Franciaországban kisebb viták már fellángoltak annak kapcsán, hogy a külvárosi gyújtogatók vallási, netán kulturális hátterüknek köszönhetően folyamodtak erőszakos módszerekhez, külföldi elemzők mégis egybecsengően állítják: mivel a fiatalkorú gyújtogatókat semmilyen koherens ideológia nem tartja össze, a zavargások elsődleges oka szociális jellegű volt.
A rendbontások csillapodásával nem véletlenül koncentrálódik egyre inkább a vita a francia integrációs modell megkérdőjelezése és Franciaország jövője köré. A vita egyik legfőbb provokátora pedig nem más, mint a francia közéletet eddig is a közeljövőben pedig minden bizonnyal még inkább meghatározó Nicolas Sarkozy, aki több interjúban is határozottan kimondta azt, ami mindezidáig tabunak számított és amit egy hivatalban lévő belügyminiszter ritkán mer bevallani: a francia integrációs politika csődöt mondott.
Kis reformok határozott fordulat nélkül
Sarkozy a feszült légkörben kétségkívül „vasprefektusi formáját” hozta: a csőcseléktől megtisztítandó külvárosi körzetek bandái ellen kemény fellépést ígért, a randalírozók megbüntetését és kiutasítását helyezte kilátásba többször is. A mérsékeltebb hangot megütő Villepin miniszterelnök a zavargások tizedeik napján először (!) megszólaló Chirac elnökkel együtt a rend helyreállításának szükségessége mellett rögtön a szükséges szociálpolitikai lépések megtételét helyezte kilátásba, ám radikális változásokról szó sem esett. A Neue Zürcher Zeitung elemzője szerint Chirac, és az utódjául kiszemelt Villepin ugyanis valójában nem néz szembe azzal a ténnyel, hogy a bevándorlók integrációjának francia modellje megbukott.
Ők továbbra is úgy gondolják, hogy az általános állampolgári egyenlőségen túlmenni, pozitív diszkriminációról beszélni a köztársasági egyenlőségeszmény megsértését jelentené: a bevándorlók integrációjának elsőszámú eszköze szerintük csakis a megfelelő iskoláztatás lehet. Nyilatkozataikból az derül ki a Neue Zürcher Zeitung elemzője szerint, hogy Chirac és Villepin teljes mértékben bízik a bevált (?) iskolarendszer szocializáló szerepében, amely révén megnyílhat a külvárosi fiatalok előtt a társadalmi felemelkedés útja.
Radikális váltás
Csakhogy a tapasztalat mást mutat: a francia köztársaság a hetvenes évek elejétől fogava bízott a köztársasági egyenlőséget propagáló iskolarendszerében, a szociális problémák ennek ellenére csak sokasodtak. A gondok forrása elemzők szerint az ideális egyenlőséget hirdető köztársaságeszme és a valós egyenlőtlenségek között létrejött feszültség: teoretikusan ugyan mindenki egyenlő Franciaországban, csakhogy valahogy a jobb módúak és a francia felmenőkkel rendelkezők valahogy mégis egyenlőbbek. A belvárosi iskolák jobban felszereltek mint a lerobbant külvárosiak, a Párizs belső kerületeiben végzett diákok könnyebben jutnak munkához és az egyetemi felvételin is sikeresebbek, mint külvárosi társaik.
Pontosan ezen alapproblémára reflektált aztán a belügyminiszter, aki időközben keménykezű fellépést sugallva a zavargások lecsengését követően egyértelműen népszerűsége csúcspontját érte el. Sarkozy ugyanis a rendteremtésen túl nemcsak meglepő szóhasználatával hívta fel jobb- és baloldali politikai elit számára egyaránt magára a figyelmet az utóbbi években: belügyminiszterként is többször megkérdőjelezte már a francia politikai élet hagyományainak érvényességét. Sarkozy, aki fél szemmel természetesen már a 2007-es elnökválasztási küzdelmekre figyel, immáron sokadszor döntött meg olyan tabukat, amelyek a francia politikai hagyományokat tisztelő sérthetetlennek tűntek.
Szent tehén: a pozitív diszkrimináció
Bár ellenfelei nézőpontjából Sarkozy a szenvtelen konzervatív, aki csak rendőri eszközökkel hajlandó kezelni szociális problémákat, a Le Figaro című konzervatív napilapban és a csöppet sem Sarkozy-barát L’Express című hetilapban megjelent írása és interjúja korántsem erről árulkodik.
