Tragikus nap volt 1954. augusztus 30. az európai egység hívei számára: a francia nemzetgyűlés nagy többséggel elvetette az Európai Védelmi Közösség (EVK) megalapításáról szóló, két évvel azelőtt aláírt szerződést. Pedig a terv legfőbb támogatója korábban éppen a párizsi kormány volt, s az elképzelés céljával (egy közös európai hadsereg létrehozásával) egyetértett a II. világháborút átélt nemzedékek túlnyomó többsége.
Ám miközben ez a gyászos nap eltemette a közös haderőt vizionáló európaiak reményeit, egyben új távlatokat is nyitott: néhány bölcs politikus – a továbblépés lehetőségét kutatva – ekkor döbbent rá, hogy egyelőre nem a katonai, s nem is a politikai integráció jelenti a megoldást, hanem a gazdasági és energetikai együttműködést kell még szorosabbra fűzni a nyugat-európai országok között, főként, mert ennek már vannak létező alapjai. Ez a gondolat vezetett el oda, hogy – majdnem 3 évvel később, 1957. március 25-én – aláírták az Európai Gazdasági Közösséget és az Európai Atomenergia Közösséget létrehozó, a mai Európai Unió alapjainak számító Római Szerződést.
Nem volt jó idő
Pedig az előjelek nem voltak túl kedvezőek, hiszen március 25-én a hivatalosan beköszöntött tavasz dacára igencsak télies időjárás fogadta az Örök Város lakóit és az oda sereglett politikusokat, újságírókat. Különböző technikai problémák is adódtak: az elfáradt gépírók a dokumentum készítése közben egy ízben tévedésből az egész anyagot a szemétbe dobták, a helyükre lépettek pedig fizetésemelést követelve lassították a munkát, ráadásul a belgiumi előkészító tanácskozásról folyamatosan érkező módosítások, változtatások miatt a szerződés egyszerűen nem készült el az aláírás napjára. Így azután – legalábbis a Le Soir című belga lap így számolt be róla – a politikusok elé olyan dokumentum került szignálásra, amelyen csak az első és az utolsó – az aláírásoknak fenntartott – oldalon volt szöveg, a többi 180 lap üres maradt… Bár ezt mások cáfolják, annyi bizonyos, hogy a szerződés az aláíráskor számos üres oldalt tartalmazott, s a teljes szöveg csak néhány nappal később, egy utolsó tárgyalási forduló után állt össze.
Minderről persze a nem beavatottak mit sem tudtak, a kíváncsiskodó újságírókat pedig a jól működő biztonsági szolgálat tartotta megfelelő távolságra attól az asztaltól, ahol 1957. március 25-én este hat órakor – a római Capitolium épületében – Franciaország, Nyugat-Németország, Olaszország, Hollandia, Belgium és Luxemburg két-két képviselője aláírta a 248 paragrafusból álló szerződést. Illetve pontosabban két szerződést, hiszen a Hatok nem pusztán az Európai Gazdasági Közösség létrehozásáról, de az Európai Atomenergia Közösség (Euratom) létrehozásáról is döntöttek ekkor.
Antonio Segni olasz miniszterelnök és Antonio De Martino külügyminiszter a Római Szerzõdés aláírásakor, 1957-ben (MTI)
A ceremóniát a lehető legünnepélyesebb formában tartották (Olaszország iskoláiban tanítási szünetet rendeltek el erre a napra, miközben az aláírások idején Róma összes harangja megszólalt) – ám ennek ellenére érdekes módon a hat közül négy államot nem a legfőbb vezetők (miniszterelnökök vagy államfők) képviselték a Capitoliumon. Így fordulhatott elő, hogy miközben olasz részről Antonio Segni kormányfő, német részről pedig Konrad Adenauer kancellár írta alá a dokumentumot, Belgium és Franciaország nevében “csak” a külügyminiszterek, illetve egy-egy államtitkár szignálta azt. (Az egyetlen ma is élő aláíró: Maurice Faure >>)
Csatlakozzon, aki egyetért!
Ez azonban semmit sem von le az esemény történelmi jelentőségéből. A hat ország már a szerződés előszavában leszögezte, hogy “az európai népek közötti, egyre szorosabb unió alapjait” akarják létrehozni. Mint a szövegben olvasható, ezen unió célja az európai népek élet- és munkafeltételeinek javítása egy közös piac létrehozásával, valamint a legszegényebb európai régiók fejlődésbeli lemaradásának csökkentése, a béke, a szabadság megőrzése. A Hatok emellett felszólították az összes népet, melyek “osztoznak az ő ideáljaikban”, hogy csatlakozzanak erőfeszítéseikhez; ezzel megteremtették a további bővítések lehetőségét.
A közös piac létrehozása négy alapelvre, a személyek, szolgáltatások, áruk és pénzek szabad mozgásának garantálására épült. Az aláíró államok vállalták, hogy fokozatosan, 12 év alatt létrehoznak egy vámuniót, s a nemzeti vámokat közös – harmadik országokból érkező termékekre kivetett – vámmal váltják fel. A közös piacon belül nagyon fontos szempont a szabad verseny biztosítása, ezért deklarálták, hogy azután az Európai Gazdasági Közösség (EGK), majd utódja, az Európai Unió is igyekszik büntetni a vállalati kartellek kialakulását, illetve kordában tartani az állami támogatásokat. A kereskedelmi politika mellett a Római Szerződés adott formát a közös agrárpolitikának (KAP), amelynek legfőbb haszonélvezői azóta is a franciák.
Mára 27 ország
Az új szervezet működtetésére különböző testületek jöttek létre, méghozzá egy kettősséget tükrözve: az EGK-nak egyszerre kellett kifejeznie a nemzeti érdekeket és a közös víziót. Ezt a kényes egyensúlyt azóta is egy háromszög hivatott biztosítani: a bizottság, a tagállamok képviselőiből álló tanács és egy parlamenti közgyűlés. Ez utóbbi eleinte pusztán konzultatív szervezet volt, ám az évtizedek során egyre szélesebb jogköröket kapott, s ma már egyenrangú azokkal. A hármason belül mindenekelőtt a bizottságnak kellett képviselnie a közös érdekeket: ezért azután elvileg független a tagállamok kormányaitól, övé a törvények kezdeményezésének monopóliuma, s egyben ő ellenőrzi a megszületett szabályok helyes végrehajtását a tagállamokban. (Ez utóbbi cél biztosítására egyébként egy külön testületet is létrehoztak: ez az Európai Bíróság.)
A Római Szerződés a gyors ratifikációk után 1958 január elsején lépett életbe. Először 1965-ben módosították (ekkor hoztak döntést a három szervezet, az EGK, az Euratom és e kettő közös “elődje”, az Európai Szén- és Acélközösség külön-külön miniszteri tanácsainak, valamint az EGK és az Euratom külön-külön bizottságainak egyesítéséről egy miniszteri tanáccsá és egy bizottsággá). Ezt követően még hét újabb módosítás következett, s hat alkalommal egészítették ki csatlakozási szerződésekkel, amelyek következtében az eredetileg 6 országból álló szervezet mára 27 tagúvá
