Ideje a látásnak
Az idén bekövetkezett változás és válság során szívem-lelkem csordulásig telt emberekkel. Emberekkel, akik kitöltik a gondolataimat, akikért imádkozom, és néha együtt sírok velük. Akiknek van nevük és arcuk, akik úgy haltak meg, hogy nem búcsúztak el a szeretteiktől.
Ha világméretekben gondolkodik, jóformán megbénul az ember: szakadatlan konfliktusok dúlnak, rengeteg a szenvedés és a nélkülözés. Úgy vélem, az ezen való töprengés segít abban, hogy konkrét helyzeteket lássunk magunk előtt: arcokat – valóságos személyekét, valóságos népekét –, amelyek életet és szeretetet keresnek. Az országok történetében a reményt látjuk megírva – dicsőségesen, mert az áldozatvállalás, a napi küzdelem, az önfeláldozásban összetört életek története ez. Ami nem letaglóz, hanem arra hív, hogy eltűnődjünk, és reménnyel válaszoljunk.
El kell mennünk a létezés határaiig, ha olyannak akarjuk látni a világot, amilyen. Korábban is úgy gondoltam, hogy a világ tisztábban látszik a perifériáról, de pápaságom eddig eltelt hét esztendejében ez teljességgel értelmet nyert. El kell mennünk a határokig, hogy új jövőt találjunk. Amikor Isten meg akarta újítani a teremtést, úgy döntött, elmegy a határokig – oda, ahol bűn és nyomorúság, kirekesztettség és szenvedés, betegség és magány dúl –, mert ezek a helyek egyben lehetőségeket is hordoztak: „Ahol azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem” (Róm 5,20).
Elvont módon, elméletben nem lehet eljutni a perifériára. Gyakran gondolok az üldözött népekre: a rohingjákra, a szegény ujgurokra, a jeziditákra – rettentően kegyetlen volt, amit az ISIS művelt az utóbbiakkal –, vagy az egyiptomi és pakisztáni keresztényekre, akiket bombák öltek meg, amikor a templomban imádkoztak. A rohingja nép iránt különleges vonzalmat érzek. Ők jelenleg a legüldözöttebb csoport a földön; igyekszem közel lenni hozzájuk, amennyire tudok. Nem katolikusok, nem is keresztények, mégis a testvéreink, egy minden oldalról rugdosott, szerencsétlen nép, amelynek tagjai nem tudják, hová forduljanak. Bangladesben pillanatnyilag ezrek élnek közülük egy olyan menekülttáborban, ahol tombol a koronavírus-járvány. Képzeljük csak el, mi történik, amikor egy menekülttáborra sújt le a járvány!
2017-ben találkoztam a rohingjákkal Dakkában: jó emberek, akik szeretnének dolgozni és a családjaikról gondoskodni, mégsem engedik nekik. Egy teljes népcsoportot tereltek karámba és szorítottak sarokba. Kiváltképp megindít azonban Banglades irányukba mutatott testvéri nagylelkűsége. Banglades szegény, sűrűn lakott ország, mégis megnyitották kapuikat hatszázezer ember előtt. Amikor tavaly Abu-Dzabiban kaptam egy díjat – tekintélyes összeg volt –, azonnal elküldtem a rohingjáknak: muszlimoknak szóló elismerésként más muszlimoktól.
Ha konkrét tettekkel megyünk el a határokig, mint ebben az esetben, akkor lehetségessé válik, hogy megérintsen bennünket egy nép szenvedése és nélkülözése, miként az is, hogy támogassuk és bátorítsuk a formálódó, potenciális szövetségeket.
Ez a téma, a másoknak nyújtott segítség velem maradt az utóbbi hónapokban. A karanténban gyakran imádkoztam azokért, akik igyekeztek minden módját megtalálni embertársaik élete megmentésének. Ez nem azt jelenti, hogy elővigyázatlanok vagy vakmerőek lettek volna – nem. Nem keresték a halált, és megtettek minden tőlük telhetőt, hogy elkerüljék a bajt, még akkor is, ha néha ez nem sikerült, mert nem részesültek megfelelő védelemben. Mégsem a saját életük megmentését helyezték előtérbe. Nagyon sok ápolónő, orvos és gondozó fizette meg a szeretet árát, akárcsak azok a papok, egyházi és hétköznapi emberek, akik hivatásuknak tekintették a szolgálatot.
