Lelőtték a szerb kormányfőt – meghalt a remény?

Pontosan érkezett a fekete BMW a belgrádi miniszterelnöki hivatal elé. A fél egykor kezdődő találkozójára igyekvő Zoran Djindjics előtt testőre nyitotta ki a kocsi ajtaját, majd együtt indultak az épület felé. A szerb kormányfő enyhén sántított – még nem épült fel teljesen abból a sérüléséből, amit néhány héttel korábban focizás közben szerzett. “Djindjics egy pillanatra megállt az ajtó előtt, hogy kinyissa. Ekkor dördült el az első lövés, ami a testőrt találta el a csípőjén. Láttam, ahogy a földre esik, és azonnal kiugrottam a kocsiból, de mire a miniszterelnökhöz értem, már két lövés is a testébe fúródott. A második szemből érte, de a hátán addigra egy hatalmas seb tátongott, és ömlött belőle a vér” – idézi fel a tragikus pillanatokat a Figyelőnek Alekszander Vjelics, a szerb kormányfő sofőrje. Az ajtót a lábával berúgva Vjelics bevonszolta az épületbe Djindjicset. Addigra már ott voltak a belső biztonsági emberek, és perceken belül a rendőrök és a mentők is a helyszínre érkeztek. A miniszterelnök haldoklott. Mire a belgrádi sürgősségi baleseti kórházba értek vele, ott már előkészítettek egy szívet az esetleges transzplantációhoz. Ám a műtétre már nem került sor, két órával a merénylet után Zoran Djindjics belehalt a sérüléseibe.

Tovább élnek a reformok Bozsidar Djelics szerb pénzügyminiszter a Zoran Djindjics kormányfő életét kioltó merényletet követően azonnal igyekezett megnyugtatni a közvéleményt, hogy a belgrádi gazdaságpolitikában nem várhatóak változások, sőt külön kitért arra, hogy a privatizáció az eddigi terveknek megfelelően folytatódik. “Djindjics halála minden bizonnyal negatív hatással lesz Szerbia gazdaságára, ám ennek súlyát nem szabad túldimenzionálni” – árnyalja a szerb kormányzat állásfoglalását Haas Róbert, a magyarországi befektetéseket segítő szabadkai Pannon Invest konzorcium vezetője. Miniszterelnökként Djindjics minden más kérdésnél előbbre helyezte a gazdaság feltámasztását. Pontosan látta, hogy a korábbi politika által szított, erősödő nacionalizmus egyenesen következik a gazdaság gyengélkedéséből és az életszínvonal rohamos csökkenéséből. Mindezek után kormányába olyan fiatal szerb gazdasági szakembereket csábított haza, akik a legnagyobb nevű külföldi egyetemeken szereztek diplomát, és a nyugati gazdaságban már komoly vezetői tapasztalatot szereztek. Haas szerint “aligha van még egy kormány a világon, amelynek gazdasági kulcspozícióiban ennyire magasan kvalifikált technokraták ülnének”. Így miközben a felszínen kíméletlen politikai adok-kapok zajlott, a szerb gazdaság csendesen, de lendületesen fejlődött. A legszükségesebb törvényi reformok rekordidő alatt születtek meg. Szerbiának ma korszerű adórendszere, működőképes privatizációs törvénye, gyakorlatilag EU-kompatibilis munkaügyi-, külkereskedelmi- és befektetési törvényei vannak. A privatizáció, ha nem is minden nehézség nélkül, de beindul, és a jelek szerint 2005 végéig be is fejeződhet. A külföldi tőkebefektetések értéke nő, a GDP évi 5-7 százalékkal bővül, az infláció pedig a 2000. őszi hatalomátvételkori 116 százalékról lassan egyszámjegyűre mérséklődik. Más kérdés, hogy a munkanélküliség 30 százalékra rúg, a létminimum alatt élők aránya pedig még ennél is nagyobb. A fizetési mérleg és a külkereskedelmi egyensúly is egyaránt negatív. Djindjics halála után a Szerbiában legaktívabb szlovén és a horvát befektetői körök azonnal jelezték, hogy a gyilkosságnak nem lesznek feltétlenül negatív hatásai a kétoldalú gazdasági kapcsolatok további fejlődésére. A Világbank pedig Djindjics temetése napján hagyott jóvá egy újabb, ezúttal 540 millió dolláros hitelt, és bejelentette, hogy új programot dolgoznak ki Szerbia-Monetengró pénzügyi támogatására. Hasonló üzenet érkezett az amerikai kongresszustól is, Romano Prodi, az Európai Bizottság elnöke pedig bejelentette, hogy “az EU segíteni fog Szerbiának és Montegerónak politikai, szervezésbeli és pénzügyi téren is áthidalni a Zoran Djindjics kormányfő halálát követő nehéz időket”.

