Még több terrortámadás jöhet, ha lenyomjuk az Iszlám Államot

Amikor ezeket a sorokat írom, Oroszország bombáz Szíriában. Sokkal több bombát ledob, mint az amerikaiak vezette koalíció az Iszlám Állam ellen, ám körülbelül annyi bombát kapnak a kalifátus hívei az oroszoktól, mint amennyit a mi szövetségeseink ledobnak rájuk. Mindenkit bombáznak ugyanis, aki Asszád elnök ellen fegyvert fog.

Oroszországnak saját rendezési terve van a térségre, mely néhány nappal ezelőtt szivárgott ki, és amit nagyjából, leszámítva a nyugaton egyre szalonképesebbnek tűnő Bashár Asszád elnököt, mindenki elutasított. Elutasították a felkelők, mert Asszáddal kellene egy asztalhoz ülniük, az iszlamisták, de elutasították a „forradalmárok” mögött álló amerikaiak, törökök és szaúdiak is.

Az orosz rendezési terv ugyanis egyértelművé teszi, hogy Szíriát Putyin elnök megosztott iráni és orosz érdekszférába sorolná, ennél nagyobb csapás pedig nem igazán érhetné a szunnita tömböt, az élén Szaúd-Arábiával.

Mahmúd Szangávi, kurd katonai főparancsnok (PUK), még Irakban úgy fogalmazott nekem, hogy azért beszélhetünk egyáltalán olyanról, hogy Iszlám Állam, mert az amerikaiak félnek, hogy ha a síita terjeszkedés természetes akadálya (a szunniták, akiknek egy jelentős része alkotja a terrorszervezet bázisát mind Irakban, mind Szíriában) komoly ütést kap, a saját proxihadsereggel (az iraki önkéntes síita hadsereg a hásd-áshábi és a libanoni Hezbollah) pillanatok alatt iráni érdekszférává fogja konszolidálni Irakot és Szíriát. Szangávi szerint az amerikaiak a kivárásra játszanak: meg akarják várni, amíg a nyomás alá került államosdit játszó terrorszervezettől elpártolnak és vele szembe fordulnak a helyi arab törzsek, akik az iráni terjeszkedés ellen is jól jöhetnek még.

Persze haladás azért van: a kurdok a napokban foglalták vissza – egy feltűnően könnyed és gyors kampányban – a Szindzsár hegyet és környékét, megtisztítva azoktól az iszlamistáktól, akik még nem vonultak vissza.

Mivel Európa nem igazán képviseltette magát a térségben, legalábbis nem beszélhetünk európai érdekérvényesítésről, az Iszlám Állam eleste összesen két szempontból érinthet minket. Biztonságpolitikai- és menekültügyi szempontból.

The show must go on

Vegyük elsőnek a biztonságpolitikai szempontot. Csakúgy, mint a francia elnök sokan, gondolják azt, hogy egy komolyabb európai beavatkozással csökkenteni tudjuk majd az Uniót célzó terrortámadásokat, tekintve, hogy konkrétan megöljük a kitervelőket, finanszírozókat. Ez önmagában téves elképzelés. A merényletek, hadjáratok sűrűjében gondolom nagyban elsikkadtak a magyar olvasó előtt azok a fényképek, melyek a szíriai-török határ mellett készültek, s melyek levágott emberi arcszőrzetek, eldobható borotvák kupacait ábrázolják. Azok a dzsihadisták hagyták őket maguk után, akik rájöttek már, hogy az Iszlám Állam napjai meg vannak számlálva.

A háború, ami kétség kívül az Iszlám Állam vereségével fog zárulni már kitermelte a társadalmakba visszaszivárgó dzsihadisták jelenlétét. Minél keményebb lesz a helyzet, annál több szőrkupacot fogunk találni a határokon – és embereket az EU-ban vagy az arab országokban, dzsihadista múlttal.

Sokan azt gondolják, hogy az Iszlám Állam hadseregét felépítő helyi- és nemzetközi mudzsahidjei mind elpusztíthatóak, illetve nem tart majd rájuk senki igényt, nem nyújt nekik senki védelmet.

Nos, ez is egy téves elképzelés.

Bár az Iszlám Állam 2014 februárjában végérvényesen összeveszett azzal az al-Káidával, amelyből alakult, ez nem jelenti azt, hogy a Szíriában (Al-Nuszra Front), Líbiában (Al-Káida az Iszlám Maghrebben) Szomáliában (Al Shibáb) vagy Jemenben (Al-Káida Az Arab Félszigeten), de Afganisztánban és Pakisztánban (tálibok) működő helyi branchek nem fogadnák örömmel az „egyébként igaz ügyért” harcoló testvéreket, ha vezetőjük és államuk elbukik. Szinte egészen bizonyos, hogy csakúgy, mint az Afganisztánt megjárt veteránok, ők is új otthonra fognak találni a Közel-Kelet fegyveres konfliktusaiban.