Akár tudatában voltak ennek, akár nem, a döntésük hitvallásukról tett tanúbizonyságot: jobb rövidebb életet élni mások szolgálatában, mint hosszabbat úgy, hogy ellenállunk ennek az elhívásnak. Ezért álltak ki sok országban az emberek az ablakaikba vagy az ajtóikba, hogy hálásan és tisztelettel megtapsolják őket. Ezek a szolgálatot teljesítő személyek a szomszédban élő szentek, akik felébresztettek valami fontosat a szívünkben, és ismét hitelessé tették, amit bele szeretnénk csepegtetni az emberek szívébe a prédikációinkkal.
Ők a közömbösség vírusának ellenanyagai. Emlékeztetnek bennünket arra, hogy az életünk ajándék, és gyarapodunk azáltal, ha saját magunkból adunk: nem őrizgetjük magunkat, hanem elmélyedünk a szolgálatban.
Vajon ezek a gondoskodó emberek, akik sajnos már nincsenek köztünk, meg tudják mutatni nekünk az utat, amelyet most újra kell építenünk?
***
Teremtőnk, a szeretet Istene szeretett teremtményeiként olyan világba születünk bele, amely már előttünk is régtől fogva létezett. Istenhez és egymáshoz tartozunk, és a teremtés részei vagyunk. Ennek a megértéséből, szívünkkel való megragadásából kell kiáradnia az egymás iránti szeretetünknek, amelyet nem érdemeltünk ki, és nem is vásároltunk meg, mert mindaz, ami vagyunk, és amink van, meg nem érdemelt ajándék.
Hogyan is győzhettek meg bennünket másról? Hogyan lettünk vakok a teremtés becses voltára és az emberiség törékenységére? Hogyan feledkezhettünk meg Isten ajándékairól és egymásról?
Azt hiszem, az önelégültség mítosza győzött meg bennünket – a fülünkbe suttogó hang, amely azt bizonygatja: a föld azért van, hogy kizsákmányoljuk; a többiek azért élnek a világon, hogy kielégítsék az igényeinket; amit elnyertünk, vagy aminek híján vagyunk, azt megérdemeljük; a gazdagság a jutalmunk, még azon az áron is, hogy a többiek sorsa a szegénység lesz.
A mostanihoz hasonló pillanatokban – amikor nem vagyunk urai többé a helyzetnek, és ebből a csávából nem szabadulhatunk meg saját magunk – jobb belátásra térünk. Ilyenkor felismerjük, hogy nyakig süllyedtünk az önzés kultúrájába, amely megtagadja a legjobb részét annak, akik vagyunk. És ha az ilyen pillanatokban megbánást tanúsítunk, és visszatekintünk Teremtőnkre és egymásra, talán eszünkbe jut az az igazság, amelyet Isten ültetett el a szívünkben: hogy Őhozzá és egymáshoz tartozunk.
S mivel a karanténban talán visszaszereztünk egy kicsit a testvériességből, amelyet oly fájdalmasan hiányolt a szívünk, sokunkban ébredezni kezd a türelmetlen remény: talán lehet a világot másképp is szervezni, úgy, hogy ezt az igazságot tükrözze.
Elhanyagoltuk és nem ápoltuk megfelelően a Teremtőnkhöz, a teremtéshez és teremtménytársainkhoz fűződő kapcsolatunkat. Ám a jó hír, hogy vár ránk egy bárka, hogy egy új holnap felé repítsen bennünket.
A Teremtés könyvében olvasható Noé-történet nem egyszerűen arról szól, hogy Isten kiutat ajánlott a pusztulásból, hanem mindarról, ami utána következik. Az emberi társadalom megújulása visszatérést jelentett a korlátok tiszteletéhez, a gazdagság és a hatalom féktelen hajszolásának megzabolázásához, valamint a szegényekre és a margón élőkre fordított együtt érző figyelemhez. A szombat, vagyis az Úr nyugalomnapja és az örömünnep bevezetése – a gyógyulás és a pihenés, az adósságokról való megfeledkezés és a kapcsolat-helyreállítás pillanatai – a kulcsát jelentette annak a megújulásnak, amikor időt adtak a földnek, hogy megpihenjen, a szegényeknek, hogy friss reményre leljenek, és az embereknek, hogy ismét rátaláljanak a lelkükre.
