dolgozik. Ellentétben a városiakkal, egy beduinnak nincs szüksége járműre, hogy épségben kijusson a sivatagból. Ha fel is fedez egy ópiummezőt a hatóság, komoly szervezésbe kerül, mire kimennek felszámolni. A beduinok pedig már abban a pillanatban tudják, hogy valami történik, ha egy rendőrségi konvoj elhagyja a várost. A hír szájról szájra jár. Meglepni nem nagyon lehet őket – amit elbuknak, az a mák. Tíz mezőből így átlagban hét megmarad, ez pedig eltartja a családokat.
Miután elköszöntünk az unokatestvérektől, újabb három órán keresztül mentünk a vörös sziklák között. Már ment le a nap, amikor aggódni kezdtem, hogy nem lesz elég fény, hogy fényképezni tudjak. „Ne aggódj semmit” – mondta Abu Haram. Én pedig hittem neki.
Nem kellett volna. A két völgy között egyszer csak egy valószerűtlenűl zöld tó zárta el az utat. Mivel az esővizet nem fogja meg semmi a sivatagban, ezért a beduinok mesterséges gátakat hoznak létre, hogy felfogják a lezúduló vizet az öntözéshez. Télen pedig szokott esni a sivatagban.
A terepjárónk nem tudott átmenni a vízen. A tó partján álltunk azon tanakodva, hogyan tovább, amikor lement a nap. A beduin eredménytelenül próbált telefonálni, én iszonyatosan dühös voltam. Elindultunk visszafelé, már este tíz óra volt, mire kikeveredtünk egy forgalmasabbnak tűnő útra. Nem szóltam semmit, így gondolom Abu Haram aggódott, hogy kifizetem-e. Improvizált. A vaksötétben elkezdett kiabálni, hogy akkor most forduljunk le balra a semmibe. Lefordultunk. Lépésben haladtunk a sziklák között. A beduin ideges volt, ez mindannyiunkra átragadt. Egy órán keresztül vánszorogtunk a vaksötétben, amikor azt mondta, hogy álljunk meg.
Megmondtam, hogy elhozlak a mezőhöz. Na, fényképezz, aztán menjünk innen
– fordult hozzám. Először semmit sem láttam. Majd a virágok sziluettjét a zöld csillagok alatt. Elég nagy mákmező volt, ezt meg kell hagyni. „Fotózzál” – ismételte meg a beduin idegesen, majd felkapcsolta a kocsi reflektorát. A reflektorfényben lilán lángoltak a mákvirágok. Készítettem néhány képet. A beduin alig várta, hogy elinduljunk. Már a kocsiban derült ki, hogy a mákmező, ahová végül is elvitt, nem az ő törzséé volt, hanem a dzsabaléja törzsé – az éjszaka sötétjében kérdés nélkül ránk lőhettek volna az őrök.
Minden mákmezőt őriznek, hogy ne dézsmálja senki. Szerencsénk volt, mert vagy nem volt ott éppen senki, vagy az őrök már mélyen és mákteásan aludtak. Ez persze a képeimen nem sokat segített.
A beduin, látva elégedetlenségemet, ragaszkodott hozzá, hogy nála vacsorázzunk. Két óráig tartott, amíg elvánszorogtunk az otthonához. Egy betonnal megerősített sátorban lakott a feleségével és a fiaival. Füstszagú házikenyérrel és kecsketejjel kínáltak. Nem nagyon volt más választásom: kifizettem. Érezte, hogy azért nem teljesen vagyunk rendben. Azt mondta, hogy mondjam meg, mennyi ópiumot akarok, és ő majd hoz nekem a hotelbe, csak ne legyek már ideges.