Ki tette?

Ahogyan a mai napig nem tudjuk pontosan, ki és miért lőtte le negyven évvel ezelőtt Dallasban John F. Kennedy amerikai elnököt, nem kizárt, hogy újabb negyven év elteltével arra nézve sem lesz majd egyértelmű és megnyugtató válasz: ki és miért ölte meg 2003. március 12-én Belgrádban Szerbia miniszterelnökét. Sokak szerint ugyanis hiába nevezte meg a kormány és a rendőrség szinte órákkal a merénylet után a feltételezett tetteseket – és indított azon nyomban hajtóvadászatot a felkutatásukra -, éppen ez a feltűnő sietség ébreszt kételyeket a vádak megalapozottságát illetően.

Ami a tettes(ek) indítékait illeti, Djindjics volt annyira ellentmondásos politikus, hogy munkásságával rengeteg ellenséget szerezzen magának. Míg a nyugati sajtó, például a CNN sztárriportere, Christiane Amanpour egyenesen a “demokrácia emblematikus alakjának”, az AP amerikai hírügynökség pedig “Szerbia jobb jövőbe vetett hite megtestesítőjének” nevezte, a néhai kormányfő ellentmondást nem tűrő politikájával odahaza több csoport ellenszenvét is kivívta. “A reformerek ki akarják javítani egy rendszer hibáit. Djindjics a rendszert le akarta rombolni” – igyekezett érzékeltetni Sztojan Cerovics belgrádi politológus, a Vreme című befolyásos politikai hetilap egyik alapítója a Figyelő kérdésére azt, hogy a meggyilkolt kormányfő korántsem volt egyszerűen reformer.

Cerovics szerint Djindjics pragmatikus politikus volt, akit nem különösebben érdekelt a történelem, a vélt vagy valós “nemzeti érdekek”. Talán éppen ezért vették célba március 12-én az orvlövészek. A nevével fémjelzett új szerbiai politika olyan körök érdekeit sértette, amelyek megszokták, hogy érdekeik érvényesítéséhez gyilkosságokon keresztül vezet az út (lásd külön). Ilyenek például a Jugoszláviáról néhány napja éppen Djindjics hathatós közreműködésével Szerbia-Montenegróra átkeresztelt ország területén, mindenekelőtt az ENSZ-protektorátusként működő Koszovóban, illetve Dél-Szerbiában élő albán kisebbségek. Szlobodan Milosevics hatalmának megdöntése után azonban Belgrád érthetően meglehetősen visszafogottan viselkedett Koszovóval szemben. Tisztában volt vele, hogy ha sokat erősködik, az életmentő nyugati gazdasági “infúziót” kockáztatja.

Csakhogy a nacionalizmusra szocializált szerbek mindezt fölöttébb nehezen fogadták, és az októberi elnökválasztáson ki is fejezték a lanyha szerb Koszovó-politika miatti nemtetszésüket. Az alacsony részvétel miatt érvénytelen első próbálkozás utáni – igaz, újfent kudarcba fulladó – második körben a szavazók kétharmada voksolt a nacionalistábbnak tartott Vojiszlav Kostunicára, aki az akkor még létező Jugoszlávia elnöki posztját cserélte volna a szerb államfői székre, míg Djindjics bizalmi embere, Miroljub Labusz jugoszláv miniszterelnök-helyettes csúnyán alulmaradt.

Koszovó-politika

Nem kizárt, hogy ebből a tapasztalatból is okulva Djindjics az utóbbi hetekben egyre aktívabb Koszovó-politikába fogott. Javasolta például egy nemzetközi konferencia összehívását. Ám míg mindezzel az őt zsigerből elutasító szerb nacionalisták irányába tett egy gesztust, a független állam megteremtésében érdekelt koszovói albánok és a szintén önállósodni vágyó dél-szerbiai albán kisebbség Belgrád hangsúlyváltása nyomán úgy láthatta, veszélybe kerül eddigi pozíciója.

Nem rejtett kevesebb kockázatott a háborús bűnösök hágai kiadatásának kérdése sem. Az, hogy Milosevics ma a hágai Nemzetközi Törvényszék előtt áll, jórészt Djindjics személyes érdeme. A jugoszláv exdiktátor kiszolgáltatása azonban sokkal inkább pragmatikus lépés volt, mint meggyőződéses tett: a belgrádi vezetés így jelezte együttműködési szándékát Hágával, cserében újabb segélyek érkeztek az országba. Djindjics bátorsága abban állt, hogy fel merte vállalni ezt a szerb közvélemény szemében veszedelmesen népszerűtlen lépést. Nem véletlen, hogy Carla del Ponte hágai főügyész személyesen is részt vett a meggyilkolt kormányfő szombati belgrádi temetésén, arról megemlékezve, hogy Djindjics “igen sokat segített” a törvényszék munkájában.

