Milyen zenét hallgattál idefelé jövet az autóban? 

Útinformot… Viccelek! Az a helyzet, hogy három gyerkőc mellett vannak olyan szituk, amikor rá kell szánni fél- vagy egy órákat megbeszélésekre. Így azokat utazás közben ejtem meg. Otthon nehezebb, amikor a háttérben a gyerekek ütik-vágják egymást.

Olyan előfordul, hogy családi kocsikázás alkalmával a te egyik zenéd csendül fel az autóban?

Nálunk demokrácia van, bárki kérhet zenét, de főleg a gyerekek. Akkor szoktunk közbelépni a feleségemmel, mikor már a hétszázadik héliumhangú békás dal megy. Akkor azt mondjuk: oké, jöjjön Sting!

A gyerekek tisztában vannak azzal, hogy apa mit csinál?

Jönnek a koncertekre is, aranyosak. A legkisebb 3 éves lesz, sokszor feljön a színpadra, látja, hogy ott van apa, a hangszerek, a lemezjátszó, minden érdekli. Persze aztán a csapatnak égnek áll a haja, hogy vajon mit fog elállítani.

A 2000-es években nagyítóval kellett keresni azokat a napokat, amikor téged nem játszottak a rádiók.

Érdekes időszak volt: tényleg hülyére játszották a rádiók bizonyos dalaimat. És voltak olyan zenék is, amiket nem hallhattál ott, de mégis nagyon-nagyon szerettek az emberek.

Szomorú, hogy mára a zene háttérzaj lett.

Például, amikor beszélgetek valakivel egy koncertről, és megkérdem, hogy milyen volt, jön a válasz: „Hú, remek volt a látvány, nagy fények voltak, a csávó lógott húsz méter magasból!” De arról nem esik szó, hogy maga a zene milyen volt. Értem, hogy kell a show, és arra kevesebben kíváncsiak, mikor valaki egy szál gitárral kiáll egy aréna közepére. Bár én ismerek olyan előadót, aki ezt megcsinálja, és elájul a közönség.

Amikor a neved meghallják az emberek, eszükbe jutnak azok a slágerzenék, mint a 4 ütem, a Nincs nő, nincs sírás vagy a Gyulafirátót. Hogyan definiálod magad manapság? Még mindig aktív, dalokat szerző előadóként, vagy olyan zenészként, aki azért a nosztalgiát is meg tudja lovagolni a koncertjein?

Most megnyugodtam. Azt hittem, a Gyulafirátót említése után oda fogsz kilyukadni, hogy „és milyen az élet Gyulafirátóton?” Mindig megkapom ezt a kérdést, még akkor is, ha csak három percre leutazik hozzánk egy tévéstáb riportot készíteni. Esküszöm, ha ezt megcsináltad volna ezzel a penge kérdéssel, bármit elmeséltem volna a lakóhelyemről. De, hogy válaszoljak: a bulikon játszunk olyan dalokat is, amiket nem igazán ismernek még az emberek. Saját dalom mostanában nem jött ki, de folyamatosan készülnek közreműködések, featek, mindig van valami, ami megérint, és így a háttérben születnek új zenék. A zenekarom a legtürelmetlenebb ilyen értelemben, mert gyakorolják ezeket a dalokat, várják, hogy fölvegyük őket, de akkor ismét jön egy másik sztori, ami prioritást élvez. Én sokáig csak az albumokban hittem, de úgy fest, hogy azokra már nincs szükség. Miközben elindult egy reneszánsz a bakeliteknél: mindig van egy réteg, akik picit jobban szeretik a zenét annál, hogy csak a háttérzaj legyen.

Arra viszont nem válaszoltál, hogy a nosztalgiavonatot mennyire lovaglod meg?

Talán igen is meg nem is, kicsit a senki földjén megyek. Régóta nyomom, valakinek retró vagyok, de még mindig zenélek. Nem lovaglom meg a nosztalgiát, próbálnám elkerülni, hogy ezt még 80 évesen is erőltessem.

A stílus se olyan, és a világ is felgyorsult. Viszont a koncertjeimre járók tényleg széles korcsoportot lefednek. Van, aki tiniként kezdett hallgatni, és ma már a fiával áll az első sorban. Ha pedig a társadalmi rétegeknél mérem a népszerűségemet, ott is érezhető, hogy nem csak az atomtudósok kedvelnek.

Több alkalommal beszéltél arról, hogy, amikor sokévnyi munka után befutottál, felgyorsult minden az életedben, noha előtte olyan szerény körülmények közt éltél, hogy télen éjjel egy pohár víz mellett aludtál, hogy lásd, fagypont alá ment-e már a hőmérséklet. Hogyan lehetett ép ésszel kezelni ezt a változást?

Legalább egy év eltelt, mire felfogtam, mi történik, hogy díjakat kapok, jól keresek, jönnek a sikerek. Addig olyat csak a filmekben láttam, hogy a kocsit megrohanják, és a tetejéről is lógnak a fanok, de hirtelen ez volt minden koncert után.

Volt, aki figyelt rád, hogy ne térj rossz útra?

Nem volt tücsök a vállamon, vagy egy ember, aki figyelmeztessen, hogy „Jó, de most már nincs több Mercedes!” Pont elég volt, hogy tudtam, honnan jövök. Mindig a zene érdekelt. Nem mondom, hogy nem költöttem sok pénzt, de azt is inkább hangszerekre. Csilliárdokat beleöltem. De ezt nem értik a fiatalok, mert ma már a telódon olyan zenét csinálsz, hogy el se hiszed.

Ha már fiatalok: láttam egyszer egy rajzot tőled, amit tiniként készítettél álmaid kecójáról, amiben majd élni fogsz híres rapperként. Három autónak hely a garázsban, egy a limuzinnak, ami szállít a fellépésekre. Meglett?

Ebből is látszik, hogy 14 évesen milyen szinten hatottak rám az amerikai rapperek. Ez a része valahogy sohasem domborodott ki, talán pont azért, mert az volt bennem, hogy be kell osztani a pénzt, legyen mindig egy fix, és akkor nem csalódsz. A mai napig örülök, hogy ezt az utat választottam.

És tudatos voltál abban, hogy mainstreamebb zenéket készítettél?

Sosem volt egy külön fakk a zenéknek, hogy ez a populáris, ez meg az underground. Az első lemezemnél nem én döntöttem arról, miből legyen kislemez. Volt egy kiadó, aki intézkedett. Kivéve a 4 ütem című szerzeménynél, azt Antal Nimród barátom imádkozta fel a videóklipes dalok listájára.

Az egy híres dal: a marihuánafogyasztásról szól ügyesen úgy álcázva, mintha a 4 ütemű motor működéséről szövegelnél.

Sunyiban eldugtam a lemezre, hogy majd mekkora okosság lesz. Nimród nagyon átélte a dalt, és kérte, hogy a Gyulafirátót klip forgatásának másnapján adjam elő a szobában a stábnak. Letoltam, ő titokban fölvette, és tök simán átvitte a kiadón. Hogy abból klip lett, az csak neki köszönhető.

Állítólag amiatt írtad meg a dalt, mert felbőszített az 1999-es drogtörvény. Sokat vegzáltak?