Irán a világ második legnagyobb földgáz- és negyedik legnagyobb kőolajtartalékával rendelkezik. Miért is akar nukleáris energiát szerezni egy olyan ország, amely dúskál a hagyományos energiahordozókban?
Hogy választ kapjunk erre a kérdésre, s megértsük az iráni határozottságot, a regionális hatalmiság deklarálásának igénye, az amerikai katonai gyűrűvel szembeni védekezés szükségessége, a perzsa nacionalizmus és „fejlődés-mentalizmus” befolyása mellett a háttérben húzódó gazdasági okokat is figyelembe kell venni.
Nem modernizálták a gazdasági rendszert
Az 1979-es forradalom új fejezetet nyitott Irán történelmében, de a politikai vezetés egyvalamihez nem nyúlt: a gazdaság szerkezetéhez, amelyben az olajipar – az iráni exportbevételek közel nyolcvan százalékát adva – továbbra is meghatározó szektor maradt. A strukturális reformok elmaradása mellett azonban az ágazat rekonstrukciójára sem került sor, amelyet még az iraki-iráni háború döntött romokba.
Az olajár-bevételeket nem forgatták vissza a fejlesztésekbe, s az újrainvesztálás mind a mai napig hiányzik. A mostani helyzet kezd kísértetiesen hasonlítani az 1970-es évekre, amikor az olajválság hatására felgyülemlő olajdollárokat a Pahlavi-rendszer korrupciója vitte el, egyetlen fillért sem juttatva az egyszerű polgároknak. Az intézményes korrupció ma is jellemzője az iráni rendszernek, ahol a vallási alapítványok („bonyádok”) közel negyven százalékát adják az ország GDP-jének, de valójában mint állam az államban működnek.
Kőolajat exportál, benzint hoz be
Irán a világ negyedik legnagyobb kőolajexportőre, de ironikus módon benzinbehozatalra (körülbelül 40 százalék) szorul. Mindez elsősorban a rossz tervezésnek és a tőkehiánynak köszönhető. Az olajszektor állapota éppenhogy csak meghaladja a forradalom előtti szintet, amelyben erősen szerepet játszanak a nyugati – döntően amerikai – szankciók is.
Forgalom Teheránban – növekvő igények (Fotó: Ablaka Gergely)
Másodsorban az állami szerepvállalás és a növekvő fogyasztás okoz gondot. Miután az állam erősen dotálja az üzemanyag árát, az elmúlt években közel tíz százalékon állandósult a benzinfogyasztás éves növekedése. Az állami támogatás pedig közel ötmilliárd dollárjába kerül a kormányzatnak évente.
Mindezekre válaszul fogalmazzák meg napjainkban, és fogalmazta meg maga a sah is, hogy a kőolaj túlságosan értékes nyersanyag ahhoz, hogy elpazarolják vagy elégessék. S valóban, a Pahlavi-korszakhoz hasonlóan most is energiapolitikai megfontolások állnak a háttérben.
Kényszerből született atomprogram
Míg azonban annak idején az iráni gazdaság fejlődési üteme indokolta a nukleáris kutatásokat, manapság az energiaellátás biztonsága játszik inkább szerepet. A nukleáris program lényegében egy kényszer szülte választás eredményének tekinthető, mivel a kőolaj- és földgázipar teljes felújításánál lényegesen olcsóbb alternatívának tűnik a teljes nukleáris fűtőanyagkör kiépítése, amelyhez ráadásul az országnak minden adottsága megvan.
Elég csak a Jázd körüli uránbányák magas érctartalmára gondolni. S persze ne felejtsük el azt sem, hogy Moszkva igen kedvező áron kínálja Iránnak a nukleáris együttműködést.
Csökkentené a munkanélküliséget
Teherán más, könnyebb, jobb alternatíva híján választotta tehát a nukleáris opciót. Az iráni atomprogramnak azonban további gazdasági vonatkozásai is vannak, amelyek mind ebbe az irányba terelik az iráni vezetést. Az atomprogram ugyanis megrendeléseivel felfuttatja a hazai iparágakat, legyen szó akár polgári vagy katonai irányultságú fejlesztésekről. Ennél is fontosabb azonban, hogy munkahelyeket teremt egy olyan országban, ahol az emberek közel húsz százaléka a létminimum alatt él, és ahol a munkanélküliség rátája hivatalosan is eléri a 15 százalékot.
A megújuló energiák korában, illetve a teheráni levegőszennyezettséget (a széndioxid-kibocsátás az elmúlt negyed évszázadban majd 240 százalékkal nőtt: 33-ról 85 millió tonnára) tekintve nincs is mit csodálkozni azon, hogy Irán atomenergiát szeretne. A kérdés csak az, hogy milyen áron, s hogy vajon megéri-e.