Három év balkáni merényletei  Az 1986-ban meggyilkolt svéd Olof Palme halála óta Zoran Djindjics az első európai kormányfő, akinek az életét merénylet oltja ki. A Balkántól azonban nem idegen a politikai leszámolás. 2000. JANUÁR 15. Zseljko Razsnatovicsot, ismertebb nevén Arkant – a hírhedt szerb hadurat – lelövik egy belgrádi szállodában. 2000. FEBRUÁR 7. Egy belgrádi étteremben ismeretlen tettes végez Pavle Bulatovics jugoszláv védelmi miniszterrel. 2000. ÁPRILIS 25. Zika Petrovicsot, a jugoszláv légitársaság (JAT) vezérigazgatóját otthona közelében megölik. 2000. MÁJUS 13. Újvidéken lelövik Bosko Perosevicset, a vajdasági tartományi kormányzat első emberét. 2000. MÁJUS 31. Goran Zukicsot, a montenegrói elnök, Milo Djukanovics biztonsági tanácsadóját podgoricai otthona előtt teríti le egy ismeretlen fegyveres. 2002. JÚNIUS 10. Bosko Buha, a szerb belügyminisztérium munkatársa, korábbi belgrádi rendőrfőnök ismeretlen fegyveres golyójától hal meg, amikor éppen távozik egy belgrádi étteremből. 2002. NOVEMBER 27. Nenad Batocsaninnal, a szövetségi belügyminisztérium magas beosztású tisztségviselőjével golyózápor végez Belgrád belvárosában. 2003. MÁRCIUS 12. Merénylet Zoran Djindjics szerb miniszterelnök ellen a kormány belgrádi épülete előtt. A kormányfő a kórházban belehal sérüléseibe, amelyeket a hátába és gyomrába fúródó két lövedék okozott.

Nagy halak

Milosevics 2001. június 29-i kiadatása óta a többi jugoszláv háborús bűnös sem érezheti magát biztonságban. Végtére is az akkori lépés napra pontosan egybeesett annak az amerikai szenátus által szabott határidőnek a lejártával, amelyhez Washington egy újabb, 1,2 milliárd dolláros hitelcsomag átutalását kötötte. Ez pedig fölöttébb árulkodó Djindjics szempontjait illetően. Egy, a The New York Times-ban megjelent beszámoló szerint a halála előtt azt tervezte, hogy újabb három szerb vádlottat ad ki Hágának. Ezzel időt nyert volna a két nagy hal, Ratko Mladics, a boszniai szerb haderők egykori vezetője és Radovan Karadzsics, a boszniai szerbek volt első embere letartóztatásához. Igaz, Mladics a hírek szerint Szerbiában tartózkodik, és Djindjics állítólag már elszánta magát, hogy ha eljön megfelelő pillanat, “jó áron” kiszolgáltatja őt a Nemzetközi Törvényszéknek. A Mladics személyét illető határidő március végén jár le. Karadzsics viszont minden bizonynyal Bosznia-Hercegovina területén bujkál, így Belgrád bajosan “érheti utol”.

Arról nem beszélve, hogy a jó memóriájú szerbek még tisztán emlékeznek azokra a híradó-felvételekre, amelyeken a boszniai háború idején Karadzsics és – a körvonalazódó daytoni békemegállapodást akkoriban élesen bíráló – Djindjics jókedvűen adomáznak egy közösen szervezett ökörsütéses összejövetelen. Djindjics pragmatikussága nem mindig párosult elvhűséggel. “Tény, hogy a demokrácia, a reformok, Szerbia europaizálásának a híve volt. Ám ez a cél olyanynyira háttérbe szorított minden mást, hogy az elérése érdekében gyakran hajlandó volt akár a jogállami kereteket is átlépni” – rajzolja meg Djindjics politikusi portréját Juhász József történész, az ELTE docense. Reformerségét tekintve kiemelkedett a szerbiai mezőnyből, viszont ha érdekei úgy kívánták, a belgrádi politikai életben bárkivel kész volt – átmeneti – szövetséget kötni: a szerb extrém nacionalistákkal éppúgy, mint magával Miloseviccsel. Igaz, utóbbi kormányába a kilencvenes évek közepén csak úgy szállt volna be, ha a gazdasági kulcspozíciókba szakértő technokratákat ültethet. Saját, 2001-ben kezdődő miniszterelnöksége alatt végül éppen ezt valósította meg, és ez a szerb gazdaság viszonylagos stabilizációjában és kedvező kilátásaiban meg is hozta a gyümölcsét (lásd keretes írásunkat).

Zoran Djindjics temetése. Belgrád döbbenten búcsúzott a miniszterelnöktől, akinek halála újra bizonytalanná teheti a Balkánt

Alvilági szálak

Djindjics ellenségeinek legerősebb tábora azonban a szerb alvilág soraiból “verbuválódott”, amelynek kiváltságait veszélyeztette a gazdaság konszolidálódása, a nagy hírveréssel beharangozott korrupcióellenes harc, és a kormányprogram, amely leszámolást ígért a maffiákkal. A milosevicsi politikára adott nyugati válasz, a gazdasági embargó, valamint az ezzel összefüggésben egyre feneketlenebbé váló korrupció tökéletes táptalaja volt egy erős, jól szervezett alvilág kialakulásának. A sokat emlegetett zimonyi és szurcsini maffia csak a jéghegy csúcsa, a szerb valóságban több ilyen helyi hatalmi klán létezett. Ezek a köztörvényes bűnözőket és a gazdaság korrupcióra hajlamos vezetőit éppúgy integrálták, mint politikusokat vagy az igazságszolgáltatás embereit.

A különböző bűnözői csoportok módszeresen irtották és irtják egymást, a maffia-leszámolásokhoz mindennaposak voltak Szerbiában. Mi több, belgrádi hírek szerint a szurcsini banda Csume néven ismert feje, Ljubisa Buha néhány nappal a merénylet előtt önként jelentkezett a rendőrségen, hogy mindent kitálaljon a rivális zimonyi klán viselt dolgairól. Értesülések szerint így állt bosszút azért, mert a konkurencia felrobbantotta a szrucsiniak által nem sokkal korábban nyugaton vásárolt – és állami (!) útépítésekhez bérbe adott – nagyteljesítményű gépeket.

A bandaközi leszámolásokat a korábban államilag pénzelt félkatonai szervezetek szélnek eresztett tagjai is segítették. Ezeknek a titkosszolgálatok ellenőrzése alá tartozó hadtesteknek a nem ritkán köztörvényes bűnözők közül verbuvált “zsoldosai” Milosevics idején profi kiképzést és modern fegyvereket kaptak. Boszniától Koszovóig részt vettek a jugoszláv háborúk hadszíntereinek kegyetlenkedéseiben, de számos államilag megrendelt merényletben is megmutathatták rátermettségüket.

Fő vádlott

A “vörös sapkások” Djindjics és Kostunica hatalomra kerülése után néhány hónapig még szolgálatban maradtak, valószínűleg azért, mert 2000. október 5-én – Milosevics bukásakor – a felkelők oldalára állva lehetővé tették, hogy elkerüljék a vérontást. A zimonyi klán egyik vezéralakjának – és a miniszterelnök elleni merénylet felelősének – tartott, égre-földre keresett Milorad “Legija” Lukovic például a szerb Speciális Műveleti Egység (JSO) parancsnokaként egészen 2001. május 6-ig állt állami alkalmazásban, amikor is egy kulai szórakozóhely lángba borulása után a belügyminiszter felmentette tisztségéből. A Danas című belgrádi napilap értesülései szerint a szórakozóhelyen a JSO tagjai ünnepelték tízéves fennállásukat.

Milosevics diktatúrája után Djindjics jelentette a reményt Szerbia számára. Igaz, bizonyos autoriter vonások tőle sem voltak idegenek, sőt sok tekintetben szinte egyszemélyi vezetést valósított meg Belgrádban. Ám Juhász József szerint a Balkánon nem újdonság az effajta “vezérdemokrácia”, és ha most nyilván el is indul egy politikai helyezkedés, jó esély van arra, hogy Szerbia megőrizze stabilitását. A gyilkosságot követő fejlemények mindenesetre biztatóak. A zimonyi klán tagjai elleni kíméletlen – még a maffiatagok házainak lerombolásától sem visszariadó – hajtóvadászat arra utal, hogy a belgrádi politika eddigi második vonala eltökélten végrehajtja az eltávozott “Menedzser” – ez Djindjics szerbiai beceneve – célkitűzéseit. Miközben minden emberi élet kioltása értelmetlen, ha Djindjics meggyilkolása adta meg a végső lökést az államapparátusba is beszivárgott maffia kiebrudalásához a közéletből, a halála talán mégsem volt hiábavaló.