Ki miért hálás?

Nyugat-Magyarország két kórházában eltérően kommentálják az orvosok az egészségügyi reform első évét. Egy szombathelyi, névtelenséget kérő orvos azt újságolta: Körmend fekvőbeteg-intézményével kötött, egynapos sebészeti ellátásról szóló vállalkozói szerződésével annyit keres, hogy a betegeitől egy fillért sem fogad el. „Az általam elvégzett beavatkozásért az egészségbiztosító a kórháznak 100 ezer forintot fizet, annak egyharmada az enyém, ez pedig több, mint amennyit hálapénzként kapnék” – magyarázta. Ha ugyanezt a beavatkozást közalkalmazottként végzi el a saját intézményében, akkor 900 forintra jön ki az órabére, nem is kap többet. Így már csak azért is várja az üzleti biztosítók megjelenését, hogy „rendet tegyenek, legyen vége a kalózkodásnak, egyenes, korrekt pénzek áramoljanak az egészségügyben”. A jelenlegi rendszerben szerinte szétfolyik a pénz bérekre, világításra, fűtésre. „Ha valaki felkérne rá, hogy népszerűsítsem a reformot, vállalnám!” – tette hozzá határozottan.

Győri kollégája ellenben egyetlen szóval minősítette az egészségügyben eddig történteket: katasztrófa. Nemhogy eltűnt volna a hálapénz, ellenkezőleg: tízszer annyival tömik tele a zsebét, mint korábban. Kórházában korlátozott számú beavatkozásra van lehetőség, páciensei mégis rendületlenül adják a borítékot, hogy intézze el, előbb kerüljenek sorra.

Fotó: Lakos Gábor

A lapunk által megkeresett vidéki szakemberek hangulatát az utóbbi vélemény jellemzi. A külföldre költözésen csak azért nem gondolkodnak, mert 40 körül már nem akarják újból végigjárni a ranglétrát. (A pályakezdők több mint 80 százaléka azonban a határon túlra készül, legalábbis a felmérésekre adott válaszuk szerint.) Meghosszabbodott várólistákról, elégedetlen páciensekről számoltak be, akik a gyógyítókon töltik ki dühüket. „Olyan betegeket műtök, akik júniusban jártak nálam rendelésen, akkor jegyezték őket elő mostanra, s már én sem emlékszem rájuk” – közölte egy győri sebész. A páciensek legtöbbje aktív korú, s rettegnek, hogy elbocsátják őket, ha sokáig betegeskednek, ezért is sürgetnék az ellátást. Az intézményeket azonban 2006 nyara óta köti a teljesítmény volumenkorlát (tvk), amely meghatározza a kórházak által adott hónapban az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) térítésével elvégezhető beavatkozások számát.

ALULFINANSZÍROZVA. Varga Ferenc, a Magyar Kórházszövetség (MKSZ) elnöke szerint az ellátási nehézségekért eredendően nem a reform, hanem a tvk a „felelős”, mint ahogy a fokozódó eladósodásért is. Az alulfinanszírozottság egyfelől abból származik, hogy bizonyos területeken – például a labordiagnosztikában, vagy a gondozók fix honoráriumánál – változó százalékkal csökkentette az OEP az elvégzett szolgáltatásokért fizetendő díjat. Másrészt abból, hogy növekedtek a kiadások, az energia díja, s számos eszköz áfája, amit viszont a biztosító nem ellentételez. A fekvőbeteg-intézmények tartozása már az év közepén megközelítette az 50 milliárdot, az év végére pedig meghaladta a 62 milliárd forintot. „Beszédes adat, hogy az összes adósság 60 százalékát éppen azok a súlyponti kórházak halmozták fel, amelyekre az egészségügyi reformban kiemelt szerepet róttak.

Mindez mutatja: finomítani, korrigálni kell a jelenlegi ellátási struktúrát és a ma érvényes finanszírozási rendszert” – figyelmeztetett az MKSZ elnöke. (Megjegyzendő: a szaktárca két lépésben összesen 28 milliárd forintot osztott szét az intézmények között, amelyből döntően a legnagyobb adóssággal küzdő kiemelt kórházak részesültek. Ez kétségkívül enyhítette pénzügyi nehézségeiket.) Varga Ferenc úgy látja: nem szabad megkérdőjelezni a reform szükségességét, ugyanakkor a mai felállás nem szolgálja sem a betegek, sem az intézmények érdekeit. „Ma már egyértelmű, hogy túlzott mértékű krónikus és rehabilitációs ágyszámot állapítottak meg, amelyhez nem áll rendelkezésre megfelelő számú szakembergárda” – mondja.

