Ha a híroldalak épp nem aggasztóbbnál aggasztóbb jelentéseket közölnének a háborúról, minden bizonnyal az idén is jobban átéreznénk, hogy elérkezett a télnek a vidámsággal, örömmel teli időszaka, a jelmezes bulik, az álarcosbálok ideje.
Pedig milyen fontos is legalább évente néhány alkalommal a lovak közé hajítani a gyeplőt, elengedni magunkat, beleszédülni az éjszakába. Évezredek óta tudták ezt a magas polcon ülők, és limitált ideig hagyták is a bolondozást és szókimondást a falvakban és a nagyvárosokban, Mohácson és Velencében. Mert mindenkinek így volt jobb.
A közönség élvezte, a karneváloknak az önfeledt vidámság, a keserű könnyek, az érdekes féleértések és a hátborzongató rémtörténetek közepette saját kultúrája és eszköztára lett, az emberiség megunhatatlan játszóterévé vált. Még ha sokan az ördög ünnepének tartották is a farsangot, amikor féktelenül törnek felszínre a lefojtott érzések és indulatok.
Bárhogyan is, az álarc a bolondozás elválaszthatatlan része, eredete az idők mélyébe vész. Vélhetően, mióta csak gondolkodó ember lépdel a földön, létezik az a vágy is, hogy kipróbálhassa, milyen volna másnak lenni, másnak tűnni, mint aki és amilyen valójában. Erre pedig ideális egy szédítő karneváléj.
Pillantsunk csak rá egy álarcos embert ábrázoló képre. Hová nézünk? Meg tudjuk mondani, mi történik a képen a maszkos ember körül? Nehezen. Az álarcos figuráról alig bírjuk levenni a szemünket, a titok nem hagy nyugodni, az álarc egyszerre szórakoztat és nyugtalanít. Hát még ha mi magunk húzzuk fel…
Azt mondják, hogy amikor eltakarjuk az arcunkat, akkor többet látunk a lelkünkből. Meg azt is, hogy az álarc mögé bújva önkéntelenül más hangon próbálunk megszólalni, és ne lepődjünk meg azon sem, ha szokatlan módon járunk, mozdulunk. Arról nem is beszélve, hogy őszintébben adjuk elő a mondandónkat. Ja, hogy itt kezdődhet a karnevál népszerűsége?
Az álarcosbálokról elsősorban városok, paloták, szalonok jutnak eszünkbe, meg persze az általános iskolai tornaterem a farsangi jelmezversennyel egy későbbi korban, miközben az igazi, vaskos tréfálkozás, a halálosan komolyan vett ugratás a falvakhoz, a sötét, hosszú telekhez kötődött elsősorban.
A hagyományos farsangi szokások mellett tréfálkozástól voltak hangosak az olyan összejövetelek is, mint mondjuk a kukoricafosztás, a disznóvágás, a lekvárfőzés. Ilyen alkalmakra, kimondottan a mulatság és a társaság kedvéért még kívülről is érkeztek hívatlan segítők a falvakba.
De vissza a városokhoz a 20. századba. Az első világháború után és a spanyolnátha-járvány idején néma és szürke szezonokról írnak a lapok, 1919-ben a Magyarország például így: „olyan szomorú idők járnak most reánk és olyan aggodalmas, reménytelen napokat élünk, hogy a detronizált uralkodók mellé bátran odaiktathatjuk Karnevál herceget (…) Hová tűntek a bálok, a nagyszerű farsangi mulatságok? Csend van. Kilenc órakor mindenki hazatér hajlékába, az utcák elnéptelenednek és a villamos-kocsik félig üresen robognak már a kora esti órákban végállomásaik felé.”
1926-ra magukra találhattak „az exkluzív- és polgári körök”, mert erősen érdeklődtek a jelmezbálok iránt, és a Színházi Élet divat rovata már a karácsonyi számban közölt néhány nagyon eredeti jelmeztervet. Hügel Jenőné, a kiváló jelmeztervezőnő azt javasolta az olvasóknak, hogy öltözzenek például toalett asztalnak.
A hal jelmez gyöngyház színű, színjátszó filterrel borított, testhez simuló ingruhából készült, plusz ezüst harisnya, ezüst cipő. Ezt a jelmezt molett hölgyeknek nem ajánlotta a lap, de a modern hajnallal talán ők sem nyúlhattak mellé. Szükséges hozzá: „habos világos selyem női pyjama, prémmel vagy tollal díszítve. Hálófejkötő. Díszes reggeli cipő. Hímzett vagy csipkés huzatú tiszta fehér ágyba való fejpárna.”
Egy Rákóczi úti jelmezkölcsönzőben 1936-ban arról mesélt a tulaj, hogy a spanyol tangó-jelmez a nagy divat, illetve vadonatúj ötletként vezet az amerikai banditaruha. A szép rózsákat, tulipánokat vagy a század első éveiben oly divatos pipacs jelmezeket ugyanakkor senki sem keresi, a hölgyek inkább vicces öltözeteket, plakátot, hirdetőoszlopot szeretnének.
