Közélet vélemény

Így kell a falubolondjából egy ciklus alatt az ország leggazdagabbját csinálni

Politikai hazugság – politikai képmutatás. Hogyan sikerült szinte mindent elrontani? Hogyan öl a korrupció? Kérdések, válaszok az Élet és Irodalom összevont, ünnepi számában.

Fleck Zoltán: Hogyan beszéljünk a jogállamról?

Minden diktatúra azt állítja magáról, hogy demokrácia, legalább másként demokrácia. A magyar autoriter rezsim (Orbán rendszer, NER stb.) képviselői, működtetői hazudnak a berendezkedés tényleges voltát illetően, ők sem tehetnek másként, a török, lengyel, kínai, orosz, stb. rendszer is ezt teszi. A képmutatásnak azonban ára van.

Jogállamnak hazudni valamit, ami nem az, többek között úgy lehet, hogy vitatjuk a jogállam jelentéstartományát.

De ez csak a felület, illékony politikai beszéd, ma már senki nem veszi komolyan. A Varga Judit miniszter asszony próbálkozására megfogalmazott válaszok a gyermeteg hazugságot leleplező felnőtt hangnemében tudnak csak beszélni.

Mi ez?

Hetente egy-egy részletet mutatunk az Élet és Irodalom legújabb számából. Ha tetszik, az írásokat elolvashatja a www.es.hu oldalon vagy a péntekenként megjelenő lapban.

A politikai hazugságnál nagyobb baj, hogy a jogrendszer fontos részeit ellepte a képmutatás. Amikor intézmények, közjogi cselekvők tevékenysége ellentétben áll hivatásukkal, akkor hazudnak. A magyar Alkotmánybíróság úgy tesz, mintha megfelelne funkciójának, pedig nem látja el alkotmányos feladatát, a Legfőbb Ügyész úgy tesz, mintha pártatlan módon képviselné az állam büntető hatalmát, az úgynevezett független hatóságok is valójában politikailag irányított testületek. Létükkel és önfényező megjelenésükkel folyamatos hazugságban élnek, megannyi Tartuffe, álszent, kegyetlen és gyáva lények.

Váncsa István: Van egy apró problémánk

A közforgalmi repülés a maga sajátos feladatát korábban elkép­zelhetetlen precizitással látja el, evvel együtt, ha mégis hibák csúsznak a rendszerbe, annak az oka vagy kiderül, vagy nem. A politikának ön­magán túlmutató értelme régóta nincs, hovatovább immanens logikája sincs, ennek ellenére halálkomolyan teszünk föl vele kapcsolatban kü­lönféle kérdéseket, sőt ezekre válaszolni is akarunk. Nem értjük, mért nem sikerül.

Hol rontottuk el a rendszerváltást, ezt szeretnénk pontosan fel­deríteni, persze mindhiába. Mindenhol, ahol csak módunkban állt, bár nyilván nem szándé­kosan.

A rendszerváltás, hogy egy to­vább­fejlesztett politikaelméleti terminus­sal éljünk, elkúratkozott.

Volt egy nem várt módon előálló, re­ményteli pil­lanat, amelyből az épp arra járó politikai aktorok a legjob­bak­at igyekeztek ki­hozni, idővel mégis elrohadt és megbüdösö­dött az egész. Van ilyen. Az élet más területein viszont lé­tezhet ennek a fordí­tottja is.

Az alábbi példa elég közismert, de hátha valaki mégse találkozott vele.

A British Airways London és Auckland között közlekedő 9-es já­rata 1982. június 24-én vulkáni hamufelhőbe került. A hamut a hajtó­művek beszívták, és ez nem tett jót nekik, egymás után mind a négy leállt. Vagyis a bö­höm nagy B–747 a továbbiakban vitorlázó repülőgép­ként csalinkázott Jáva hegyei között, noha nem éppen erre konstruál­ták. Később sikerült a haj­tóműveket újraindítani, csak­hogy a hajózó­személyzet nem látott ki a gépből, mert a vulkáni hamu a szél­vé­dőt át­látszatlanra karcolászta. A gép leszállófényei nem világítottak. Műsze­res megközelítést kértek, de a rend­szer földi egysége üzemképtelen volt. Minden elle­nük fordult, mégis győztek. A csúcs Eric Moody pa­rancs­nok megszólalása, ame­lyet azóta is a tárgyszerű és sallangmentes kom­muni­káció felülmúlhatatlan példája­ként emleget a világ.

Jó estét, hölgyeim és uraim, a kapitány beszél. Van egy apró problémánk. Mind a négy hajtóművünk leállt. Igyekszünk őket újrain­dítani. Remélem, nem szomorodtak el túlságosan.

