Amikor az 1940-es évek végén „kitalálják” a föderális Európát, ahhoz kezdettől realista megvalósítási stratégia társul. Még a legelszántabb Európa-hívők sem gondolják, hogy az idea gyorsan, egy csapásra, minden átmenet nélkül megvalósítható. Hívei tudják, hogy – bármennyire is ellenezték a nemzetállamokat – a nemzetek az együttélés akkori egyedüli keretei, gyors felszámolásuk őrültség lenne.
Viszont Európa eszméje minden, csak nem őrültség. Szép, fokozatos terv, a lassúság monumentális építménye.
Három szakaszra bontható e terv:
- a gazdasági,
- a katonai
- és a politikai egységesülésre.
Az első kettőt az „Európát” kezdetben alkotó hat állam, majd a később hozzájuk csatlakozók magas hatásfokkal teljesítik.
Mind az Európai Gazdasági Közösség, mind a NATO kulcstényezője a hidegháborús világnak, vagy pozitívabb fogalmazásban: a liberális világrendnek. A közös politikai Európa eszméje mozdítja ki sarkaiból az addigi folyamatokat, s élezi ki az egyébként korábban is lappangó ellentéteket.
Az ellentétek döntő oka nem is számszaki. Bár beszélhetnénk arról, hogy huszonnyolc országot lényegesen nehezebb ráncba szedni, mint hatot. De ennél is komolyabb tényező, hogy a bővítési folyamat során olyan új országok is a képletbe kerülnek, melyek politikai múltja és politikai kultúrája nagyon más, mint az alapítóké és a korai csatlakozóké.
Az alapítók ugyanis egytől egyik fejlett nyugat-európai országok. Természetesen nem egyforma múlttal, de elég erős nemzetközi politikai potenciállal. Ellentétben az 1989-90-es demokratizálás révén az 1990-es évek második felére az Európai Uniós csatlakozásra alkalmassá váló poszt-szocialista országokkal. Ami persze nem leküzdhetetlen különbség.
Ehhez arra van szükségük, hogy pontosan és szépen átültessék a nyugati intézményeket.
A mából nézve feltűnő, hogy a csatlakozási folyamat kezdetben nem üt el a korábbi lassú tempótól. A föderális Európa eszméjének nyugat-európai hívei a kelet-közép-európai országok számára nem írják elő, hogy hirtelenjében adják fel nemzeti ambícióikat, ami a Szovjetunió felbomlása után nagyon is kézzelfogható igény náluk. Mivel a volt szocialista országok s különösen Magyarország a kilencvenes években „jól teljesítenek” demokratizálásból, nem erőltetik túlságosan, hogy európaizálásból is előre szaladjanak.
Nagyjából 2008-ig tart az a periódus, amikor Nyugat-Európa maga sem néz szembe azzal, hogy az egységes Európa megteremtése új szakaszba lépett: ez a politikai egységesülés időszaka.
Meghökkentő magunk elé tenni a 2008-as gazdasági világválság forgatagában születő politikai dokumentumokat. Ekkor válik világossá, hogy a nyugati mainstream-elit már nem elégszik meg azzal, hogy a gazdasági válságra a második szakasznak megfelelő gazdasági választ adjon. A nemzetközi sajtó és a politikai kérdésekkel foglalkozó folyóiratok tele a vezető politikusoknak Európa politikai integrációjára vonatkozó nyilatkozataival.
Ha nem gyorsult volna fel az utóbbi tíz évben az idő, ha lenne bennünk elég késztetés, rájöhetnénk: a „populisták” nem önmagukban, saját rosszaságukból teremtek meg, hanem azért, mert maga a liberális világrend változtatta meg munkatempóját. A régi munkatempóban föderalisták és nemzetállam-hívők között volt, lehetett egyensúly. A 2008 utáni világrendben ez az egyensúly eltolódott a föderalisták oldalára, s a másik eszme hívői egyre kevésbé találták helyüket az új körülmények között. S mi történt? A helyett, hogy az érintettek alaposan mérlegelték volna az új helyzetet, mindkét oldalról elkezdték saját kizárólagosságukat hirdetni.
Most ott tartunk, hogy talán már nincs is esély visszamenőleg megérteni és ebből a megértésből következtetéseket vonni le az Európa-projekt jelenére és jövőjére. Pedig a megoldás ez lenne.
A tanulság voltaképp egyszerű, csak a lassú vizet és a partot kell magunk elé képzelnünk.
A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetője
