November végén értesült róla a sajtó, hogy a kormány megtiltaná a civileknek az ételosztást: kizárólag az önkormányzati, állami és egyházi szervezeteknek adna területfoglalási engedélyt ehhez. Ez azt jelenti, hogy például az alulról szerveződő és több éve hatékonyan működő Food Not Bombs Budapest nem segíthetné a rászorulókat, míg a krisnások igen. A kormány cáfolta, hogy nehezítené az ételosztást, de egyes civil szervezetek arról számoltak be, hogy hiába adták be kérelmüket területfoglalásra, az engedélyt nem kapták meg, noha tavaly még megadták nekik.
Kinek a feladata a rászorulók segítése?
Az intézkedés illeszkedik a civilellenes ideológiába, de felmerül az a kérdés is, hogy kinek a feladata a rászorulók segítése. A kritikusok egy része szerint a jótékonykodás azért nem jelent megfelelő megoldást olyan összetett problémákra, mint például a szegénység, mert annak mérsékléséhez vagy megszüntetéséhez komoly, hosszú távú gazdasági és politikai változásokra van szükség, és a kormány kevésbé fog erre fókuszálni, ha vannak, akik rendszeresen betömik a lyukakat. Ebben az olvasatban az adakozás inkább az állam szempontjából hasznos, mint a nélkülözőkéből: kibújhat a felelősség alól, kevesebb pénzt kell költenie bizonyos területekre. Az, hogy ez a folyamat hogyan zajlik, függ természetesen az adott ország jóléti rendszerének működésétől is.
Az adakozással szemben gyakran megfogalmazódik, hogy inkább a tünetek kezelésére jó, mint az egyenlőtlenségek és igazságtalanságok okainak megszüntetésére. Ez a szakértők szerint részben igaz, ugyanakkor léteznek olyan szervezetek és kezdeményezések is, amik strukturális változásokért, például a globális szegénység csökkentéséért küzdenek; vagy az elsősorban a fejlődő országok polgárait érintő problémákkal, például a malária elleni oltás kutatásával foglalkoznak.
Szemléletes példája ennek, ami a 2010-es haiti földrengés után történt. Az USA több tízmillió dollárnyi rizsadománnyal árasztotta el a közösségeket, és emiatt a helyi rizstermelőknek az ingyenes termékkel kellett versenyezniük, ami számukra rengeteg veszteséggel járt. Haitiban a nonprofit szervezeteket jellemzően rosszul menedzselik, a pénz gyakran eltűnik, az elosztás nem hatékony. Ebben az esetben, bár egyéni szinten segítséget jelentett az adomány, a helyi gazdaságnak inkább ártott, hiszen az egy másik ország támogatásától vált függővé; emiatt komoly fenntarthatósági és etikai problémák merülnek fel az ilyen típusú adományozással kapcsolatban.
A jótékonyodás nem mindig etikus
Jó dolog kapni, de adni még jobb, mivel akkor másnak és saját magadnak is jó érzést okozol
– magyarázta Gáspár Evelin, miért ajánlotta fel jótékony célra az Észbontók című műsorban szerzett nyereményét. Általános vélemény, hogy aki adakozik, az erkölcsös és önzetlen ember, a jótékonykodás pedig kitűnő eszköze lehet akár a rossz lelkiismeret megnyugtatásnak is.
Az adakozás egyéni szintje mellett elég jelentős szerepe van a vállalati szintnek is – például a Johnson and Johnson 1 millió dollárt ígért a világ levegőminőségének javítására, a British Petroleum pedig 28 milliót adott közösségi kezdeményezésekre –, ami másfajta kérdéseket is felvet. Lehet-e egy olyan vállalat etikus, amelyik milliókat költ jótékonykodásra, miközben nem ad elég fizetést az alkalmazottainak, nem nyújt nekik biztonságos környezetet, vagy nem foglalkozik a környezeti fenntarthatósággal?
A magyarországi Aldi működése ugyanakkor talán követendő példa, hiszen ők amellett, hogy egész évben eladományozzák, rászorulókhoz juttatják a felesleges ételt, még a dolgozóikat is jól fizetik a többi nagy élelmiszerlánccal összehasonlítva. Mindez persze a rendszeren belül értelmezhető csak: más kérdés, hogy maga a kapitalizmus lehet-e egyáltalán etikus.
Egyébként is gyakori dilemma az adományozással kapcsolatban, hogy lejut-e a pénz a megfelelő szervezetekhez. A jótékonykodók – főleg, ha nem néztek alaposan utána, és elsősorban a pillanatnyi érzelmeik befolyásolják a döntésüket – gyakran azt a lehetőséget választják, ami számukra vonzó, és nem gondolkodnak el azon, kinek lenne nagyobb szüksége rá, vagy hol bánnak hatékonyabban a forrásokkal. Nem a csalókról van szó: a jótékonysági szervezetek információhiány vagy inkompetencia miatt nem mindig kezelik megfelelően a pénzt, és inkább azok felé tartoznak elszámolással, akik adnak, azok helyett, akik kapnak.
