Hollywood zaklatási ügyeinek napvilágra kerülésével meg a metoo-kampánnyal talán valami megmozdult a fejekben – legalábbis ebben reménykedünk sokan. Hogy a nagyságrend végre átüti a köztudat sötét falait, vagy azon legalább egy rést, amelyen bejut egy picike a valóságból, amelyben a hatalmi helyzet még mindig megengedi, sőt, konzerválja a nők gazdasági, társadalmi, szexuális és még ki tudja, miféle elnyomását, kizsákmányolását, másodrendű állampolgárként kezelését. A valóságból, amelyben még mindig nagy esélye van minden nőnek arra, hogy erőszakos halála lesz, konkrétan a volt vagy jelenlegi párja keze által.
A legviccesebb vonatkozása mindennek egyébként az a hozzáállás, ahogy ezt a senki által nem akart pozíciót is elirigylik, elvitatják a nőktől a férfiak elleni erőszakot hangsúlyozók. (Senki nem vitatja, hogy férfiak ellen is követnek el erőszakot, zaklatást, gyilkosságot párjaik.) Pedig kinek kell ez a pozíció, az elnyomotté, a bántalmazotté, a halálos kimenetelű családon belüli erőszak statisztikájának élén állóé? Nem kell a nőknek ez, egyszerűen csak van. És azért tartják pajzsként maguk előtt, hátha képesek változást elérni.
A NANE Van képem hozzá projektje, és a belőle összeállt kiállítás azonban csak részben szól erről a pajzstartásról: elsősorban nem is a bántalmazó férfiaknak, a tökéletesen érzéketlen intézményrendszernek vagy a szintén közönyös közvéleménynek akar mondani valamit, hanem azoknak a nőknek, akik benne élnek a pokolban, vagy ha ki is léptek abból, tovább még nem léptek. Azoktól érkeztek a képek – egy hónap alatt nagyjából ötven fotó –, akiknek szinte soha nem volt alkalmuk elmondani a történetüket, vagy ha mégis, akkor sem hallotta meg senki.
A formátum egyszerű: egy fotó és néhány sornyi szöveg a kép mögötti történetről. Ezek sokfélék, és mégis, a szövegeket olvasva nehéz lerázni az ismerősség kényelmetlen érzését, a leírt helyzetekkel, a sokszor egy-egy gesztusból is felismerhetően kirajzolódó bántalmazókkal, az intézmények, sőt, családtagok részvétlenségével találkoztunk már mind, ha – szerencsés esetben – máshol nem, hát a szociográfia-helyszínnek is beillő négyeshatoson.
Te ez ellen sem tettél semmit, csak annyit mondtál, hogy hagyd magad, előbb szabadulsz!
Fontos, hogy nem a minél húsbavágóbb, minél sokkolóbb képek mutogatása a cél, akit a statisztika nem érint meg, azt nem fogja a lepedőnyi véraláfutás látványa sem – bár az egy pár évvel ezelőtti kampányból a kiállítótérben felvonult, családon belüli erőszakba belehalt nőket szimbolizáló kartonfigurák hatása alól nemigen lehet kimaradni. Vannak persze felkavaró képek is, hiszen nem minden beküldő olyan, aki már új életet kezdhetett, de a cél sokkal inkább a feldolgozás.
A kiállítás ugyan csak nyúlfarknyi ideig, a hétvégén volt megtekinthető, ám a kampány még tart, a Facebookon és az Instagramon a NANE továbbra is publikálja a beérkezett képeket, sőt, ezeken a felületeken kialakulóban van egy segítő közösség is, amelyik figyelemmel követik a beérkező anyagokat. A NANE tapasztalatai szerint
a beküldők sokszor dolgoznak tovább témájukon. A traumatizáló fotók után gyakran készülnek szimbolikus tartalmak is ugyanarról a sokkoló élményről. Történetek folytatódnak, más emlékek is előbukkannak, sokszor ezeket érdemesnek tartják feldolgozni a szerzők. Gyakran kreatív folyamattá alakul az egyszeri akció.
Miközben a NANE és a hasonló szervezetek elsősorban azért dolgoznak, hogy az erőszak törvényi eszközök, intézményi támogatás és a közvélemény formálásának révén visszaszoruljon, ez és a hasonló projektek szerepe pontosan ugyanolyan fontos, mint a harc az isztambuli egyezményért: az áldozatoknak a lelki segítségre talán még nagyobb szükségük van, és nem kizárt, hogy egy-egy ilyen fotó fogja megadni azt az erőt, ami a változást elindítja.
Hogyan magyarázzuk el szóban az esetleg évek lelki és fizikai kínzása során ügyesen elsajátított önutálat és az ösztönös önvédelem keveredését?
Vagy azt a mértéktelenül hatalmas mennyiségű teendőt, amivel a továbblépés jár, pusztán mert nincsen rendesen kitalálva a törvényi és intézményi háttér, vagy az inkompetencia uralkodik? Hogy milyen kitartás kell az újrakezdés hétköznapi, prózai szintjén: két év, száznyolcvan ügyintézés, annyi papír, amennyivel egy telet végig lehetne fűteni?
