A Pegasus végigszáguldott a fél világon. Persze nem Poszeidon isten fia, hanem az NSO nevű izraeli kibercégnek a mitológiabeli szárnyas lónál is gyorsabban repülő hipermodern gyermeke.
Gondolom, a történet sokak előtt ismert, de azért röviden összefoglalom. Számos tekintélyes médium oknyomozó újságírói derítették ki, hogy Azerbajdzsánban, Marokkóban, Szaúd-Arábiában és más, ezekhez hasonló diktatúrákban használták ezt a kémszoftvert. Ez persze nem lenne annyira meglepő, ha a Direkt 36 oknyomozásának eredményeképp nem derült volna ki az is, hogy Magyarország is – ez szinte bizonyossággal állítható – megvette ugyanezt a Pegasus nevű kémszoftvert. Alapos gyanú arra is, hogy ezzel a szoftverrel civilek, önkormányzati képviselők, újságírók, ügyvédek, médiavállalkozók és még ki tudja kiknek a telefonjára telepítve valakik hozzáférhettek az érintettek telefonjának teljes tartalmához, beleértve a mikrofon, a képernyő, a GPS be- és kikapcsolásának lehetőségét is. Hogy ez a magyar kormány tudtával, engedélyével, kérésére történt-e, egyelőre nem tudni.
Egy ilyen szoftver alkalmazására az igazságügyi miniszter adhat engedélyt.
Van azonban egy másfajta „titkos megfigyelés” is, amelynek különböző fajtáit büntetőeljárásokban lehet alkalmazni. A Büntetőeljárási törvény (Be.) hivatalosan „leplezett eszközöknek” nevezi ezeket a titokban történő megfigyeléseket. És bár lyukak ebben a szabályozásban is akadnak, mégis pontosabban határozza meg az alkalmazások lehetőségeit, mint az igen „rugalmasan” fogalmazó nemzetbiztonsági törvény.
Mindenekelőtt a Be. tartalmaz egy alapelvet az alapvető jogok védelméről. Leszögezi, hogy a büntetőeljárásban csak ezen törvény szerint lehet alapvető jogot korlátozni, és azt is csak akkor, ha más – enyhébb – módon nem lehet biztosítani az eljárás célját. Magyarán, ha egy bizonyítékot például egy házkutatással is be lehet szerezni, akkor nincs ok arra, hogy bekamerázzák a gyanúsított egész lakását.
A bíróságon az elnök kijelöli azokat a bírákat, akik a „leplezett eszközök” alkalmazását engedélyezhetik. Az ő személyük még a bíróságon belül is titkos. Arra viszont van szabály, hogy az a bíró, aki ilyen titkos megfigyelést engedélyezett, később nem tárgyalhatja ugyanazt az ügyet, amelyben ő adta ki az engedélyt. Ehhez persze az is kell, hogy ha véletlenül mégis ő kapna tárgyalásra egy ilyen ügyet, észlelje és jelentse a bíróság elnökének az összeférhetetlenséget.
A Be. tételesen felsorolja, melyek a bírói engedélyhez kötött „leplezett eszközök”. Ezért az elején, amikor a „titkos megfigyelés” kifejezést használtam, csak a közérthetőség kedvéért tettem, mert – mint mindjárt kiderül – az csupán az egyik fajtája ezeknek a leplezett eszközöknek. Ötféle ilyen eszköz van:
- információs rendszer titkos megfigyelése,
- titkos kutatás,
- hely titkos megfigyelése,
- küldemény titkos megismerése
- és a lehallgatás.
Az információs rendszerben észlelt adatokat rögzíteni is lehet, az ehhez szükséges eszközt a „célszemély” lakásában, járművében vagy az általa használt valamilyen tárgyban el lehet rejteni. Vagyis az illetőt így vagy úgy bepoloskázzák. A titkos kutatáshoz és a hely titkos megfigyeléséhez szintén lehet poloskát használni. A postai küldeményt fel lehet bontani, mi több, a tartalmát rögzíteni is lehet. A lehallgatást talán nem is kell részletezni, de a nem jogászok bosszantására idézem a jogi bikkfanyelven írtakat:
elektronikus hírközlési szolgáltatás keretében elektronikus hírközlő hálózat vagy eszköz útján, illetve információs rendszeren folytatott kommunikáció tartalmát titokban megismerheti és rögzítheti.
Csak hogy lássák, mily nehéz sorsa van egy jogásznak. Nem beszélve a nem jogászokról, akik számára a törvényt úgy kellene megfogalmazni, hogy ők is értsék. Legalábbis a jogalkotásról szóló törvény szerint.
A bíró azt is meghatározza, hogy a felsorolt eszközök közül az adott esetben melyik vagy melyek alkalmazhatók.
És íme az első lyuk a rendszerben: amikor már nincs szükség a poloskára, azt haladéktalanul el kell távolítani – írja a törvény. De ha ez akadályba ütközik – folytatódik a rendelkezés – „az elektronikus adatot az akadály megszűnését követően kell haladéktalanul eltávolítani”. De ki és mikor dönt arról, hogy mikor szűnik meg az akadály?
A Be. azt is szabályozza, hogy milyen bűncselekmények esetében adhat a bíró engedélyt az említett eszközök alkalmazására. Első szabály: olyan szándékos bűncselekmények esetén, amelyeknek 5 évig vagy annál súlyosabb szabadságvesztés a büntetési tétele. Ámde. Bizonyos szándékos bűncselekmények esetén akkor is lehet ilyen eszközöket alkalmazni, ha a büntetési tétel csak 3 évig terjedő szabadságvesztés, de a cselekményt bűnszövetségben vagy üzletszerűen követték el, vagy – és itt csak példálózva sorolom fel:
- gyógyszerhamisítás,
- szexuális visszaélés,
- gyermekpornográfia,
- orvvadászat
- egyes igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények,
- környezetkárosítás,
- korrupció satöbbi.
