Egyedül ülök a vámhivatalban,
Csoda, hogy fáj a szívem?
Ha a családom nem lenne ennyire szegény,
Nem utaztam volna ilyen messzire.
A fenti sorok egy kínai nyelvű, rövid versből vannak, amelyet 1911 szeptemberében véstek fel a San Francisco mellett található Angel Island (Angyal-sziget) egyik barakkjának falára. A New York-i Ellis Islandhez hasonló táborba érkeztek először azok a külföldiek, akik szerettek volna beutazni az Amerikai Egyesült Államokba. A bevándorlókat napokig, sőt hetekig itt tartották, közben több órán keresztül kérdezgették őket arról, hogy kik ők, honnan jöttek és mit akarnak csinálni, és még akkor sem volt biztos, hogy beengedik őket. Akkor sem, ha a családjuk egy része már Amerikában élt.
Nagyon sok kínai az Angel Islanden töltött idő alatt szerezte az első benyomásait arról az országról, ahová azért indultak el, hogy jobb életet tudjanak biztosítani a családjuknak. Bár ezek a bevándorlók elévülhetetlen érdemeket szereztek abban, hogy a vadnyugat elinduljon az ipari és mezőgazdasági fejlődés útján, cserébe diszkrimináció, erőszak és kizsákmányolás volt a jutalmuk.
Az Aranyhegy
Bár kisebb számban már korábban is megjelentek kínaiak az USA későbbi területén, a bevándorlási hullám kezdetét az 1800-as évek elejére teszik, ekkor azonban évente még csak pár száz kínai érkezett az országba. Az igazi fellendülés a 19. század közepén kezdődött el, amikor egy, a kínai és amerikai kormány között kötött egyezmény megkönnyítette a beutazást. Ebben az időszakban naponta kétezer kínai bevándorlót regisztráltak, így 1880-ra Kalifornia lakosságának egy tizede Kínában született ember volt, ez 300 ezer embert jelent.
A bevándorlók nagy része kétkezi munkás volt, akik úgy látták, hogy a politikai csatározások által megtépázott országukban nem tudnak elég pénzt keresni ahhoz, hogy el tudják tartani a családjukat. Az amerikai aranyláz híre eljutott még a legeldugottabb helyekre is, és nem ritkán egy falu összes, munkaképes férfija elindult az általuk csak Aranyhegynek nevezett, Kalifornia, Oregon és Washington állam alkotta terület felé. Az út nagyjából három hétig tartott a zsúfolt és piszkos hajókon. Az utazást sokan nem tudták kifizetni, de a hajótársaságok hitelre is adtak jegyet, az árát pedig azután kezdték el törleszteni, hogy megérkeztek Amerikába.
Az 1850-es évek végén már 15 ezer kínai dolgozott aranybányászként, meglehetősen rossz körülmények között. Nem beszélték a nyelvet, nem ismerték a kultúrát, ezért a fehér bányászok sokszor zaklatták őket. A kínaiak, hogy megvédjék magukat, nagyobb csapatokban dolgoztak együtt, ezért sok esetben több aranyat is találtak, mint az egyedül vagy egy-két társsal dolgozó fehérek. A kínaiak eredményessége annak is köszönhető volt, hogy kitartóbban dolgoztak, egy-egy területen tovább maradtak, a fehérek azonban azt érezték, hogy jogtalanul veszik el előlük az aranyat.
Némi nyomásgyakorlással a fehér bányászoknak sikerült elérniük több, a kínaiakat hátrányos helyzetbe hozó jogszabály életbe léptetését. Mivel a kínaiak akkor nem szerezhettek amerikai állampolgárságot, nem tudtak kibújni egy olyan új adó kifizetése alól, amelyet az állampolgársággal nem rendelkező bányászokra szabtak ki. Ez az adó nagyjából 3 dollár volt havonta, egy kínai bányász havonta 6 dollárt keresett, így a maradék 3 dollárból kellett megélnie és hazaküldenie a családjának.
