Orbán Viktor egy hónapja, szokásos pénteki rádiós igehirdetése során arról beszélt, hogy átfogó megállapodást szeretne kötni a magyar nőkkel, hozzátéve: csak a nők tudják eldönteni, mit akarnak, a kormány dolga pedig, hogy ezt tudomásul vegye.
Hogy a magyar nők mit akarnak, és milyen problémákkal küzdenek, arról a Friedrich Ebert Stiftung budapesti képviselete készített tanulmányt Gregor Anikó szociológussal és a Závecz Research kutatóintézettel, amit csütörtökön mutattak be Budapesten. A kutatást persze nem a miniszterelnök ihlette, már jóval korábban, a tavalyi év végén hozzáláttak, de fontos tanulságokkal szolgálhat a kormány számára is, hogy milyen akadályokat kell legyőzni, ha komolyan gondolják a „megegyezést”.
Minden a megélhetés körül forog
A kutatást nem az olyan szimbolikus ügyek dominálják, mint például a hollywoodi (és magyar színházi) szexuális zaklatások nyomán komoly sajtóvisszhangot kapott #metoo-mozgalom, hanem épp az derül ki, hogy a magyar nők problémái sokkal inkább materiális alapúak, és még inkább rendszerszintűek.
Eleve, a kutatás alapját az ország különböző pontjain készített fókuszcsoportos interjúk alkotják, amelyek középpontjában az alacsonyabb iskolai végzettségű és társadalmi státuszú nők álltak, akiket a hagyományos szociológiai adatfelvételi módszerekkel nehezebb elérni, ezért a problémáik is kevésbé ismertek. Ezt egészítette ki egy ezerfős, országos kérdőíves reprezentatív felmérés nők és férfiak körében egyaránt, a megállapításokat pedig Gregor Anikó és Kováts Eszter foglalta tanulmánykötetbe.
Kováts a bevezetőben azt vonja le tanulságként, hogy a gondoskodó szakmák megbecsültségének hiánya, a lakhatási válság, az elvándorlás, az anyagi függőség, a gyereküket egyedül nevelő szülők helyzete, a családtámogatási rendszer határozza meg a nők valóságát Magyarországon, a céljuk pedig a kutatással az volt, hogy feltérképezzék, milyen nehézségekkel, akadályokkal szembesülnek a nők a mindennapokban, hogyan fogalmazzák meg, és honnan várják a segítséget.
A fókuszcsoportos beszélgetések során szembeötlő volt, hogy első körben
És hova teszi majd a gyereket?
Kimondottan a nőket érintő problémaként merült fel az idősgondozás, az, hogy a munkáltatók nem tolerálják a gyerekekkel járó feladatokat, a nemek közötti bérkülönbség, a gyerekek miatti krónikus időhiány és az egyedülálló anyák helyzete. Az idősebbeket érinti a „szendvicsgeneráció” helyzete, amely egyszerre gondoskodik gyerekeiről és ápolja idős szüleit, az ötvenesek munkahely-keresési kálváriája, valamint a társkeresés problémája ötven felett, elváltan, gyerekkel.
Feszültség áll fenn az anyaság és a munkavállalás között: eleve nehéz állást kapnia egy nőnek, ha még nincs gyereke, akkor azért, mert lesz neki, ha pedig már van, akkor azért, mert megbetegedhet. Minél több gyereke van egy nőnek, annál rosszabbak az esélyei az elhelyezkedésre, és annál kiszolgáltatottabb a munkáltatónak is (hiszen nincs lehetősége a munkahelyváltásra). Amikor pedig már kirepültek a gyerekek, a nők a koruk miatt nem kapnak állást.
Voltam olyan állásinterjún, ahol ismertem az igazgatónőt és tudtam, hogy van két gyereke. Úgy ismertük egymást, hogy konkrétan ott volt az esküvőmön. Beléptem, és elkezdett magázni, mert hirtelen nem ismert meg. Mivel pontosan tudta, hogy gyerekem van, le se tagadhattam, kérdezte tőlem, hogy hova fogom tenni, ha beteg. Akkor szakadt el a cérna, és mondtam neki, hogy oda, ahova te a kettőt
– mondta a miskolci beszélgetés egyik résztvevője. Hiányolták, hogy az állam és a munkáltatók nem nyújtanak elég támogatást a gondoskodás feladataiban, és bár néha felmerült, hogy „a gyereknek van apja is”, de jellemzően nem kérdőjelezték meg, hogy a gondoskodás elsősorban női szerep.
