A férfi, akit mindenki csak Lale néven ismert és akinek a történetéről a BBC ír, a háború után hazatérve Sokolovra változtatta a családnevét. Nem sokkal később egy újabb, ezúttal kommunista rémálomban találta magát, ezért menekülőre fogta: a feleségével Ausztráliába emigrált. Lale soha nem tért vissza Európába, Melbourne-ben halt meg 2006-ban. Mindig félt, hogy kollaborációval vádolnák, ezért csak az élete vége felé kezdett el háborús múltjáról beszélni, amit felesége 2003-as halála után könnyebb szívvel tett meg.
Lale történetéről az ausztrál Heather Morris írt könyvet, ami a napokban jelent meg. A magyar nyelvű kiadás április környékén jelenik meg az Animus Kiadónál. Az írónőnek hosszú éveibe telt, mire kiérdemelte a holokauszt-túlélő férfi bizalmát és meggyőzte arról, hogy a múltja miatt nem eshet bántódása a családjának.
A 32407. számú fogoly
Ludvig Eisenberg 1916 októberében született Korompán. Amikor a nácik 1942 áprilisában bevonultak a városba, az akkor 26 éves fiú önként jelentkezett az első zsidó transzportba. A testvérei közül egyedül neki nem volt családja, munkája, és úgy gondolta, az áldozatával megmentheti a többieket. Fogalma sem volt róla, hogy mire vállalkozik. Auschwitzban a 32407-es sorszámot kapta, és egy, a tábor bővítésén dolgozó, barakképítő brigádba osztották be. Hamar megismerte az SS-katonák hirtelen dühkitöréseit, ezért igyekezett meghúzni magát.
Nem sokkal a táborba érkezése után Lale tífuszos lett. Egy Pepan nevű francia akadémikus vette a szárnyai alá — az a férfi, aki az első napon az alkarjára tetoválta a sorszámát. Pepan kijárta, hogy Lale az asszisztense lehessen és megtanította a fiút a tábori túlélés művészetére. Arra, hogy kikkel kell jóban lenni, kikkel és mivel lehet kereskedni, és hogyan kell úgy létezni, hogy akár a legkisebb figyelmet is magára vonná.
Billog
Nem véletlenül vált a fogolytetoválás a holokauszt egyik legfontosabb szimbólumává. Ez volt a rabok végső megalázása a táborba érkezésük napján. Mire a tetováló elé kerültek, már kopaszra borotválták őket, minden személyes tárgyukat elvették, beleértve az összes ruhájukat és rongyokba öltöztették őket. A tetoválás nemcsak fájdalmas volt, de azon a ponton mindenki megértette, hogy megszűnt ember lenni, már nem több, mint egy sorszám, és a hátralévő, valószínűleg igen rövid életére az is marad.
Ezért blokkolt le teljesen Lale, amikor nyár közepén először egy női kart toltak az orra elé. A lány fiatal volt és gyönyörű, a férfi nem tudta rávenni magát, hogy a tűt a bőrébe nyomja. Pepannak kellett rászólni, hogy a tegye a dolgát, mert mindhármuk életével játszik. Lale évtizedekkel később úgy mesélte Heather Morrisnak, hogy ahogy ő a lány karjára véste a számot, a lány a tekintetével égette a szívébe ugyanazokat a jeleket: 34902.
Politische Abteilung
Egy napon Pepan eltűnt, Lale PEDIG soha nem tudta meg, hogy mi történt vele. Mivel a zsidó fiú a magyar és a szlovák nyelv mellett beszélt németül, franciául, oroszul, és egy keveset lengyelül is, megtarthatta pártfogója állását.
Lale kapott egy táskát tele tetoválófelszereléssel, egy papírt, ami igazolta, hogy az SS Politische Abteilung egysége (az auschwitzi Gestapo) alá tartozik, és lett egy tartótisztje is. Mindez viszonylagos biztonságot jelentett számára, vagy legalábbis annak az illúzióját.
Egy lépéssel távolabb került a haláltól, és különleges privilégiumokat élvezett. Az adminisztrációs épületben étkezett, több és jobb ételt kapott, mint a többi rab, saját szobája volt, sőt, szabadideje is, amikor már nem volt több tetoválnivaló fogoly.
