Ön a CSI (Christian Solidarity International, Nemzetközi Keresztény Szolidaritás) szervezet tagjaként tevékenykedik. Mit lehet tudni erről a szervezetről?
A CSI-t közel harminc éve alapították Svájcban. Lényegében egy keresztény Amnesty Internationalként indult. A hetvenes évek közepétől egyre több információt kaptunk a keleti szocialista blokk országaiból, az emberi jogok ottani helyzetéről. Szervezetünk egy keresztény szervezet, és a keleti blokk országaiban sok esetben az egyházak vezetői, tagjai túszok voltak, a KGB és egyéb titkosszolgálatok felügyelete alatt álltak. Nekik igyekeztünk segíteni kezdetben. Ezért tüntetéseket szerveztünk, és hihetetlen tömegek jöttek el. Ez is jól mutatta, hogy az átlagembereknek igenis fontosak voltak az emberi jogok. A keresztény emberek tenni akartak valamit. Ezek után a CSI elkezdett adományokat gyűjteni. Elsődleges célunk az volt, hogy segítsünk az üldözött keresztényeknek, de a nem keresztény áldozatokat is támogatni akartuk. A CSI-nak egy globális programja volt és ez a kommunizmus ellen irányult.
Mekkora ez a szervezet?
A CSI svájci központjában jelenleg 15-en dolgoznak, az Egyesült Államokban pedig 3 teljes munkaidős alkalmazott van, csakúgy, mint Németországban. Magyarországon egy képviselőnk van.
John Eibner Szudánban (Forrás: John Eibner)
Mennyi pénzből gazdálkodnak?
Az elmúlt években összesen 6 millió dollár körüli bevétele volt a szervezetnek, valamennyi jótékonyságból. Nincs egy Soros György mögöttünk, ezt az összeget mind magánadományokból gyűjtöttük össze, átlagemberek adakoztak nekünk, akik segíteni szeretnének.
Ön a CSI amerikai részlegének vezetője. Hogyan került a szervezethez, és mivel foglalkozott korábban?
Mielőtt a CSI-hoz kerültem, kutatóként dolgoztam az oxfordi Keston College-ban, ahol Magyarország volt a szakterületem, az emberi jogok érvényesülését vizsgáltam többek között. 1990-ben, a kommunizmus bukása után kerültem a CSI-hoz. Ekkor volt egy új kezdeményezés: ne csak az egyes üldözött hívőknek segítsünk, hanem közösségeknek is. Ennek jegyében az első missziónk Hegyi-Karabahban volt, ahol Örményország Azerbajdzsánnal háborúzott a területért. A konfliktus során mi voltunk az egyedüliek, akik bementünk a területre, még a Vörös Kereszt sem mert odamenni, és az ENSZ sem volt jelen. Sokkoltak minket a látottak, így mi küldtünk oda gyógyszereket, humanitárius segélyeket, és újságírókat. Addig a kórházakban érzéstelenítés nélkül amputáltak, nem volt gyógyszerük. A CSI ekkortól egy nemzetközi segélyező szervezetté vált, ellentétben azonban sok segélyszervezettel, akik beszélnek, mi cselekszünk is. Fontos persze, hogy beszéljünk az ügyről, hogy az emberek tudjanak róla, New Yorkban, Washingtonban, vagy Budapesten. Úgy gondolom, ez egy sikeres történet volt, hiszen azóta is élnek ott karabahiak, nem sikerült elüldözni őket, még mindig létezik ott egy örmény közösség.
Miért épp Magyarországgal foglalkozott?
A nagyszüleim magyarok voltak, a nagymamám Karcagon született. Az első világháború után mentek ki az Egyesült Államokba. Édesanyám már igazi amerikai nő lett. De amikor kicsi voltam, négy éves, sokan megfordultak a nagyszüleim házában: 1956-ban sok menekültnek segítettek. Ezek az élmények olyan erősek voltak, hogy az egyetemen is Magyarország került az érdeklődési körömbe, és a Keston College-ben is ez lett a kutatási területem. Többször jártam Magyarországon a munkám, kutatásaim miatt, ám a kommunizmus bukása után a szakmai munkám véget ért, hiszen az emberi jogok helyzetét vizsgáltam.