A terület egyik specialistája, William MacAskill többek között arról ír könyvében, hogy adakozásainkkal elsősorban a legszegényebbeket, az elhanyagolt területeket, és olyan projekteket lenne érdemes támogatnunk, amiktől a legnagyobb változás remélhető. Szerinte
Ha például sok szó esik a hírekben egy-egy természeti katasztrófáról, valószínű, hogy eleve több forrás jut a rászorulóknak, és nem nekik lesz szükségük a mi pénzünkre is. Meglepő, hogy a tudatos vásárlás, a fair trade termékek előnyben részesítése helyett azt javasolja, keressünk sok pénzt, hogy abból tudjunk adakozni.
MacAskill működteti a GiveWell elnevezésű honlapot, ami segít abban, hogy jó helyre menjen az adományunk. Az oldalon olyan szervezetek sorolnak előre, tehát tartanak támogatásra érdemesnek, amik alulfinanszírozottak, miközben nagyon fontos ügyekkel – például a malária gyógyításával – foglalkoznak.
Érdemes és érdemtelen szegények
Az adakozások jelentős része a szegénységben élőket célozza meg. Érdekes jelenség ezzel kapcsolatban, amire L. Ritók Nóra, a Nyomor széle blog működtetője, az Igazgyöngy Alapítvány igazgatója hívja fel a figyelmet:
„Létezik egy 19. századi szegénységeszmény, amit részben a kötelező olvasmányokon keresztül hozunk magunkkal. Kincskereső kisködmön, tisztes szegénység, garasokat kuporgató gyűjtögetés, takarékosság és tisztesség mindenek felett…”
Az emberek hajlamosak a „jó szegények” részére adakozni, míg a „rossz szegényeket” hibáztatják. A jó szegényt arról lehet felismerni, hogy a ruhája kopott, de tiszta; beosztja a pénzét és nem költ felesleges dolgokra; rendesen él, nem lop, nem lázadozik, és hálás mindenért, amit kap. A rossz szegény olcsó kínai ruhákat hord, válogat, és ha elszakad, kidobja; dohányzik, elszórja a pénzét édességre; néha tűzifát lop és felemeli a hangját, mert azt gondolja, neki is jár az, ami másoknak. Pedig a 21. századi fogyasztói kultúra ugyanúgy hat a mélyszegénységben élőkre, mint azokra, akiknek nem kell takarékosan élniük; nagyon igazságtalan és álságos tehát elvárni a szegénytől, hogy beosztóan éljen, és meghúzza magát.
A szociálpolitikában egyébként régóta ismert jelenség, hogy a köztudatban és a politikában is megkülönböztetik az „érdemes” (igyekvő, erkölcsös), illetve az „érdemtelen” (lusta, munkanélküli, romlott) szegényeket. Utóbbiakat inkább felelősnek tartják rossz anyagi körülményeikért, míg az előbbiekkel kapcsolatban jellemző egyfajta érzelgős, szentimentális retorika. Szikra Dorottya szociálpolitikus szerint
Akinél az identitás lényeges része, hogy erkölcsös életet él, illetve aki kiemelkedően empatikus, az a kutatások szerint hajlamosabb karitatív célokra pénzt adni. Az, hogy az adakozó kinek mennyit ad, függ attól, mennyire érzi az adott személyt vagy csoportot felelősnek a helyzetéért. Ugyanakkor az empátia felkeltése (annak tudatosítása, hogy a jótékonykodó saját maga is hozott a múltban rossz döntéseket) segíthet abban, hogy a rossz életkörülményeikért hibásnak tartott embereknek nyújtott segítség is természetessé váljon.
Szokás azon is moralizálni, hogy a rászorulók mire költik a nekik adományozott pénzt, mennyire becsülik meg a tárgyi juttatásokat. Az a középosztálybeli, aki soha nem tapasztalta meg, milyen érzés hónapról hónapra élni, nem érti, miért költik a szegények chipsre, kólára vagy márkás ruhára a pénzt. Adományozott használt ruhából túlkínálat van, mert a jótékonykodók úgy gondolják, ami nekik nem kell, az a rászorulóknak még jó lesz; ezért ők gyakran nem azt kapják, amire szükségük van. Egy-egy darab túl elegáns, a másik meg ódivatú, az adakozók mégis elvárják, hogy a szegények ne válogassanak. Pedig legalább ezekben az esetekben érdemes lenne az adományozottra bízni a döntést.
Kiemelt kép: MTI/Mohai Balázs
