Külföld
Emberekbe rakták az üveget, ami a legtöbb esetben el is tört (Array)

“Emberekbe rakták az üveget, ami a legtöbb esetben el is tört”

Jászberényi Sándor
Jászberényi Sándor

újságíró, haditudósító, író. 2015. 05. 07. 07:00

Hiúa Dzseff, a Kurdisztáni Hazafias Szövetségének politikusa (PUK), a párt politikai ügyosztályának nemzetközi kapcsolatokért felelős irodájának igazgatója. Az ő sorsa valahol Kurdisztán története is. Portréinterjúnk első részében elmeséli, mi várt egy fiatal kurd aktivistára, mit műveltek az iraki börtönökben Szaddám alatt, és hogyan kell elájulni időben.

Mikor legutóbb itt jártam, meséltél róla, milyen hosszú múltad van a kurd függetlenségi mozgalommal, és hogy a tanulmányaid egy részét a börtönben szerzett tapasztalatok teszik ki. Mikor kerültél először börtönbe, hogyan történt, hány éves voltál?

17 évesen egy diákmozgalom tagja voltam, mellyel a Szaddám-rezsim ellen tüntettünk. 1982-ben mindent megváltoztattak, már az oktatás is arabul folyt, a kurd nyelv használatát nem engedélyezték. Ezt már nem tudtuk elviselni. Úgy tiltakoztuk az arab nyelvű oktatás ellen, hogy a Suli Pallas Hotel előtt elégettük az arab tankönyveket. Így kezdődött az egész. A végén úgy jártam, hogy letartóztattak Halabdzsa város közelében, mivel nem léptünk be az iraki hadseregbe, a peshmerga erőkhöz szerettünk volna csatlakozni. Halabdzsa a szülővárosom, ott éltem. Valószínűleg egy áruló is volt közöttünk, mert azon a napon, mikor el szerettük volna hagyni a várost, már tudták, hogy hová tartunk.

Hogyan fogtak el? Abban az időben beszéltél arabul?

A katonai hírszerzés emberei fogtak el, akiket kurdok segítettek. Dzsesnek, kis szamárnak hívtuk ezeket a segítőket. Egy iskolába vittek minket. Tíz ember jött be és kérdezés nélkül azonnal ütni kezdtek. Estig otthagytak, majd Halabdzsába vittek, ahol megkínoztak és kérdéseket szegeztek nekem, én azonban a kihallgatás felénél elkezdtem nevetni. Kurd nyelven beszéltem, csak törtem az arabot, nem értették, miért nevetek, ezért hozattak egy tolmácsot. Elmondtam neki, hogy azért nevetek, mert arabul kérdeznek és egyáltalán nem értem, mit szeretnének tőlem. Ez volt az első alkalom, hogy beszélhettem.

Halálos ítéletet kaptál.

Igen. Kilenc hónap kínzás és vallatás után Halabdzsából Kirkukba vittek. Először a titkosszolgálat börtönében kínoztak. Sokáig tartott. A családom a keresésemre indult, de nem tudták meg, hová vittek.

Emberekbe rakták az üveget, ami a legtöbb esetben el is tört (Array)Fotók: Jászberényi Sándor

Mi volt a fő vád?

Terrorizmus, határátlépés, kémkedés, az árulók, a kommunista párt segítése. 32 különálló bűncselekmény elkövetésével vádoltak. Arra kényszerítettek, valljunk be párat közülük, de nem tettük. A forradalmi bíróság bárkit megölhetett, akit akart, semmilyen szabályzás nem kötötte. Mielőtt eléjük vittek volna, megborotváltak minket. Leborotválták az egyik szemöldökünket, hogy csúnyának tűnjünk. Kilenc hónapig nem láttuk magunkat, mert nem volt tükrünk és mikor oda vittek, visszataszítóan néztünk ki.

Bárhol a világon felmentettek volna, hiszen kilenc hónap kínzás és vallatás után minden vádat tagadtam. Elmondtam, hogy semmit sem követtem el, ártatlan vagyok. Erre azt válaszolták, hogy nem vagyok ártatlan és ez elég a bíróságnak.