Ez a számunkra most elérhető isteni kegyelem, a fény a megpróbáltatásaink közepette. Ne vessük el!
***
Olykor, ha az előttünk álló kihívásokra gondolok, úgy érzem, letaglóznak. Ám sosem vagyok reményvesztett. Nem vagyunk egyedül. Megrostáltatunk, igen, és ez fájdalmas; sokan közülünk tehetetlennek érzik magukat, sőt félnek. Ám a válság arra is lehetőség, hogy jobb emberként kerüljünk ki belőle.
Az Úr ma a szolgálat kultúráját kéri tőlünk, nem valamiféle eldobható kultúrát. Nem szolgálhatjuk embertársainkat, ha nem hagyjuk, hogy megszólítson bennünket a világuk.
Hogy ide eljussunk, nyitva kell tartanunk a szemünket, és engednünk, hogy a körülöttünk lévő szenvedés megérintsen bennünket, hogy meghalljuk, amint Isten lelke szól hozzánk a peremekről. Ezért kell figyelmeztetnem benneteket a valóságtól való menekülés három végzetes módjára, amelyek gátolják a fejlődést, a kapcsolatunkat a valósággal, legfőképpen pedig a Szentlélek ténykedését akadályozzák. A narcizmusra, az önsajnálatra és a pesszimizmusra gondolok.
A narcizmus a tükör elé vonz bennünket, hogy saját magunkat nézegessük, magunkat helyezzük a középpontba, és mást ne is lássunk meg. Végül annyira beleszeretünk a magunk által kreált képbe, hogy belefulladunk. Ezután csak akkor jó egy hír, ha személy szerint nekünk jó, és ha rossz, hát azért, mert mi vagyunk a legfőbb áldozata.
Az önsajnálat folytonos siránkozáshoz és panaszkodáshoz vezet, már nem látjuk, ami körülöttünk van, sem azt, hogy mások mit kínálnak nekünk, csakis azt, hogy szerintünk mit veszítettünk. Az önsajnálat szomorúságot szül a lelki életben – olyan féreg ez, amely belülről rág bennünket. Végül teljesen elhatalmasodik rajtunk, és semmit nem látunk meg, ami rajtunk kívül esik.
Aztán ott van a pesszimizmus: akár egy ajtó, amelyet becsukunk a jövő és a jövő tartogatta új dolgok előtt. Ajtó, amelyet nem vagyunk hajlandóak kinyitni, nehogy egy napon valami újat találjunk a küszöbünkön.
Miközben mindhárom magatartás gátol és megbénít, ezek eredményeképp olyasmikre koncentrálunk, amelyek akadályoznak minket az előrehaladásban. Szirénhangok ezek, elidegenítenek bennünket önmagunktól. Ahhoz, hogy legyőzhessük őket, olyan apró, konkrét és pozitív cselekedetek mellett kell elköteleznünk magunkat, amelyeket végre tudunk hajtani, akár reményt hintünk el velük, akár az igazságért dolgozunk általuk.
Egyik reményem a jelen válságot illetően, hogy visszatérünk a valósággal ápolt kapcsolatunkhoz. Rengeteg névvel és arccal bíró, „hús-vér” testvérünk él körülöttünk, akinek hátrányos helyzetéből eddig mit sem láttunk és hallottunk, mert annyira csak saját magunkra figyelmeztünk. Most azonban lehullott a tekintetünket elhomályosító lepel, és módunkban áll új szemmel nézni.
A válság láthatóvá tette az eldobható kultúrát. A koronavírussal kapcsolatos egészségügyi intézkedések felszínre hozták, milyen sok testvérünknek nincs olyan lakása, ahol lehetséges volna a közösségi távolságtartás. Még tiszta vizük sincs, amelyben megmosakodhatnának. Gondoljunk arra a rengeteg emberre, akik egymás hegyén-hátán élnek városainkban, a világszerte megtalálható számos villa miseriában, ahogy Argentínában nevezzük a nyomornegyedeket és a viskótelepeket. Gondoljunk az illegális bevándorlók fogolytáboraira és a menekülttáborokra, ahol a sehol sem szívesen látott emberek akár éveket is eltölthetnek összezsúfolódva. Gondoljunk arra, ahogyan megtagadják tőlük a legalapvetőbb jogokat a higiéniához, a méltóságteljes élethez, és gondoljunk arra is, miként változtatják a menekülttáborok a jobb életről szőtt álmokat rémálmokká.