A szervezetük látóterében a kilencvenes évek óta elsősorban az iszlamizáció van?
Az iszlamizáció problémájával már ’90 előtt is foglalkoztunk, de a szocialista rezsimek bukása után került még inkább előtérbe. A nyolcvanas években sok iszlám állam összefogott a kommunizmus ellen, és a nyugatnak akkor a központi problémája a kommunizmus volt. De ahogy változott a világ, a mi fókuszunk is áthelyeződött az arab világra. Az elmúlt években főleg a Közel-Keleten nagy arányú a keresztények áttérítése más hitre. Hiszen azon a területen még mindig több milliós keresztény közösség él, hiszen ott hagyományosan keresztények és zsidók éltek. Ám az iszlamizácó folyamata most is nagyon erős. Nyomást gyakorolnak, hogy áttérjenek az iszlám hitre, különben elüldözik őket, gazdaságilag, szociálisan ellehetetlenítik őket, vagy éppen fizikai erőszakot alkalmaznak.
A CSI amerikai vezetője Szudánban – rabszolgákat vásároltak vissza (Forrás: John Eibner)
Szudánnal kapcsolatban sokan megkongatták már a vészharangot, önök a rabszolgaságra hívták fel a figyelmet. Hogy indult ez a misszió?
Először a szudáni egyházvezetők meghívására mentünk az országba, még a kilencvenes évek elején. Ott hallottunk a dél-szudáni rabszolgaságról. Az iszlamista vezetésű kormány nyíltan szent háborút, dzsihádot hirdetett. Ezen felbátorodva az északi muzulmánok a nem muszlim (keresztény, vagy a tradicionális vallást gyakorló) déli területekről rabszolgákat hurcolnak el vesznek, hiszen a rabszolgasorba vetés a dzsihád egyik ősi formája, az iszlamizálás egyik eszköze. Azoknak, akiket elhurcolnak, nincsenek jogaik, akár meg is ölhetik őket. Ezek az emberek a dzsihádisták hadi prédái. Leginkább a gyerekek és a nők vannak kitéve a veszélynek, ők értékesebbek, hiszen egy felnőtt férfi veszélyt jelenthet a tulajdonosára. Visszatért szemtanúk azt mondták, hogy a gyerekek agyát átmossák, hogy muzulmánok legyenek, gyakran a nevüket is megváltoztatják át is nevezik őket és meg kell tanulniuk arabul. A gyerekeket gyakran elszakítják a szüleiktől, és van, hogy azt a személyt kell apának szólítaniuk, aki megölte az édesapát. A fizikai bántalmazás és a szexuális zaklatás sem ritka.
Milyen feladatokra vásárolják őket?
A nőket általában házimunkákra „használják”, de a szerencsétlenebbeknek a földet kell művelniük, azaz kemény fizikai munkára kényszerítik őket.
Mit tudtak önök tenni?
Mi megpróbáltuk visszahozni őket. Azon a területen, ahol a rabszolgakereskedelem folyik, igyekeztünk jó kapcsolatot teremteni a „kereskedőkkel”. Nekik ugyanis nem a dzsihád a legfontosabb szempontjuk. Megpróbálunk információt szerezni az elhurcoltakról, hol vannak, hova kerültek. És megpróbáltuk lefizetni őket, hogy visszavásároljuk a rabszolgákat.
CSI – életet mentettek (Forrás: John Eibner)
Mennyibe került egy rabszolga?
50 ezer szudáni fontba, ami két kecske árát jelentette.
Mit tesznek azok, akik visszakerültek?
Egyszerűen visszamentek a közösségükbe. Ha emlékezett a nevére, akkor valaki tudott róla, kik a szülei, melyik közösségből való. Ott az ilyen kapcsolatok nagyon erősek, így ha a szülők már nem is éltek, befogadták, mint egy családtagot. Kéthavonta mind a mai napig járunk vissza, hogy figyeljük a helyzetet.