Romló feltételeket igazolt vissza a Szinapszis Piackutató és Tanácsadó Kft. által végzett átfogó vizsgálat is, amely a reformintézkedések hatását elemezte. E szerint minden második orvos úgy véli, hogy a gyógyszerfelírási szoftver erősen korlátozza terápiás szabadságát, befolyásolja gyógyítási tevékenységének eredményességét, ily módon pedig sérti a betegek gyógyuláshoz való alkotmányos jogát. Eredetileg már 2007 júliusától büntették volna őket, ha adott hónapban „indokolatlanul sok” drága patikaszert írnak fel – ez a pillanatnyi állás szerint 2008 áprilisától venné kezdetét.

„Az orvosok a vényfelíró program miatt annyira félnek a büntetéstől, hogy szinte automatikusan a legkisebb tb-támogatású szert ajánlják. Pedig, ha a páciens kéri és hajlandó megfizetni, akkor kötelező lenne a drágább szert alkalmazniuk, csak erről jegyzőkönyvet kellene felvenniük” – érzékeltette Kertész Balázs, a Szinapszis kutatási igazgatója, hogy a doktorok mára megtanulták a leckét. Úgy spórolnak a gyógyszerkasszán és a saját idejükön is, hogy inkább azt mondják: „nem írhatjuk fel és pont”. A szigor miatt a páciensek 30 százalékát állították át az elmúlt évben olcsóbb szerre, közülük 16 százalékuknál jelentkezett valamilyen mellékhatás, illetve a kívánt gyógyulás elmaradt. A betegek válaszai is egybecsengtek az orvosok aggályaival: egyharmaduk számolt be arról, hogy olcsóbb szerre tért át, s 18 százalékuk volt elégedetlen az új készítmény hatásával.

Ambivalens volt a vizitdíj megítélése is. A háziorvosok nem repdesnek az örömtől, 50 százalékuk ma is ellenzi, holott az ebből származó bevétel (átlagosan havi 188 ezer forint) sokat javított anyagi helyzetükön. A több százmilliós vagy milliárdos költségvetésű kórházaknál viszont a vizit- és napidíjból származó bevétel csepp a tengerben, s egyáltalán nem ellensúlyozza a lecsökkentett kapacitások és a teljesítmény volumenkorlát miatt kieső bevételeket.

Mindkét ellátási szinten, a háziorvosoknál és a kórházakban is 10 százalékkal csökkent a betegforgalom; e tekintetben tehát a vizitdíj beváltotta a reményeket, mérséklődött az Európában magasnak számító orvos-beteg találkozások száma. Az orvosok azonban úgy ítélik meg, a távolmaradó páciensek felénél indokolt lett volna a vizit, mert rosszabbodhat az állapotuk, ha elmarad a kontroll. A páciensek egy része egykedvűen kommentálta a vizitdíjat („ha ez menti meg a magyar egészségügyet, ám legyen”), mások szerint felfújták a dolgot („300 forint nem olyan nagy összeg, hogy ne tudnák kifizetni”). A felmérés szerint viszont az általános vélemény az, hogy a „a pár száz forintos vizitdíj vagy napidíj nem váltja ki a paraszolvenciát, mivel ma már egy műtétért fizetendő hálapénz 50-100 ezer forintnál kezdődik”. A hálapénzt a betegek és az orvosok szerint kizárólag az szüntetné meg, ha rendeznék az orvosok fizetését, s az közelítené az európai szintet.

KÓRHÁZGONDOK. A felmérés során a megkérdezettek a legnegatívabban a fekvőbeteg-ellátási struktúra megváltozását ítélték meg. A kórházak bezárását, átalakítását kevéssé igazították szakmai szempontokhoz. Az elsődleges cél a költségcsökkentés volt, illetve bizonyos esetekben – feltételezéseik szerint – ingatlan-manipuláció, privatizációs szándék állt a háttérben. Elismerték, hogy eredendően helyes koncepció a súlyponti kórházak létrehozása, mert a specializált, nagy intézményekben biztosíthatók leginkább az eredményes gyógyító munka szakmai és technikai feltételei, a kivitelezés azonban már felemásra sikerült. Nem vitatják, hogy a költségvetés helyzetére tekintettel nem tartható, hogy mindenki, azonnal teljes körű ellátást vegyen igénybe (a nyugat-európai országokban is régóta él a várólista intézménye), a reformot azonban nagyobb körültekintéssel kellett volna végrehajtani, és semmiképpen sem az orvostársadalom és a szakmai szempontok mellőzésével. Valamennyien úgy látták: a paraszolvencia a jövőben még inkább elburjánzik, személyes kapcsolatokon múlik a gyors ellátás, s azon, ki milyen mélyen nyúl a zsebébe annak érdekében, hogy minősítsék sürgős beavatkozást igénylő esetnek a betegségét.