Akinek van otthon olyan fényképe, amin a még hajadon nagymamája, dédnagymamája tündér, angyal vagy hasonló jelmezben mosolyog a kamerába, az nagy valószínűséggel egy úgynevezett családi est alkalmával készülhetett, mert akkoriban minden egyesület, kör, ipartestület és szakma rendezett farsangi partit, és ezeken részt vehetett a meghívott családja is. A meghívóban pedig szerepelt egy ilyen vagy ehhez hasonló mondat is: „Jelmez fényképfölvételeket a mai bál alkalmából este 9 óráig készít műtermében Barna fényképész. Levelezőlapok már 4 pengőtől.” Formátumának köszönhetően tehát másnap már postára is lehetett adni a fölvételt. Persze a nagymama fotója éppúgy készülhetett a karácsonyi esten vagy a színjátszó körben is.
Azt már a háború előtti években is hangoztatták, hogy rendszerint épp az egyszerűbb és a klasszikus jelmezek aratják a legnagyobb tetszést. Hogy úgy gondolták-e, ahogyan azután 1965-ben a Szabad Föld szerzői, nem tudjuk, itt mindenesetre már azt javasolták, hogy húzzunk zöld melegítőt, tegyünk a fejünkre sárga kartonpapírt, és nagyjából kész is a napraforgó. 1958-ban kínosan hosszan és aprólékosan írja le egy cikk, hogyan változhatunk négerré farsang éjszakára, olyan furfangos kis ötletekkel, amelyeket olvasva ma csak lesüthetjük a szemünket.
Az öntevékeny színjátszó csoportok jelmezgondjai 1955-re igazán zavaróvá váltak, nem mehetett el mellettük szó nélkül a Népművelés sem. A belvárosi, Bécsi utcai Jelmez-Népitáncosruha Készítő és Kölcsönző Vállalat üzletében ugyanis „a jelmezvásárló belekerül egy olyan tolongásba, amelyből jó, ha órák alatt kiverekszi magát. Ennek fő oka: a helyszűke. (…) a jelmezvásárló reggel nyolctól délután négyig is nehezen végez a dolgával: mindenütt ember ember hátán. (…) De vannak más hibák is. Például az árak. 3 forint egyetlen darab kelléktorta, ugyanakkor, amikor a valódit megvehetik 2,30-ért. S a játék végén meg is ehetik.”
Bohóckodni, viccelni, tréfálkozni, beöltözni, persze nem csak farsang idején lehet, hanem szülinapi bulin és nyaraláson, sátorozáskor és táborozáskor, családi és baráti összejöveteleken, kiránduláson, évszakok búcsúztatásakor vagy köszöntésekor. A sor a végtelenségig folytatható, ahogy a Fortepan képei között is ezer és egy ilyen témájú fotón mosolyoghatunk.
Népszerű téma, és szerencsére jó sokan kattintottak időben, amikor a barátjuk muzsikusnak öltözött, a feleségük tölcsért húzott a fejére, vagy amikor apa és anya ruhát cserélt. Ez utóbbi egyébként, vagyis hogy férfiak nőnek, nők férfinak öltöznek, az egyik legősibb komikus elem tréfálkozás során.
A beöltözés a gyerekeknek hatalmas élmény. Az iskolai rendezvényre a jelmezek jellemzően otthon készültek, és itt is az együtt tervezés, szabás, ragasztás volt az igazi öröm, mellette eltörpült az a pár perc csillogás, amikor körbejártunk az iskolai bemutatón. Pláne, ha zsűriztek is bennünket – a pedagógusok sokat küzdöttek azért, hogy a jelmezbál a vidámság ünnepe és ne verseny legyen, de a korszellem ezt aligha tette lehetővé. Ami másra is hatással volt: a hatvanas-hetvenes években például minden kisfiú űrhajós vagy űrhajó akart lenni, az anyukák nem győzték vásárolni az alufóliát, és úgy tartották, jó, ha az űrhajós egy elemlámpát is tart a kezében, amit időnként bekapcsol.
Maszkokat nemigen lehetett kapni az üzletekben, vagy csak néhányféle akadt. Azt is otthon igyekeztek tehát megoldani a családok, kreatívan: a könnyen elmaszatolódó festék helyett színes celluxból fabrikált foltokat, megfestett gyorstapaszból kialakított indián csíkokat használtak.
Ha bálba idén nem is jutunk el, sötétedés után sétálhatunk egy jót Budapesten. Bekukkanthatunk az egykori Kerepesi, ma Rákóczi út 30. kapubejárójába, ahol hajdanában a híres Rivoli fényképész műterem állította ki művilágítás mellett készült fényképeit. „Különösen fontos ez azokra, kik esti órákban menyasszonyi, báli ruhákban vagy jelmezekben óhajtják magukat levétetni. A t. hölgyeknek jelmezek nagy választékban állnak díjtalanul rendelkezésre.” Ki tudja, talán összefutunk egy elkésett, jelmezes t. hölggyel a kapualjban, a karneváléjszakán elvégre minden megtörténhet.
Írta: Lukács Zsolt | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/farsang
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