Ha a Covid egy menekülttáborban üti fel a fejét, komoly katasztrófát okozhat. Gondolok itt például a leszboszi táborokra, amelyeket 2016-ban látogattam meg I. Bartholomaiosz ökumenikus pátriárka és Ieronimosz athéni érsek testvéreimmel, vagy a líbiai táborokra, amikor filmeken tárult elém, hogyan kínozzák ott a menekülteket.
Nézzük meg az ENSZ statisztikáit azokról az Afrikában élő gyermekekről, akik nem részesülnek oktatásban, akik éheznek Jemenben, vegyük számba a megannyi tragikus esetet! Nézzük csak a gyermekeket! Mivel a járvány megtorpanásra kényszerített bennünket, el kell gondolkodnunk minderről.
Meg kell találnunk a módját, hogy akiket eddig félredobtak, mostantól cselekedhessenek, hogy egy új jövő tényezőivé válhassanak. Olyan közös projektbe kell bevonnunk az embereket, amelynek nem csak azon kevesek látják hasznát, akik kormányoznak és döntéseket hoznak. A járványt követően magának a társadalomnak a működési módján kell változtatnunk.
Amikor változtatásról beszélek, nem csupán arra gondolok, hogy odaadóbban viseljük gondját ennek vagy annak a népcsoportnak. Az foglalkoztat, hogy akik most a peremen tengődnek, a főszereplőivé lépjenek elő a társadalmi változásnak.
Ez lakozik a szívemben.
***
A változás első komoly akadálya az egzisztenciális rövidlátás. Olyan védekezési mód ez, amelynek segítségével szelektíven kezdünk látni. Az egzisztenciális rövidlátás mindig arról szól, hogy olyasmihez ragaszkodunk, amit félünk elengedni.
Ezt látjuk Lukács evangéliumában, a szegény Lázár történetében. A gazdag ember a szomszédjában élt, pontosan tudta, kicsoda Lázár, még a nevét is ismerte. Mégis közömbös maradt, nem törődött vele. A gazdag ember szemében Lázár balszerencséje a saját ügye volt. Alighanem valahányszor elment a hajléka előtt az utcán, úgy gondolta: „Szegény feje!”, és a közöny szakadékán át megbámulta. Ismerte Lázár életét, de nem hagyta, hogy hatással legyen rá. Így születik meg a szakadék, egyik oldalán az általunk érzett közönnyel, másik partján a segítségért kiáltó helyzettel. A közönyös ember empátia nélkül ítél meg helyzeteket, anélkül, hogy képes volna akár kis időre is beleélni magát a másik sorsába.
Láttam itt, Rómában egy fotókiállítást. Az egyik képnek éppen ez volt a címe: Közöny. Egy hölgy lép ki rajta egy étteremből téli időben, jól bebugyolálva a hideg ellen: bőrkabátot, kalapot, kesztyűt visel, egy gazdag nő öltözékét. Az étterem ajtajában egy szegényesen öltözött asszony ül egy ládán vacogva, és kinyújtja kezét a hölgy felé, aki elfordítja a fejét. Sok embert megérintett az a fotó.
Itt, Olaszországban gyakran halljuk, amint az emberek azt mondják: „Che me ne frega”, amikor valamilyen problémáról hallanak. Azt jelenti: „Na és? Mi közöm hozzá?” Argentínában azt mondjuk: „Y a mí qué?” Rövid szavacskák, amelyek egy egész gondolkodásmódot tárnak fel. Egyes olaszok azt állítják, kell, hogy legyen bennünk egyfajta egészséges menefreghismo – „fütyülök rá” hozzáállás –, hogy átvészeljük az életet. Ha folyton aggodalmaskodunk azon, amit látunk, hogyan tudnánk valaha is lazítani? Ez a magatartás végül páncélt von a lélek köré; a közöny golyóállóvá teszi a bensőnket, hogy bizonyos dolgok lepattanjanak róla.
Az Úr éppen ellenkezőleg viszonyul teremtményeihez. Ő sohasem közömbös. Isten lényege a könyörületesség, ami, ha gyakoroljuk, nemcsak abban áll, hogy látunk és meghatódunk, de cselekvéssel válaszolunk a látottakra. Valahányszor azonnali, pontos, szeretetteljes, együtt érző válasz érkezik egy problémára a világban, ott jelen van Isten Szentlelke.
