Donald Trump melletti kiállásával Orbán Viktor garantálta, hogy legyen egy dolog, ami miatt a 2016-os Bálványosi Szabadegyetemen tartott beszédére emlékezni fogunk, noha ez az ajánlás sem különösebben meglepő, hiszen a Fidesz hagyományosan a Republikánus Párthoz húz inkább. Ami az időzítést illeti, miszerint Orbán az első hivatalban lévő kormányfő, aki nyilvánosan Trumpot támogatja, ez sokkal inkább szól arról a bizonytalanságról, ami Trumpot eddig körülvette: egészen a konvenció végéig sokan reménykedtek abban, hogy a republikánusok mégsem őt választják elnökjelöltjüknek.
Ezt leszámítva azonban Orbán beszéde kevés újdonságot tartalmazott, korábbi szerepléseihez képest éppen bizonyos témák és megközelítések elmaradása miatt érdekes mégis a szombati szónoklat. A korábbi években ugyanis a bálványosi beszédek nagyon erős nyelvezettel és jól beazonosíthatóan a magyar belpolitikának szóltak: az illiberális állam felvázolása 2014-ben vagy a menekültválság összekötése a baloldallal 2015-ben világos célt szolgáltak.
Orbán visszafogottsága különösen a héten indult plakátkampány fényében feltűnő – bár tény, hogy a plakátok hangvételét nehéz lenne tovább fokozni. A miniszterelnök erre kísérletet sem tett. Jól mutatja a beszéd fókuszát, hogy az Európa, európai szavak háromszor olyan sűrűn fordultak elő, mint a magyar, Magyarország kifejezések – az idei bálványosi beszéd sokkal inkább szólt az európai politikai elitnek, mint itthonra.
Új erőközpontot akar
Feltűnően hiányzott továbbá az elmúlt években rendre előkerülő baloldal és liberalizmus-kritika: az európai elitek „véleménydiktatúráját” Orbán korábban rendre a liberalizmussal azonosította. Ezt a szellemi áramlatot tette felelőssé azért, mert nem beszélhet úgy, ahogy szeretne. A szombati beszédében ez a gondolat ugyan visszaköszönt, ám a liberálisozás ezúttal elmaradt. Ahogy nem került elő a baloldal sem, pedig tavaly Orbán még igen keményen fogalmazott velük kapcsolatban („a baloldal azért nem szereti a magyarokat, mert magyarok”).
Ez a beszéd sokkal inkább volt szerves folytatása és kifejtése a Visegrádi Négyek pár nappal ezelőtti találkozóján megfogalmazottaknak – az Európai Unió globális szerepének végéről és a V4-ek migráció ügyében képviselt álláspontjáról. Az elmúlt egy évben már egyre élesebben látszott, hogy Orbán a menekültválságot akarja felhasználni arra, hogy újraszervezze, megerősítse a visegrádi együttműködést és ezáltal egy alternatív, közép-kelet-európai erőközpontot hozzon létre a régi tagországokkal szemben.
Kezére játszik, hogy júliustól Szlovákia az EU soros elnöke és a következő fontos (informális) uniós csúcs Pozsonyban lesz szeptemberben – erre konkrétan utalt is beszédében a miniszterelnök. Ennek tudható be az is, hogy lengyel, cseh, szlovák és magyar fiatalok sikerességéről és lehetőségeiről beszélt – szembe állítva nyugat-európai kortársaik nehéz helyzetével. Túl azon, hogy Magyarország gazdasági teljesítőképessége az elmúlt években folyamatosan romlott a V4-eken belül, e fiatalok jelentős része épp Nyugat-Európában próbálnak boldogulni.
Orbán jelenleg európai szinten másolja tavalyi stratégiáját: azonosít egy problémát és kisajátítja annak értelmezését és megoldási javaslatát. Ahogy 2015 elején a hazai politikai szereplők közül elsőként beszélt a korábban nem látott menekülthullámról, úgy próbál most a Brexit utáni megrendült európai közvélemény előtt az EU hibáiról beszélni. A menekültválságnál belpolitikai szempontból működött az a stratégia, hogy jó ideig a Fidesz volt az egyetlen, amely problémaként azonosította a helyzetet és ezzel a közvélemény szemében egyedüliként alakította az erről szóló közbeszédet – miközben politikai ellenfelei egy része nem hogy alternatív megoldást nem tudott kínálni, de sokáig a problémát is tagadta.
A régi európai elit szembeállítása önmagával és szövetségeseivel, az általa évek óta használt nyelvezet igazolása, bizonyos témák és értékek „elsőként felvállalása” – ez mind-mind annak a stratégiának a része, hogy a miniszterelnök annak a szereplőnek láttassa magát, aki érti a problémát, így a megoldási javaslata is helyes kell, hogy legyen. Az Európai Unió vezetőinek – és mindenkinek, aki meg akarja őrizni az eddigi eredményeket – komoly felelőssége van abban, hogy ne ez az értelmezés legyen a kizárólagos, de ehhez az is kell, hogy ne tagadják, hogy bizonyos területeken át kell gondolni az együttműködés formáját és menetét.
Új ellenség, új félelem
Orbán Viktornak ugyanakkor nem érdeke az EU felbomlása, ahogy az sem, hogy Magyarországot kiléptesse Unióból – ez a szervezet ugyanis olyan erőforrást és lehetőséget biztosít neki, amiről nem fog lemondani. Sokkal inkább arról van szó, hogy Orbán felismerte, hogy az EU-val kapcsolatos bizonytalanságok – különösen a Brexit utáni helyzetben– olyan zavaros időszakot hoznak, ahol egy jól szervezett kisebbség, jelesül a V4-ek, korábbi súlyánál jelentősen szerepet játszhat. Ezért gyengíti retorikájában az EU-t („Európa elvesztette a globális szerepét, és regionális szereplővé minősült, nem képes megvédeni a saját polgárait”), miközben erősíteni próbálja Közép-Európa különlegességét és vitalitását.
Orbán ehhez a harchoz ugyanúgy a félelemhez és a bizonytalansághoz nyúlt elsőre, ahogy tette a menekültválság megalapozásakor tavaly év elején – ezért is hanyagolhatta a szombati beszédben az ideológiai jelzőket és helyettük inkább földrajzi (nyugat-kelet) és időbeli (régi-új) különbségeket használt. Jó eséllyel az októberi népszavazásig tartó időszakot is a V4-ek és magországok szembeállítására használja majd Orbán: ha az ellenzék ehhez nem akar asszisztálni, úgy a kilépés-értelmezés helyett egy megélhető és a választók számára azonosulást lehetővé tevő Európa-képpel lenne érdemes kampányolniuk.