Vasutasok
Ugyan az aranyláz az 1860-as évek végére elkezdett lecsengeni, de a kínaiak számára újabb munkalehetőség kínálkozott: a vasút. A 19. század második felében a mindenki által ismert vadnyugat ritkán lakott terület volt, mert nehézkes volt odajutni. A kemény terep, a nehéz időjárási körülmények és a munkaerőhiány miatt lassan haladt a vasútvonalak építése, ezért egyre több kínait toboroztak az arany- és ezüstbányákból, a munkakörülményeik azonban az új helyen sem lettek jobbak.
A kínaiak a fehér munkások fizetésének a harmadát kapták meg, a végletekig dolgoztatták őket és rájuk bízták a legveszélyesebb munkákat. Az egyik ilyen feladat az volt, amikor nehezen megközelíthető helyen kellett utat vájni a hegyoldalba. Ilyenkor a munkások egy kötélre erősített kosárban engedték le egyik társukat, aki a sziklafal egy adott pontján elhelyezte a meglehetősen instabil, nitroglicerines robbanószert, meggyújtotta, a többiek pedig igyekeztek őt minél gyorsabban, még a robbanás előtt felhúzni. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem.
Az ügyesebb, szerencsésebb munkások a vasútépítés mellett megpróbáltak más módon is pénzt keresni. Volt, aki kereskedni kezdett, mások egykori hivatásukat gyakorolták. Az amerikai írónő, Lisa See nagyapja, Fong See otthon, Kínában füvesemberként járta a falvakat, és tudta, melyik gyógynövény mire jó. Számos gyógyfüvet vitt magával az Aranyhegyre vezető útra, de az új helyen fellelhető növények használatát is megtanulta. Egy idő után már nem csak a kínai munkások keresték fel őt a különféle panaszaikkal, hanem a fehérek is, a gyógyításért kapott pénz pedig már arra is elég volt, hogy félre tudjon belőle tenni.
Papírfiúk
Mivel az Aranyhegyre érkező kínaiak többsége család nélkül indult útnak, azok, akiknek sikerült valamiféle egzisztenciát teremteniük, szerették volna, ha a feleségük és a gyerekeik is követik őket. Ez azonban nem volt egyszerű. Egy 1882-ben hozott törvény értelmében lezárták a határokat a kínai bevándorlók előtt, és még azok sem szerezhettek amerikai állampolgárságot, akik már ott éltek – ez a törvény egészen 1943-ig volt hatályban.
A törvényt kétféleképpen is ki lehetett játszani. Egyrészt az okmányhamisítás már akkor is létezett, másrészt az 1906-os San Franciscó-i földrengés során rengeteg hivatalos irat megsemmisült, ezért a bevándorlók mondhatták azt, hogy ők már az USA-ban születtek, a hatóságok pedig nem nagyon tudták bizonyítani az ellenkezőjét. A végeredmény ugyanaz volt: amerikai állampolgárként már kérvényezhették azt, hogy beengedjék a feleségüket és a gyerekeiket az országba.
Más családtagokat ugyanakkor hivatalosan nem hívhattak meg, ezért létrejött a papírfiúk és papírlányok intézménye, amikor az adott meghívott családtag csak papíron volt az Amerikában letelepedett kínai fia, lánya vagy felesége. A csalások kiküszöbölésére a bevándorlási hivatal egy hosszas procedúrát dolgozott ki, amelyek során hetekig, de akár hónapokig is az Angel Islanden tartották az érkezőket.
Hop Jeong 1940-ben, nyolcévesen érkezett meg a szigetre, történetéről az egykori tábor helyén kialakított múzeum honlapján olvashatunk. A fiú két hónapot töltött ott, a kihallgatások alkalmával pedig részletesen el kellett mondania, hogy hogyan néz ki a falu, ahonnan jött, kik tartoznak a családjába, mikor van az egyes családtagok születésnapja, és így tovább. Ha csak egyszer is hibázott, rögtön veszélybe került a beutazása.