És halálbüntetést kaptál.

Halálra ítéltek. Akasztásra, vagy golyó általi halálra, mindegy is volt, nem választhattam. Abu Ghraibbe vittek, ott is be voltam zárva, majd egyszer hirtelen Szaddám úgy döntött, több embernek megkegyelmez és enyhít néhány büntetésen. Én is a szerencsések közé tartoztam, így a halálbüntetésemet életfogytiglanra csökkentették. Valószínűleg azért, mert mikor megnézték az ügyemet, még mindig nem találtak semmilyen bizonyítékot ellenem, de bent akartak tartani. Már nem rám volt szükségük, engem már elfogtak. Más embereket szerettek volna behozni.

Neveket akartak tőled?

Azok nevét, akikkel együtt dolgoztam, és hogy milyen fegyvereket használunk, milyen a kiképzés. Valójában csupán sejtésem volt ezekről a dolgokról, de nem tudtam semmit.

Hányan voltatok a börtönben abban az időben?

Körülbelül háromezren.

Kész közösség jött létre a börtönben. Igen, voltak barátaim, de tíz nappal a halálbüntetést követően már nagyon félelmetes volt. Néha sírtunk, ha egyedül voltunk, vagy elalvás előtt. Minden nap kinyitották az ajtónkat. Nem tudhattuk, hogy éppen enni hoznak, vagy a halálos ítélet végrehajtásánál éppen ránk került-e a sor.

Játszadoztak veletek?

Mindenkivel. Nem tudhattuk, mi következik. A sok cella közül az enyém a 17-es volt. Egy számot is kaptál a nevedhez. Minden alkalommal összerezzentünk, mikor kinyitották az ajtóinkat, és hallottuk a láncok és a kulcsok csörgését. “Most én vagyok a soron, értem jönnek” – mindenki attól félt, hogy most ő következik, majd számokat és neveket kiabáltak, és elvitték az embereket.

Abughraibben pár ember fogadott és elmondták, hogy legyek nagyon óvatos, mert Abughraib olyan, akár egy város, van rendőrség, biztonsági és katonai hírszerzés. Ha azért tartóztattak le, mert a PUK vagy a KDP tagok vagyunk, a börtönben együtt lehetünk a társainkkal, de ha egy másik párthoz, vagy mozgalomhoz szeretnénk csatlakozni, akkor megbüntetnek, vagy halálra is ítélhetnek.

Emberekbe rakták az üveget, ami a legtöbb esetben el is tört (Array)

Nem volt átjárás a különböző pártok és mozgalmak közt?

Nem. Beszélgethettél, barátkozhattál. Minden reggel hat órakor megszámoltak minket, majd néha akár 8-tól 10-ig kinyitották az ajtókat, és ilyenkor járkálhattunk. Voltak azonban helyek, amelyek mindig zárva voltak. Ezeken a részlegeken tartották a kurd peshmergákat.

Mindig dolgoznunk kellett. Senki sem üldögélhetett a börtönben, valamit csinálnunk kellett, ezt nevezték “közmunkának”. Takarítottunk, mostunk, összeszedtük a szemetet. A tanároknak, orvosoknak normális munkájuk volt, a könyvtárban dolgoztak, borbélyok teendőit látták el, gyógyítottak.

A legrosszabb munka az volt, mikor a holttesteket kellett összeszámolnunk. Ilyenkor azt mondták “partyra” visznek minket. A holttesteket egy furgonban tartották, mely hűtőként szolgált. Néhányat elégettek közülük, néhányukat pedig halál utáni büntetésre ítélték. Még 5-10 évre börtönbe rakták, miután megölték őket.

Komolyan?