Az minden csoportban előkerült, hogy a kormánypártok nagy erőkkel igyekeznek ösztönözni a gyerekvállalást, csakhogy ezt a nők inkább teherként élik meg. Ellenvetésként fogalmazták meg, hogy egy vagy két gyereket sem tudnak eltartani, nemhogy hármat, és bár szeretnének akár többet is, „nincs mire”, azt pedig
Hiányolják a gyerekek megszületése utáni állami segítségnyújtást is, elsősorban a munkáltatóval szemben, a családi pótlékot pedig keveslik.
Többen azt az elvárást fogalmazták meg, hogy ne érje hátrány vagy megbélyegzés azokat, akik nem akarnak gyereket. Emellett a beszélgetéseken végigvonult, hogy a gyerekvállalás társadalmi kockázatai és következményei főleg a nőkön csapódnak le, amit úgy fogalmaztak meg, hogy a férfi „mindig foghatja a kalapját”, és ha a nő egyedül marad a gyerekekkel, sokkal nehezebb lesz élete a gyerektelen vagy házasságban élő társainál.
Bezzeg másnak minden jár
A beszélgetések jelentős részét olyan történetek tették ki, amiben a beszélők más társadalmi csoportot tettek felelőssé a problémáikért. Utaltak például a nyugdíjak rendszeres emelésére és az Erzsébet-utalványok osztogatására, miközben a családi pótlékot tíz éve nem emelték.
Nem szólom le a nyugdíjasokat, én is hamarosan remélem, az leszek, de könyörgöm! Nyolc éve úgy nevelem a három gyerekemet, hogy két forintot nem emeltek a családi pótlékon, és a nyugdíjat azóta hányszor emelték? Most megint azért emelik, mert lesz a választás, meg megint azért kapnak nyugdíjprémiumot. Hányszor kaptunk családipótlék-prémiumot?
A gyerektelenek, illetve az egy- vagy kétgyerekesek részéről a háromgyerekesekkel szemben van ellenérzés, mert az utóbbiak több támogatást kapnak az államtól, és néhányan azt is felhozták, hogy a határon túli magyarok több támogatást kapnak, mint a magyarországiak.
Te is mehettél Zánkára, úttörőtáborba, az iskolán keresztül mindkét gyerekem volt… Most meg az van, hogy ki mehet? A határon túliak meg a kisebbség.
Különösen erősen megnyilvánult a romákkal kapcsolatos ellenérzés, például a segélyek vagy a szociális bérlakások elosztása kapcsán.
Mi is gyereket és lakást szeretnénk és nincsen ösztönözve semmi. Néztem önkormányzati lakást is, hátha olcsóbb volna, de nem, aki feketén dolgozik, vagy a kisebbség kap lakást, amit az önkormányzat támogat.
Az oktatásban és egészségügyben dolgozókkal kapcsolatban is voltak negatív vélemények, megjegyezve, hogy ők is nyomás alatt állnak, nem kapnak megbecsülést, túl vannak terhelve, de nem szabad, hogy az emiatti frusztráció a kiszolgáltatott betegekkel, vagy gyerekekkel szemben nyilvánuljon meg.
Fotó: Balogh Zoltán / MTI
Mindezt összegezve elmondható, hogy a csoportok közti konfliktusok leginkább azzal kapcsolatban merülnek fel, hogy kiket támogat túlságosan, vagy túl kevéssé az állam. A menekültkérdés viszont egy fókuszcsoportban sem merült fel, amire az lehet a magyarázat, hogy a beszélgetések a résztvevők mindennapjaiból indultak ki, amiben nincsenek jelen a migránsok.