A közömbösség azzal akadályozza a Szentlelket, hogy elzár bennünket az Isten felkínálta lehetőségek elől, amelyek kiszabadíthatnának mentális beidegződéseink fogságából. A közömbösség nem engedi, hogy érezzük a Szentlélek mozgását, amelyet ennek a válságnak elő kellene idéznie a szívünkben. Elrekeszti a lelkek megkülönböztetésének lehetőségét. A közömbös ember bezáródik azok előtt az új utak előtt, amelyeket Isten kínál fel nekünk.
Ezért kell felismernünk a „fütyülök rá” magatartást, és megnyitni magunkat a csapások előtt, amelyek most a glóbusz valamennyi szegletéből elérnek hozzánk.
Amikor ez történik, elárasztanak minket a kételyek és a kérdések.
Miközben feltesszük a fenti kérdéseket – nem szónokian, hanem némán, figyelmes szívvel, talán egy meggyújtott gyertya előtt –, megnyitjuk magunkat a Szentlélek ténykedése előtt. Lassacskán meglátjuk az új lehetőségeket, legalábbis a bennünket körülvevő apró dolgokban vagy mindennapi cselekedeteinkben. S ha elkötelezzük magunkat ezen apró dolgok mellett, máris elképzelhetjük az együttélés és szeretett teremtménytársaink szolgálatának egy másfajta módját. Akkor már álmodhatunk a valódi változásról – a változásról, amely lehetséges.
***
Ezekben a nehéz időkben Jézus utolsó szavaiból merítek reményt, amelyeket Máté evangéliumában mond: „S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20). Nem vagyunk egyedül. Nem kell hát félnünk attól, hogy alámerüljünk a problémák és a szenvedés sötét éjszakájába. Tudjuk, nem kapunk kész, szépen becsomagolt válaszokat, de bízunk benne, hogy az Úr olyan ajtókat is megnyit előttünk, amelyekről nem is sejtettük, hogy léteznek.
A küldetéstől való félelem valójában a Szentléleknek is lehet a jele. Egyszerre érezzük magunkat elhivatottnak és alkalmatlannak a feladatra. Melegség árasztja el a szívünket, amely tudatja: az Úr arra kér, kövessük Őt.
Amikor választásokkal és ellentmondásokkal találjuk szembe magunkat, és azt kérdezzük, mi Isten akarata, váratlan lehetőségek nyílnak meg előttünk. Ezeket az új lehetőségeket „túlcsordulásként” írom le, mert a gátakat átszakítva gyakran kimozdítanak gondolkodásunk medréből. Ilyen túlcsordulás történik, amikor alázatosan Isten elé helyezzük az előttünk álló próbatételt, és a segítségét kérjük. Ezt „a lelkek megkülönböztetésének” nevezzük, mert azzal jár, hogy megtanuljuk, mi az, ami Istentől való, és mi az, ami az Ő akarata meghiúsítására tör.
Akkor tudunk helyesen különbséget tenni, ha nem a gyors döntés hozta megkönnyebbülést hajszoljuk. Ehelyett késznek kell lennünk különböző lehetőségeket tárni az Úr elé, várva a túlcsordulást. Ilyenkor mérlegeljük a pró és kontra érveket, tudva, hogy Jézus velünk és értünk van. Érezzük magunkban a Szentlélek gyengéd hívását, és az ellenkezőjét is. Idővel, imádságos türelemmel, másokkal párbeszédet folytatva elérkezünk majd a megoldáshoz, amely nem kompromisszum, hanem valami egészen más.
Szeretném félreérthetetlenül kifejezni magam ebben a kérdésben. A keresztény életben, amikor Isten akaratát fürkésszük, nincsenek kompromisszumos megoldások. Azt jelentené ez, hogy egy keresztény sosem köthet kompromisszumokat? Természetesen nem; előfordul, hogy ez az egyetlen lehetőségünk egy háborút vagy valamely egyéb csapást elkerülendő. Más szavakkal: átmeneti megoldás, halasztás, amely lehetővé teszi, hogy az adott helyzetre – Isten akaratának kitartó fürkészésével, a lelkek megkülönböztetésével – megszülessen a gyógyír.
Álmodjunk együtt – Út egy jobb jövő felé
Ferenc pápa
21. Század Kiadó, 2020