Igen. Volt egy kövér, idióta kinézetű fickó, akinek rengetek arany gyűrűje és karórája volt. “Mit csinálsz majd azzal az órával, ha rád kerül a sor, miért nem adod nekem?” – kérdezte. Egyébként úgy is elveszik, ha nem adod nekik, de azt gondolnád, ettől majd kedvesebben bánnak veled. Ugyanúgy megtörnek, megfosztanak az emberi mivoltodtól. Ahogyan beszélnek veled, ahogy beléd rúgnak, még akkor is, ha jól viselkedsz. Nem mutatnak tiszteletet, vagy könyörületet. A végén úgy is csak ordítanak veled.

Rendszeresek voltak a kínzások?

Igen, főként Kirkukban. Időbeosztás szerint jártak el, mi már fejből tudtuk, mikor jönnek, kétszer, háromszor is egy nap. Bár néha kihagytak egy-egy hetet, mert annyi emberrel kellett foglalkozniuk. A kínzások az első beszélgetésünk után kezdődtek. “Miért vétettél ilyen hibát, hogyan legyünk így rád büszkék? Szaddám Husszein olyan, akár az apád, biztosan megbocsájt majd neked. Mi tudjuk, hogy te jó fiú vagy, akit elárultak a barátai ” – mondták, majd képeket mutogattak híres kurd emberekről, akikről azt állították, nekik dolgoznak. Persze tudtuk, hogy ez nem igaz.

Mindig ezt csinálták, az elején még kedvesek voltak, próbára tettek, majd megszűnt az együttműködés és elkezdtek püfölni. Elvittek a kínzó helyiségbe, ahol a kezemnél fogva felakasztottak, néha 2-3 órára is. A végén pedig azt mondták: “Vedd le a kendőjét, hagy nyissa ki a szemét” – mert végig be volt kötözve a szemem és hátra volt kötve a kezem.

Kampók voltak a plafonon?

Egyszer nyitva voltak a szemeim és rengeteg kampót láttam. Egy öreg fickó a börtönben arra tanított minket, mit kell csinálnunk ahhoz, hogy kevesebbet kínozzanak. Azt kell tettetni, hogy elájulsz, őrült vagy, nem hallasz, ehhez hasonló dolgokat. Ilyenekre tanítottak az öregebb rabok, akik előttünk kerültek oda.

Azt nagyon utáltam, mikor elektromosságot vezettek a vízbe, míg a nedves padlón álltam. A legrosszabbat, szerencsére rajtam nem alkalmazták. Ez úgy nézett ki, hogy az ember elé leraktak egy üvegpalackot és feltették a kérdést: “Be szeretnél mászni az üvegpalackba, vagy az üveget rakjuk inkább beléd?” Természetesen senki sem tudott a palackba mászni, így az emberekbe rakták az üveget, ami a legtöbb esetben el is tört.

Emberekbe rakták az üveget, ami a legtöbb esetben el is tört (Array)

Sokan meghaltak a kínzások során?

Igen. Emlékszem, egyik este, mikor a kínzó cellába vittek, hallottam, hogy öt másikat húznak ki onnan. Egyszer tisztán hallottam, hogy egy nőt kínoznak. Sikított és visszaordított rájuk. Tudtam, mit csinálnak vele.

Megerőszakolták?

Erőszakolták, levették a ruháit, belé raktak egy Kelet-Németországban vásárolt nagy botot. Büszkén újságolták el, hogy hat dollárba került. Bele rakták szegény vaginájába és máshová is. Még mindig emlékszem a nevére, Galavisnek hívták.

Ez egy kurd név?

Igen az. Annyira bátor volt, visszakiabált és átkozódott. Számomra nagyon felemelő volt a bátorsága. Ha egy nő képes egyedül így szembeszállni az ellenségemmel, az a legkevesebb, hogy szimpatikusnak találom őt! Elképzelhetetlen volt, hogy azután, hogy hallottam, hogyan tud szembeszállni az őrökkel, én megadjam magam.

Néha a kínzás már elviselhetetlen volt. Például, mikor a péniszeddel játszottak. Kesztyűt vettek és addig játszottak vele, míg kemény nem lett. Ekkor áramot vezetnek bele. Néha már nem lehetett elviselni.

Ezt addig csinálták, míg el nem ájultál?