Amennyire tudható, a fedélzeten nem tört ki semmifajta pánik, az utasok a helyükön maradtak, és óvatos de­rűlátással tekintettek a jö­vőbe. Alighanem úgy ta­lálták, hogy a kapitá­nyuk higgadt, céltudatos, sza­vahihető ember, nem beszél mellé, nem kö­dö­sít, nem hazudo­zik.

Leteszi a gépet, ahogyan azt kell.

Igazuk lett.

Kovács Zoltán: Az év közéleti fotója

Mit akart mondani táblájával Hadházy képviselő? Azt, hogy az országot elönti a korrupció. Ez persze nem új nóvum, mondaná a feledés jótékony homályába merült rendszerváltáskori politikus, tudja ezt az egész ország, közmunkástól kormányfőig bezárólag. Csak míg az előbbi elszenvedi a megaláztatást, addig a kormányfői szinten akár tehetnének is ellene, de nem tesznek.

A kormányfő és baráti közössége biztosan tudja, hogy a korrupció előbb-utóbb maga alá temeti az egész rendszert. De azt is, hogy a korrupció lassan ölő méreg: nem olyan, mint a szívbe döfött kés. A korrupció ölése sokáig nem is fáj (ezt a fázist éljük most). Olyan, mint a cukorbaj: nincsenek azonnal jelei, aztán persze fölgyorsul a romlás. Enyhe zsibbadás a nagyujj körömágyában, majd a boka fázni kezd (ez lesz holnap), és egyszer csak eltűnik valamelyik láb. Ez már komoly jel, a közelítő holnapután. Mígnem aztán az ember láb nélkül, félrebillent fejjel végiggurul kerekes székében a járdán, és eltűnik valahol a forgatagban: ez volt a Fidesz polgári Magyarországa. Kezdhetjük elölről.

Mihályi Péter: A HungarHotels botránytól a Bokros-csomagig

Most van a huszonötödik évfordulója annak a Horn Gyula miniszterelnök által generált botránysorozatnak,  melynek során az összeomlás szélén álló magyar gazdaság első számú vezetői lemondásra kényszerültek, és csak három hónapnyi szerencsétlenkedés után sikerült 1995 tavaszán megtalálni a megfelelő vezetőket, Bokros Lajost és Surányi Györgyöt. A rendszerváltás után ez volt az első, igazi és hosszantartó válság, nem sok hiányzott ahhoz, hogy felboruljon az MSZP–SZDSZ-koalíció is.

Az 1994. júliusi kormányváltást követően az első nagyobb privatizációs tranzakció a HungarHotels szállodalánc (HH) értékesítése lett volna.  Erre az országnak mindenképpen szüksége lett volna, miután a választásokat megelőző hat hónapban szinte már állt a privatizáció, s az új kormány által ígért új törvény és stratégia elfogadása láthatóan lassan haladt. A szállodacsoport eladása azért is fontos lett volna, mert két HH botrányt korábban már átélt a magyar privatizáció.

Nézzük először ezeket a régebbi történeteket!

Kozák Márton: A hiányzó konzervatív minimum

A haza nem derült fényre. Sőt.

Az elmúlt harminc év a környező országok egyikében sem volt diadalmenet, de leírhatatlan a különbség Magyarország és a többiek között – ami egy szlováknak, románnak, csehnek vérlázító, és maga a pokol, az nekünk szinte a paradicsom. Hogyne lenne az, mikor szomszédainknál a korrupt politikusok némelyike olykor börtönbe kerül (mint a kispályás Dragnea), a kormányok alkalmasint megbuknak (lásd Ficóé), a vezetők általában nem dörgölőznek keleti despotákhoz (lásd J. Kaczyński), a közmédia élőben közvetít ellenzéki tüntetést (Csehország), vagyis láthatóan nem egy ember birtokolja az országot. Nincs „magyarosítva”. Mert a „magyar” szó, sokkal hamarabb, mint Örkény jósolta, tényleg igévé változott.

„Magyarni”, ez a kisantant államok nyelvein ma – sic transit kultúrfölény! – csupa vicces dolgot jelent, például hogy „falubolondjából egy ciklus alatt az ország leggazdagabbját csinálni” vagy „baltás kereszténygyilkost kiszabadítóknak keresztényüldözésről papolni”, esetleg „tankötelezettség korhatárát leszállítani”.

Borongás helyett keressük meg a történet azon elemeit, amelyekre a cselekvőknek, az események formálóinak, kiemelten a politikusoknak befolyásuk volt.

Szponzorált tartalom

A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.

 

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.