Csak akkor remélhetnénk, hogy maga a terrorveszély és annak utánpótlása teljes mértékben felszámolódik, ha párhuzamosan indítunk háborút mindegyik olyan országban, ahol az al-Káida operál. Erre azonban nemhogy az Európaiak, de az USA sem mutat semmilyen hajlandóságot.

Míg a biztonságpolitikai szakértők éppen azon vitatkoznak, hogy vajon az orosz repülőgép felrobbantásával, a bejrúti- és párizsi gyilkosságokkal vajon paradigmát váltott-e az Iszlám Állam, és elindult-e az államosdiból vissza az al-Káida-féle terrorszervezet felé, nagyon kevesen veszik észre, hogy a szervezet valójában egy pillanatra sem hagyott fel az al-Káida típusú merényletek kitervelésével, támogatásával és bátorításával. Erre elegendő bizonyíték, ha végigolvassuk a terrorállam több nyelven is megjelenő magazinját, a Dabiqot. Ennek a periodikának nincs olyan száma, melyben ne biztatnák konkrét tippekkel a kontinensen élő, az ideológiájukra fogékony iszlamistákat, hogy önállóan kövessenek el merényleteket.

Európa beleállása a konfliktusba felgyorsítaná az Iszlám Államnak, mint államszerveződésnek a végét, azonban magukra a dzsihadista terrorszervezetekre jóformán semmilyen hatást nem gyakorolna. Egyszerűen hazaindulnak majd az életben maradt dzsihadisták, ami Európának is sok frissen borotvált, bosszúvágyó, kiképzett hazatérő gyilkológépet fog jelenteni. Ez a dolgok jelenlegi állása szerint elkerülhetetlennek tűnik.

Nem a bosszúért odamenni

Bár Hollande nyilatkozata – és a jobb/szélsőjobb kijelentései – dzsihadista vérre vágyva rángatnák bele a konfliktusba Európát, történetesen úgy tűnik, hogy a konfliktusban való fegyveres részvételünk jól felfogott biztonságpolitikai érdekünk is.

Nem az Iszlám Állam megsemmisítése végett: ez legkésőbb 2016 őszére elkerülhetetlenül be fog következni. Annak érdekében kell odamennünk, hogy megakadályozzunk egy újabb menekülthullámot Európa felé. A dolgok jelenlegi állása szerint ugyanis, bárki is nyeri meg a fegyveres konfliktust Szíriában, az Európának újabb menekültek ezreit fogja jelenteni, a Közel-Keleten bevett vérbosszú intézménye miatt.

Ha Asszád elnök és síita szövetségesei nyerik meg a háborút, már most borítékolhatjuk, hogy véres bosszút fog állni mindenkin, aki bármilyen módon érintett volt a felkelésben. Ez szíriai szunniták ezreinek megindulását fogja jelenteni az EU határai felé. Ugyanez a lehetséges forgatókönyv, amennyiben Irakban is az iráni behatás győzedelmeskedik. Amennyiben Szíriában a szunniták győznek, úgy síiták és alavik (egy síita szekta, ők delegálták Asszád elnököt is) ezrei fognak megindulni, rettegve a szintén várható megtorlásoktól.

Hogy a síiták is pontosan olyan brutálisak, mint a szunniták ebben a konfliktusban, elég példának felhoznunk az iraki Tikrit elestét. Ott az iraki síita önkéntes hadsereg húzott lámpavasra minden szunnitát, aki a városban élt.

A vérbosszút kellene megakadályoznunk, mely a nyílt konfliktus lezárulásával várható a térségben, bármely oldalról. Ehhez kellenének az EU-s csapatok és EU-s felügyelet, hogy elkerüljünk egy újabb menekülthullámot, amely, csakúgy, mint a jelenlegi, már elsődlegesen Európát célozza és mellyel a szektariánus erőszakot is sikeresen importálnák Európába. Magyarul, nemcsak a terrorakciókkal kellene számolnunk, hanem, hogy mondjuk Párizsban esnek egymásnak a közel-keleti vallási felekezetek.

Arról persze, hogy hogyan lehetne konszolidálni hosszútávon az egymásnak feszülő szektariánus feleket még senkinek sincs konkrét elképzelése.

A terrormerényletek a szabadsággal járnak

Akárhogyan nézzük is tehát, úgy tűnik, hogy Európa nem tudja semmilyen beavatkozással kiszűrni a potenciális terrorsejtek hazaérkezését, aktiválódását a jövőben, a terrorista akciók továbbra is várhatóak lesznek. Az újabb menekülthullám megakadályozása, ami lehetőségünkben áll, ezzel azonban nem fogunk új barátokat találni.

Az egyetlen módja az lenne, hogy megakadályozzuk az újabb terrormerényleteket, ha Európa lemondana arról a szabadságáról, ami a legmeghatározóbb tulajdonsága. Rendőrállamokban, ahol az állampolgári jogok, az egyén szabadságjogai szünetelnek sokkal nehezebb terrormerényleteket elkövetni. Azonban, ha ilyen intézkedéseket hozunk, a végére azt fogjuk észrevenni, hogy pont azt számoltuk fel, amiért harcban állunk.