Igen, erre is törekedtek. De tudtuk, hogy csak egy, vagy másfél órájuk van ránk, mert annyi rabbal kellett foglalkozniuk, nem tölthettek el mindannyiunkkal “minőségi időt”. Tehát csak meghatározott ideig voltak velünk, ezért az idősebbek arra tanítottak minket, hogyha már nem bírjuk, ájuljunk el. Azt mondták, nagyon könnyen el lehet érni: “Úgy, mintha aludni szeretnél.” De hát hogyan? “Erőlködj! Lélegezz gyorsan, egyre gyorsabban, és elájulsz.”

Meg tudod csinálni?

Akkoriban meg tudtam, azóta nem próbáltam. Egyszer, mikor nagyon erősen ütötték a lábamat, megpróbáltam elájulni, de ekkor tovább ütöttek, majd hideg vizet öntöttek rám. Mikor már nem válaszoltam vissza, egy mocskos takaróra raktak és visszahúztak a szobámba.

Milyen gyakoriak voltak ezek a kínzások?

Még az elején naponta kétszer is kaptam, kora reggel és esténként. Valójában nem is ezek voltak az igazi kínzások, hanem hogy nem hagytak aludni, nem tudtad rendesen kipihenni magad, nem volt rá időd. A börtönben pedig szükséged lenne a rendszeres alvásra. Néha valamilyen beszédet üvöltettek, nem ismerted föl, hogy az egy dal, vagy beszéd lenne, vagy Szaddám. A lényeg, hogy nem hagytak pihenni.

Az amerikaiak is előszeretettel alkalmazták ezt a módszert később. Ez iraki találmány?

Én úgy emlékszem, általában kelet-németek képezték ki az őröket ezekre. Ezt az egyik alkalommal maguk mondták el nekem. Egy fickó behívott minket, majd közölte, hogy a kormányuknak és Szaddám Husszeinnek hála, Németországban tanulhattak. “Úgy gondoljátok, csak hagyunk titeket itt feküdni? Nem fogjuk elvesztegetni a ránk költött pénzt” – mondta a kínzás előtt.

A legrosszabb dolgok közé tartozott a toalett időszak. Amúgy sem tudod reguláris időközönként végezni a dolgod, de ilyenkor, mikor kinyitották a cellák ajtaját, rohannod kellett. Minden cellából 10-20 ember szaladt WC-re, tízig számoltak, addigra vissza kellett érni. Minden alkalommal, mikor odaértél, térdig gázoltál a szarban, de mikor visszaérkeztél, akkor következett az igazi probléma. Elkaptak és megvertek, ordítoztak veled, mert szaros volt a gatyád.

Mindig is meg akartam tőlük kérdezni – és remélem, egy nap talán megválaszolják nekem – hogy miért csinálják ezt velem. Nem ismerem őket, és nem kényszeríti őket senki, hogy ezt tegyék, Szaddám Husszein nem volt ott velük.

Hogyan jutottál ki a börtönből?

Két év, három hónap és hét nap után kiszabadultam. Szaddám Husszein mindig szerette volna, hogy az emberek emlékezzenek rá. Ezért is volt az, hogy a születésnapján, április 24-én a legtöbb elítéltnek megkegyelmezett. A legfőbb ok persze az volt, hogy annyi rab volt, hogy már nem tudták hová rakni őket. Köztük rengeteg gyerek és fiatal is. Abban az időben háborúban álltunk Iránnal, és rabokat is kivitték a frontvonalra, megparancsolták nekik, hogy fussanak szembe az ellenséggel.