Segíts magadon
Amikor szóba került, hogy kinek a feladata változtatni a helyzeten, a résztvevők úgy vélték, jellemzően saját magukra számíthatnak, valamint családjuktól és legközelebbi barátaiktól várhatnak segítséget. Munkahelyi problémáikban a vezetés általában ellenérdekelt, tőlük nem számíthatnak segítségre, és az önkormányzati, állami segítség felé sincs bizalmuk, csak azt látják, hogy az ismerősök, „csókosok” kapnak támogatást.
Néhányan említettek helyi civil szervezeteket, például olyanokat, amelyek a kisgyerekes anyákat segítik a munkaerő-piaci visszailleszkedésben, ezen kívül a nőket érintő erőszak kapcsán a NANE került elő, mint amelyik szervezettől számíthatnak segítségre. A nők ügyeiért kiálló politikusként egyedül Szél Bernadettet említették.
A kérdőíves kutatásból kiderült az is, hogy a válaszadók több mint fele egyáltalán nem lát olyan pártot, amiről el lehetne mondani, hogy érdemben foglalkozik a nők nehézségeivel. A többi válaszadó körében a Fidesz kiemelkedően jó értékelést kapott, olyan intézkedéseknek köszönhetően, mint a 40+, a GYED extra, a CSOK és a családi adókedvezmény. Emellett a Jobbikhoz kötik a részmunkaidő, valamint az LMP-hez a nők elleni erőszak és az egyedülálló anyák helyzetének kérdését.
Fotó: Róka László /MTVA/Bizományosi
A gondoskodás nem magánügy
A kötet végén javaslatokat is megfogalmaznak. Azt írják, a nők és a férfiak egyaránt érzékelik, milyen társadalmi hátrányokkal küzdenek a nők abból fakadóan, hogy elsősorban ők látják el a gondoskodói feladatokat – a szimbolikus ügyek mellett érdemes lenne erre is több figyelmet fordítani. Ki kell mondani, hogy a gondoskodás nem magánügy, hanem politikai kérdés, növelni kell a gondoskodó szakmák megbecsültségét, a kiskorú, tartósan beteg, fogyatékos vagy idős hozzátartozójukat ápolók anyagi elismerését, szegénységi kockázataikat csökkenteni kell.
Komolyabb erőfeszítésekre van szükség a munkavállalás és a család ellentétének csökkentéséért, amihez szükség van a munkavállalás feltételeinek megváltoztatására. A nőjogi szervezeteknek célszerű lenne szorosabb együttműködést építeni a szakszervezetekkel, a fogyatékos gyereket nevelő anyák, nőközpontú szülési ellátásért küzdők, ápolónők, bölcsődei dolgozók mozgalmaival.
Az, hogy a családon belüli erőszak erősen megjelent a fókuszcsoportos beszélgetésekben, a kérdőíves kutatásból pedig kiderült, hogy ebben a kérdésben nagyobb állami szerepvállalást tartanak szükségesnek nők és férfiak, erős érv az Isztambuli Egyezmény ratifikálása mellett, amelynek nyomán forrásokat kellene rendelni a nők elleni erőszak rendszerszintű okainak kezelésére, és az áldozatok hatékonyabb megsegítésére.
Mivel a leghangsúlyosabb női problémákat a foglalkoztatás és gondoskodás közti feszültség okozza, a tanulmány szerint
Érdemes hangsúlyt fektetni olyan kezdeményezésekre, amelyek a gondoskodást nem a foglalkoztatás akadályaként, hanem társadalmilag fontos területként ismerik el, függetlenül attól, hogy nő vagy férfi végzi.
Külön érdemes figyelni a nyugdíj előtt álló 50-59 éves nőkre, akik speciális problémákkal küzdenek. Nehezen találnak új munkát, miközben az idősebb családtagokról már jellemzően nekik kell gondoskodni. Ők korukból fakadóan már számos olyan élethelyzettel szembesültek, amelyek rávilágítottak a női létből fakadó társadalmi hátrányokra, a megoldás érdekében az ő tapasztalatukat is érdemes lenne felhasználni.
Kiemelt kép: Róka László MTVA/Bizományosi