Kérdezzünk meg most egy gyereket. Vajon tudni fogja pontosan az összes rokona nevét, születési idejét és hogy ki kivel hogyan áll kapcsolatban?
A helyzetet nehezítette, hogy a 19. század végén, 20. század elején Kínában még teljesen általános volt, hogy egy férfinak több felesége is volt, amit az amerikai törvények nem ismertek el. Hop Jeong végül bejutott Amerikába, de nem mindenki volt ilyen szerencsés, ők kénytelenek voltak visszafordulni. Olyan is akadt, akinek az Aranyhegy csalódást okozott: sikerült letelepednie, de vagy nem tudta megcsinálni a szerencséjét, vagy nem érezte jól magát a szokatlan környezetben, és inkább hazament.
Chinatown
A mellékállás különösen hasznosnak bizonyult akkor, amikor az USA keleti és nyugati partját összekötő vasút megépült, ezért már kevesebb munkásra volt szükség. Bár egy-egy, kínaiak által lakott telep már korábban is létezett, de igazán akkor kezdtek kiépülni, amikor a vasútépítés befejeztével a munkások nem akartak hazamenni, hanem állandó lakhelyet kerestek maguknak. Ekkortól épültek ki a vasúti összeköttetés miatt villámgyorsan felvirágzó nagyvárosok, mint Los Angeles vagy San Francisco kínai negyedei (Chinatown).
A már említett Fong See előbb patikát nyitott, ahol a gyógyfüveit és gyógyteáit árulta, majd amikor rájött, hogy a keleti partról érkező fehérek között óriási a kereslet az egzotikus kínai műtárgyakra és bútorokra, profilt váltott. A 20. század elejére az írni-olvasni is alig tudó Fong See lett a Los Angeles-i Chinatown leggazdagabb lakója.
A kínai negyedek igyekeztek kielégíteni a honvággyal küszködő kínaiak vágyait. A házakat tradicionális keleti mintára építették, az éttermekben a nyugati gyomor számára nehezen befogadható hagyományos kínai ételeket főztek, a bordélyházakban pedig kínai nők szolgálták ki a férfiakat.
A prostitúció különösen jól jövedelmező üzletnek számított, persze a futtatók számára, mert sok volt a kínai férfi, a nő viszont kevés, az pedig ritkaságszámba ment, hogy kínai férfiak fehér nőkkel álltak össze. A szexmunkára szánt lányokat sokszor már csecsemőkorukban megvették vagy elrabolták szüleiktől, hogy aztán a megfelelő kort elérve erőszakkal arra kényszerítsék őket, hogy áruba bocsássák a testüket.
Bár eleinte a nyugatiak idegenkedtek attól, hogy belépjenek a kínai negyedbe, és a kínaiak sem szerették, ha megzavarják őket, de a kínai maffia által irányított ópiumbarlangok, szerencsejátékok és az egzotikusnak számító kínai nőket futtató bordélyházak becsábították a fehéreket is.
Az évtizedek során a kínai negyedek képe aztán átalakult: amikor a régi házakat le kellett bontani, nyugati típusú épületeket húztak fel a helyükre, a kínaiak és a nem kínaiak pedig nyitottak egymás felé. A húszas-harmincas évekre divatba jöttek a keleti stílusú bútorok, elegáns és menőnek számító kínai éttermek nyíltak, és bár a kínaiakkal szembeni rasszizmus nem tűnt el, a kínai bevándorlók Amerikában született gyerekei és unokái már elsősorban amerikainak érezték magukat, és csak másodsorban kínainak.
Lisa See könyve, amely a családja történetét dolgozza fel, 1995-ben magyarul is megjelent Aranyhegyen címmel. Kiemelt képünkön fehér bányászok megtámadnak egy csapat kínai bányászt Wyomingban. Fotó: MPI/Getty Images