Egy bélyeggel a kezünkön hagyhattuk el a börtönt. Egy dátum volt rajta, mely három nappal későbbi időpontot mutatott. Marhabélyegnek hívtuk, mint amilyet a húsnak szánt állatokra raknak, akikkel a hentes végez majd. Szóval ránk pecsételtek, így minden ellenőrzőponton, ahol elkérték a személyinket, meglátták a pecsétet és szitkozódhattak és leköphettek minket. Abban az időben nem tudtál tíz métert menni Irakban anélkül, hogy ne kelljen igazolni magad. Miután hazaértünk, még két napunk maradt. Ebben a két napban még csak meg sem tudtunk fürödni, mert attól féltünk, lekopik a kezünkről a bélyeg, és ismét szabad prédák leszünk. Három napot kaptunk arra, hogy jelentkezzünk a katonai hírszerzés legközelebbi központjában. Be kellett volna köszönnöm, és meg kellett volna kérdeznem, hogy mit szeretnének tőlem. Természetesen tudtam mit akarnak, hogy dolgozzak nekik. Ha visszautasítom az ajánlatukat, az árulásnak minősül, ami egy újabb vádat jelentett volna, újabb börtönt. Ugyanúgy árulók lettünk volna, ha letelik a három nap és nem teszünk semmit. Bármelyik katona agyonlőhetett volna, ha elkap az utcán.

El kellett hagynod az országot.

A hegyekbe menekültem, csatlakoztam a PUK-hoz. Akkoriban ez a párt okozta Szaddám számára a legnagyobb fejfájást.

Úgy tűnik, a pesmergák mindig is a hegyekben éltek.

Ezért is mondja a kurd szólás, hogy nincs más barátunk a hegyeken kívül. A hegyek mindig megvédenek minket. Szóval Iránba mentem, majd onnan Szíriába, de Iránban megint börtönbe zártak, a mai napig nem tudom, hogy miért. Egy hónapig és tíz napig voltam bezárva. Mikor újra kínozni kezdtek, már csak nevettem. “Befejezitek, amit Szaddám Husszein elkezdett?” – kérdeztem tőlük.

Hasonlóak voltak a kínzási metódusok Iránban is?

Nem volt olyan durva. Lefektettek egy ágyra és ütötték a talpamat, mire nevetni kezdtem. Nagyon keményen próbálkoztak. “Nézzétek, annyi napot töltöttem már börtönben, és csak most engedtek szabadon, mégis mit gondoltok? És különben is, mi velem a problémátok?” – kérdeztem. Azt mondták az, hogy kommunista vagyok. Mire én: “És ezzel mit ártottam nektek? Én nem élek itt, nem vagyok iráni, épp el szerettem volna hagyni az országotokat. Mi a fene ütött belétek?” Nem volt ellenem semmijük, talán valaki elmondta nekik, hogy PUK-tag vagyok. Ők sem tudták, mi a vád ellenem, talán, hogy kurdul beszéltem. Egy hónap után engedtek el. Bevittek egy központba, ahol rengeteg papírt akartak velem aláíratni. Először nem tudtam, mit írok alá, majd rájöttem, azt kell megfogadnom, hogy “soha többé nem csinálom ezt Perzsiában”. Erre megkérdeztem: “Elnézést, de árulják már el nekem, mit nem fogok újra csinálni?” Azt mondták, fogjam be, csak írjam alá, különben megint bezárnak. “Oké, aláírom, de legyenek szívesek, mondják meg, mit ne tegyek újra, mert nem tudom, mit csináltam, tudják, arra az esetre, ha újra meg szeretném tenni”. Szóval aláírtam őket, és másnap már Szíria felé tartottam.

És Szíriából Londonba mentél.

Igen, így van. Ott tanultam. Rájöttem, hogy az egyetlen dolog, ami nekünk hiányzott, az az oktatás volt és muszáj magunkat fejleszteni. Bár nem gondoltam semmi másra, csak a családomra, akiket rossz körülmények között hagytam magukra, de el kellett kezdenem tanulni. A North London Universityre iratkoztam be, ahol kereskedelmi ügyvitelt tanultam. Egy karriertanácsadó javasolta, hogy erre a szakra járjak. Ott találkoztam az első feleségemmel, aki japán nemzetiségű. Lett is egy fiunk. Ennyi a történet. Ez már történelem.

(Folytatjuk!)

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Cegléd, 2011. augusztus 14.
A ceglédi Toldy Ferenc Kórház-Rendelőintézet.
MTI Fotó: H. Szabó Sándor
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.