Az itt – részben – felsorolt bűncselekmények kapcsán az ügyész indítványozza a bírónak a leplezett eszközök alkalmazását. Az indítványban egyebek között közölnie kell a megfigyelendő személy azonosítására szolgáló azon adatokat, amelyek rendelkezésre állnak. Gatter László, a Fővárosi Törvényszék volt elnöke úgy nyilatkozott az ATV-ben, hogy „a bíró nem nagyon tud mérlegelni. Van egy ügy, vagy személy, vagy csoport, de az is lehet, hogy még a név sincs meg, csak egy telefonszám vagy egy lakcím és egy rövid történet, hogy miért indítványozzák a lehallgatást”. A bírónak nincs érdemi kontrollja afölött, hogy engedélyezze-e vagy sem – tette hozzá.
Nem vonom kétségbe az elnök úr szavait, hiszen tizenhárom éven át ő látta át ezeket az ügyeket, és ahogy mondta, tízből tíz ügyet engedélyeztek a bírák. Ez azonban több mint nyugtalanító. A Be. tizenhárom pontban sorolja fel, hogy miket kell az indítványnak tartalmaznia, de ezek szerint a gyakorlat nem egészen tükrözte a törvényi előírásokat. Miközben a döntésért a bírót terheli a felelősség. Éppen úgy, mint a nemzetbiztonsági törvény alapján az igazságügy-minisztert, függetlenül attól, hogy kire bízta az aláírásokat.
És miként értelmezzük a bíró felelősségét annak a szabálynak a tükrében, amely szerint „ha a bírói engedély beszerzése olyan késedelemmel járna, amely a leplezett eszköz alkalmazásával elérni kívánt célt jelentősen veszélyeztetné, az ügyészség elrendelheti a titkos kutatást, illetve a bíróság döntéséig, de legfeljebb százhúsz órára elrendelheti a leplezett eszköz alkalmazását.”
Ki állapítja meg, hogy veszélyben van a cél?
Ki az, aki az – esetenként hiányos – indítványt előterjeszti?
Kin lehet számonkérni az engedély megadását vagy elutasítását?
Biztos, hogy ez így rendben van? Nem, nem biztos. Még akkor sem, ha az ügyésznek utólag (5 nap elteltével) engedélyt kell kérnie.
A bíró legfeljebb kilencven napra adhat engedélyt, ám ez alkalmanként újabb kilencven nappal meghosszabbítható mindaddig, amíg a maximális 360 napot el nem érik. Annál tovább nem lehet ezeket az eszközöket alkalmazni. Gatter László szerint a bíró a hosszabbításnál jut csak olyan bizonyítékok birtokába, amely végre megalapozottá teheti a döntését.
Ellentétben a nemzetbiztonsági törvénnyel – ahol utólag sem kell a megfigyelt személyt tájékoztatni arról, hogy megfigyelték – a büntetőeljárás során (ha a „célszeméllyel” szemben nem indul nyomozás, vagy nem emelnek vádat ellene) tájékoztatni kell őt arról, hogy leplezett eszközt alkalmaztak vele szemben. Persze csak akkor, ha ezáltal más büntetőeljárást, illetve az ügyészségről, a rendőrségről, a Nemzeti Adó- és Vámhivatalról vagy a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló törvény alapján végzett titkos információgyűjtés érdekét ez a közlés nem veszélyezteti. De – ha mindezek a feltételek fennállnak – legalább utólag megtudhatja, mi folyt ellene.
Miként Bánáti János, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke elmondta, a büntető-eljárási törvény – ellentétben a nemzetbiztonsági törvénnyel – pontosan meghatározza, hogy mikor nem lehet a védővel – no meg a vallomástételre nem kötelezhető tanúval, például hozzátartozóval, pappal, esetleg orvossal – szemben leplezett eszközöket alkalmazni, vagy annak eredményét bizonyítékként felhasználni.
Azokkal viszont nem lehet egyetérteni, akik azt állítják, hogyha a megfigyelésre, lehallgatásra volt engedély, akkor az mindenképp törvényesen történt. Ez a megközelítés a törvények olyan formális értelmezése, ami a józan ész szerint is elfogadhatatlan. Az nem elég, hogy „lepapíroznak” egy olyan titkos megfigyelést, amelynek valódi célja nem a nemzetbiztonság védelme, nem a büntetőeljárás eredményessége, hanem valami egészen más. Például a kormány politikai érdeke, esetleg egyes kormánytagok gazdasági érdeke. Ha ilyen okból hallgatnak le újságírót, civil aktivistát, ellenzéki üzletembert, akkor ezek a megfigyelések soha nem lesznek törvényesek, bárkinek az aláírása is szerepel a dokumentumon.
Ahogy Bárándy Péter, volt igazságügy-miniszter fogalmazott:
Egy olyan állam, amely nem így működik, az pillanatokon belül igyekezne szabadulni. Én ezt várom. Ilyenkor célszerű vállalni például egy parlamenti bizottság előtti megjelenést, és mielőbb felelősségre vonni azokat, akik engedélyezésre jogosultak.
Persze, ahol a kormányzópárt megakadályozza, hogy az egyetlen törvényes ellenőrző testület, a parlament nemzetbiztonsági bizottsága elláthassa az alkotmányos feladatát, ott az állam bizony így működik. Amiről Bárándy beszélt, azt jogállamnak hívják.
„És nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg.” (József Attila)