Úgy tűnik ugyanis , hogy Sarkozy nagyon is tisztában van a zavargásokat kiváltó szociális problémákkal és a rend helyreállítását követő időszakra is vannak elképzelései. A francia politikai életben eddig csak nagyon keveseknek jutott eszébe kevésnek tartani a törvény előtti egyenlőség eszméjét, mondván az a valódi szociális egyenlőtlenségek leküzdéséhez nem elegendő. Sarkozy immáron jó ideje döntögeti azt a politikai tabut, ami a pozitív diszkriminációt körülveszi Franciaországban. A köztársasági egyenlőségeszme ugyanis nem engedi meg ez utóbbi gyakorlatot, hiszen elvben a politikai egyenlőség szavatolná az állampolgárok teljes egyenlőségét.
Kemény kéz és sokszínű nemzet
A jobb- és baloldal egyaránt elfogadott alapelvét a belügyminiszter azonban nemcsak ezen a területen kérdőjelezi meg: tavaly megjelent könyvében szintén a francia republikánus eszme egyik alappillérét az állam és a vallás szigorú elválasztását is megkérdőjelezte – többek között a franciaországi muzulmán közösségek támogatásának kérdése kapcsán. A két kérdés összekapcsolása révén pedig odáig is eljutott, hogy felvesse: meg kellene fontolni esetleg a pozitív diszkrimináció segítségével hivatalba juttatott prefektusok, így például muzulmán prefektusok kérdését is. Az ún. kommunitarizmus vádja, mely szerint Franciaország magukba zárkózó kis közösségek elszigetelt szórványaira eshet szét, amennyiben a francia nemzetet és a francia államot egy multikulturális államnak tekintik és a kulturális sokszínűséget felmutató kis közösségeket vagy tagjaikat pozitív diszkriminációban részesítik – Sarkozy számára mégsem zavaró.
A belügyminiszter legutóbb a L’Express-nek adott interjújában fejtette ki: szerint igenis többféle Franciaország létezik és éppen a kulturális sokszínűség adja Franciaország gazdagságát. Bár a pozitív diszkrimináció és a sokszínű nemzet elképzelése Európa-szerte általában a haladónak titulált politikai irányzatok jelszava, a különleges francia politikai hagyományok miatt Párizsban mégis egy keménykezű konzervatív állt a multikulturalizmus élére. Hogy a bevándorlás és a francia integrációs modell problémákhoz vezethet, arról szintén Sarkozy mert először nyíltan beszélni úgy, hogy arra a demokratikus politikai kultúrához illő választ is megadta. Bár Le Pen kétségkívül régóta hajtogatja már, hogy a bevándorlók és az idegenek problémát okozhatnak, vele ellentétben Sarkozy nem kiutasítani akarná őket, hanem integrálni: a pozitív diszkriminációt a belügyminiszter minden szükséges területre kiterjesztené az iskolafinanszírozástól kezdve, a hivatalok és megüresedett munkahelyek betöltésén keresztül, a külvárosi fiatalok álláshoz jutásáig bezárólag.
Internátusok az utcagyerekekenek
A Le Figaro-ban megjelent cikke szerint a belügyminiszter szintén felszámolná azt a bevett gyakorlatot, mely alapján külvárosi közösségek problémáit kollektíven kezelte az eddigi jobb- és baloldali kormányok szociálpolitikája: a hatalmas összegeket felemésztő, ám kollektív alapokon nyugvó szociálpolitika helyett ugyanis Sarkozy individuális szociális támogatásokban gondolkozik, a lakótelepek megújítására fordított hatalmas összegeket pedig sokkal inkább az utcán csellengő fiatalokat befogadó internátusok megépítésére és a tehetséges külvárosi fiatalok felkarolására költené. Hogy a „régi rend” kereteit mennyiben tudja majd szétfeszíteni Sarkozy, az egyelőre kérdéses, mint ahogy arról is sokat vitatkoznak, hogy a másutt már régóta alkalmazott, Franciaországban azonban még gyerekcipőben járó pozitív diszkrimináció révén vajon tényleg elérhető-e a kívánt eredmény.
A kétségek legfőbb oka a szeptember 11-i, valamint a madridi és a londoni robbantásokban rejlik, amely felszínre hozta az európai és amerikai politikai kultúra, ezzel pedig a bevándorlók integrációjára irányuló politikai gyakorlat gyengeségeit is. Mindenesetre amennyiben Sarkozy nem száll ki a ringből – márpedig népszerűsége csúcsán miért is szállna ki –, úgy a francia politikai élet komoly változások elé nézhet. Ha a franciák nem vigyáznak, könnyen lehet ugyanis, hogy pár év múlva egy keménykezű, rendpárti elnök fogja átformálni az önámítással homogénnak tartott francia nemzetállamot multikulturális állammá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
