Gonosz, aljas, alattomos, megvetendő gazember. Általában ezek a jelzők jutnak először az emberek eszébe, amikor meghallják Richard Nixon nevét, aki pontosan negyven éve, 1974. augusztus kilencedikén mondott le az Egyesült Államok elnöki tisztségéről, miután nyilvánvalóvá vált mindenki számára, hogy bűncselekményeket elkövetve próbálta meg eltusolni a Watergate-botrányt. Ami miatt csak azért nem került bíróság elé, és börtönbe, mert a távozásakor az elnöki székbe került alelnöke, Gerald Ford, élve hatalmával, kegyelemben részesítette.
Az egész amerikai társadalmat megrázó botrány gyűlölt figurává tette Nixont jobb- és baloldalon egyaránt, és közmegítélése azóta sem változott sokat. Általában minden amerikai elnök úgy hagyja ott a Fehér Házat, hogy tudja: valódi érdemeit csak évtizedekkel később kezdi el értékelni az utókor, miután az aktuálpolitikai kritikák a múlt homályába vesznek. Nixon azt gondolta, 2000-re jobb fényben fogják látni elnökként elért eredményeit, azonban még negyven évvel bukása után is a negatívumok dominálják az elnökségéről szóló beszámolókat, bár már egyre többen vállalkoznak arra, hogy felsorolják a sok pozitív, nagyhatású döntéseit, amik akár „jó” és „nagyszerű” elnökké is tehették volna.
Nixon, lemondása után távozik a Fehér Háztól
Fotó: Europress/Getty Images/David Hume Kennerly
Az utolsó liberális elnök, a környezetvédők kedvence
Igencsak ironikus, hogy miközben a Nixont már politikai pályája kezdete óta utálattal figyelő baloldali értelmiség máig képtelen másként emlékezni rá, mint a megtestesült gonoszra, belpolitikai öröksége alapján ma már sokan úgy tekintenek rá, mint az utolsó igazi liberális amerikai elnökre, aki olyan döntéseket hozott, és olyan programmal nyert meg két elnökválasztást, hogy azt még Barack Obama is megirigyelhetné. És amelyek miatt a mostani republikánusok még akár a „szocialista” jelzőt is ráaggatnák.
Elég csak gyorsan átfutni az elnöksége alatt hozott nagyhorderejű döntéseket, hogy a mostani liberálisok szemébe könnyek szökjenek a meghatódottságtól. Az 1968-as választási kampányában tett ígéretét betartva beszüntette a vietnámi háborúban tömegesen alkalmazott sorozást, és létrehozta az önkéntes katonaságot. Támogatta és még az 1972-es elnökválasztás előtt aláírta a választójog korhatárának 21-ről 18-ra csökkentéséről szóló alkotmánymódosítást, és gyakorlatilag szinte teljesen ugyanazt az egészségügyi reformot akarta megcsinálni, amit most Barack Obamának a Republikánus Párt kőkemény ellenállása miatt csak nagy nehezen sikerült bevezetnie. (Nixon akkor a demokraták ellenállása miatt nem tudta megvalósítani a reformot.)
Fotó: Europress/Getty Images/LIFE/Arthur Schatz
A „pozitív diszkrimináció” első hatásos alkalmazása szintén Nixon nevéhez fűződik, aki elnöki rendeltben tiltotta meg a bőrszín, vallás, nem, származás, fogyatékosság és életkor alapján történő diszkriminációt, és több hatásos lépést tett a női egyenjogúság érdekében. Valamint Nixon volt az, akinek sikerült elérnie, hogy a déli államokban megszűnjön az iskolák szegregációja, méghozzá békésen, történelmi jelentőségű problémát oldva meg ezzel.
Igazán nagyot azonban a környezetvédelem terén alkotott, és olyan sok jelentős jogszabály mellett bábáskodott, hogy sokan az egyik „legzöldebb” amerikai elnöknek tartják, aki szinte mindenki másnál több tett a természetvédelemért. Az Egyesült Államok neki köszönheti minden liberális egyik kedvenc szövetségi hivatalát, EPA-t, a nagyhatalmú környezetvédelmi ügynökséget, amelyet Nixon utasítására hoztak létre. Erős támogatója volt a levegő tisztaságának védelméről szóló jogszabálynak. Ő írta alá a tengeri emlősök védelméről szóló törvényt, a veszélyeztetett fajok védelméről szóló törvényt és az ő indítványára alkották meg az ivóvízvédelmi törvényt. Mind olyan jogszabályt, amelyet a környezetvédők a legjelentősebbek között tartanak számon.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy Nixon harcos környezetvédő lett volna, vagy éppen meggyőződéses liberális. Inkább volt igazi középutas, pragmatikus politikus, aki hallgatott az idők szavára és akinek belpolitikai döntéseit valójában egyetlen dolog befolyásolta: hogy minél több szavazót nyerjen meg magának. Nixon ugyanis a hivatallal járó szükséges tehernek tekintette a belpolitikát. Amit igazán szeretett, és ahol igazán nagyot és maradandót alkotott, méghozzá meggyőződésből, az a külpolitika volt.