Mindettől függetlenül Lale minden percben a halál árnyékában élt. Gyakran tűnt fel a munkahelyén Joseph Mengele, aki mindig az új érkezők közül válogatta ki az alanyokat őrült, embertelen kísérleteihez. Fütyörészés közben gyakran emlékeztette a tetoválót: attól, hogy megért egy újabb napot, nem biztos, hogy a következőt is meg fogja.
34902.
Lale kiderítette, hogy a lányt, aki megigézte, Gitának hívják és a birkenaui női táborban van. A férfi mindent megtett azért, hogy életben tartsa a nőt és reményt öntsön belé. Ételt és leveleket csempészett neki, néha meglátogatta, sőt, azt is sikerült kijárnia, hogy Gita a lehető legelviselhetőbb munkát kapja.
A tetováló mindig erős volt és optimista. Embertelen szerencsével jutott a beosztásához, onnantól azonban csak rajta múlt, hogy észrevegye a kínálkozó lehetőségeket, és ki is tudja használni azokat. Annyi emberen segített, amennyin csak tudott. A tábor legfőbb értékével, élelmiszerrel üzletelt. Saját, emelt adagján is spórolt és üzletelt a tábor környékén élő falusiakkal, akiknek a táborba becsempészett pénzt és ékszereket adott. Fogalma sem volt róla, hogyan, de biztos volt benne, hogy túl fogja élni a rémálmot.
Amikor 1945-ben a szovjetek egyre közelebb kerültek Auschwitzhoz, a németek elkezdték kiüríteni a tábort. Gitát egy nagyobb transzporttal nyugatra küldték. Lale semmit sem tudott róla a nevén kívül, még azt sem, hogy honnan deportálták. Nem volt túl sok sansz rá, hogy valaha viszontláthatja szerelmét.
Kommunista fordulat
A háború végén Lale visszatért Korompára. Az egyik testvére, Goldie is túlélte a népirtást, és a szülői ház is a család tulajdona maradt. A tetoválónak az utolsó idők zűrzavarában sikerült némi ékszert lopnia a náciktól, így nem a semmiből kellett új életet kezdenie. Csak a szerelme hiányzott neki.
Lale szerzett egy lovas kocsit, majd Pozsonyba ment, a hazatérő tömegek útvonalainak egyik csomópontjába. Hetekig bóklászott a pályaudvar körül, hátha sikerül összefutnia Gitával. Végül egy vasutas tanácsára elindult a Vöröskereszthez. Az úton egy nő lépett a lova elé: Gita rátalált.
A pár 1945 augusztusában házasodott össze és vette fel a Sokolov nevet, hogy jobban illeszkedjenek a szovjet kontroll alá került Csehszlovákia társadalmába. Lale textilkereskedést nyitott, ami hamar sikeres lett. A holokauszttúlélő házaspár a saját pénzzel és adományokkal segítette a formálódó Izrael állam megalapítását. A kommunista hatóságok nem nézték jó szemmel a szervezkedést: az üzletet államosították, Lalét pedig letartóztatták. A házaspár az első adandó alkalommal disszidált.
A világ túloldalán
Lale és Gita először Bécsbe, majd Párizsba ment. Nem akartak többé Európában élni, ezért Sydney felé vették az irányt. Az úton azonban találkoztak egy melbourne-i párral. Ők meggyőzték őket, hogy ott kellene új életet kezdeniük.
Lale ismét textilkereskedést nyitott, Gita pedig ruhákat tervezett. A házaspár egyetlen gyermeke, Gary 1961-ben született. Évtizedeken át csak néhány közeli barát tudta, hol és hogyan ismerkedtek meg, soha nem beszéltek az Auschwitzban átéltekről. Az anyja halála után Gary győzte meg az apját, hogy mesélje el a világnak a történetét. A fiú a barátain keresztül találta meg Heather Morrist, aki vállalta a könyv megírását.
A nő nem elégedett meg azzal, hogy lejegyzi, és formába önti mindazt, amit Lale Sokolov elmesélt neki. Kormányzati támogatással történészeket bérelt fel, akik igazolták a sztorit: ők derítették ki azt is, hogy Lale szüleit néhány héttel a fiuk érkezése előtt ölték meg Auschwitzban.
Kiemelt kép: Getty Images/Galerie Bilderwelt