Külpolitikai lángelme
Még legádázabb ellenségei is kénytelenek elismerni, hogy Richard Nixon briliáns elme volt, aki zseniális diplomáciai érzékkel rendelkezett, valamint elképesztő tudással a nemzetközi kapcsolatokról. És ezt kamatoztatta is legfőbb célja, egy békésebb világ elérésére érdekében. Mert bármilyen furcsán hangzik is ez a vietnámi háborút kiszélesítő Nixonnal kapcsolatban, ő maga ezt tartotta legfontosabb feladatának.
Nemzetbiztonsági tanácsadója, Henry Kissinger segítségével a legnagyobb titokban, még saját külügyminisztériuma elől is elrejtve szervezte éveken át történelmi jelentőségű pekingi utazását, amelyre végül 1972-ben került sor. A „kínai nyitás” kihozta az izolációból a világ legnépesebb kommunista országát, normalizálta a két ország kapcsolatát, és ezt máig Nixon legnagyobb diplomáciai eredményeként tartják számon, amit más amerikai politikus nem tudott volna végrehajtani anélkül, hogy komoly belpolitikai veszélynek tegye ki magát, csak a véresszájú antikommunistaként hírnevet szerzett Nixon.
Aki alig pár hónappal később, első amerikai elnökként Moszkvába utazott, ahol Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkárral aláírták a SALT egyezményt a nukleáris stratégiai támadó fegyverek korlátozásáról. Ezzel megkezdődött az enyhülés a két szuperhatalom kapcsolatában, amely az első lépés volt a hidegháború lezáráshoz vezető úton. És persze Nixon volt az, aki véget vetett a vietnámi háborúnak, igaz csak azután, hogy előbb kiszélesítette a harcokat, hogy minél jobb békefeltételek elfogadására kényszerítse az észak-vietnámi vezetést, és megmutassa a szovjeteknek, milyen messzire képes elmenni, ha arról van szó.
Leonyid Brezsnyev és Nixon
Fotó: Europress/Getty Images/Gamma-Keystone
A Watergate árnyéka
Mindez elég lett volna ahhoz, hogy Richard Nixon a huszadik század egyik legnagyobb elnökeként vonuljon be a történelembe. Ha nincsen a Watergate-botrány. Ha annak folyományaként nem kerülnek nyilvánosságra a fehér házi beszélgetéseit rögzítő hangfelvételek, amelyek olyan mélyen megrázták az amerikai közvéleményt, hogy máig érezni annak hatásait a politikusokkal szembeni cinizmusban, és elnöki tisztség tisztaságába vetett hit eltűnésében.
A lemondása után eltelt évtizedekben Nixon elnökként elért eredményei a szőnyeg alá lettek söpörve, és egész generációk nőttek fel úgy, hogy csak mint a korrupt politikus karikatúrájaként látták az Egyesült Államok 37. elnökét. A Fehér Házból való dicstelen távozása után a közélettől visszavonuló Nixon a nyolcvanas évektől kezdve ugyan elkezdett dolgozni azon, hogy megváltoztassa a róla kialakult képet, de komoly sikereket nem ért el. Bár az amerikai elnökök rendszeresen kikérték tanácsait külpolitikai kérdésekben, elismerve hatalmas tudását – így például Bill Clinton is többször konzultált vele – még 1994-ben bekövetkezett halálakor is a Watergate-botrány volt az, amiről megemlékeztek vele kapcsolatban.
Temetésén mondott beszédében Clinton kifejezte reményét, hogy egyszer eljön majd az a nap, amikor Nixont egész élete és teljes munkássága alapján ítélik majd meg. Negyven évvel lemondása után még mindig úgy tűnik, hogy ez a nap nagyon távol van.
Fotó: Europress/Getty Images/TIME/Diana Walker
