Lépdelek az üres monitor havasán, és mert valaminek történni kell, megjelenik ott egy vadász. Furdancs kis teremtés, bár ha valaki nem hívja „stüszi”-nek, holott megtehetné, kenyérre lehet kenni. Bérkilövő létemre én állatvédő vagyok, ilyeneket sugdos különféle elvált asszonyok fülébe – a presszóba hajló ibusári italboltot, neve Pötyi, részletesen le tudnám írni, naná, történet híján leír az ember, s borúsan nézi, ahogy az atmoszféra kis szuszogásai álcázni próbálják a történet álló mozdonyát.
Mondott illetőm boldog új évet megy kívánni. Kínai tolldzsekiben, tajvani hótaposóban, golfsapkában imbolyog a faggyas ég alatt. Hajdan eljárt disznót vágni, de mára meg van térve, vagyis legbelül már régesrég vegetáriánus. Erre az egy kolbászáru kivételével hangsúlyt is fektet. Isten bizony, én szójahívő vagyok, mondja majd az állomásfőnöknének a pénztárfülkében, mert odatart, ezen az én képernyőmön jó pár kitaposott ösvény vezet az ibusári állomásra. 
Mióta a biciklije misztikus bűncselekmény áldozata lett, gyalog közlekedik. Karácsony kora estéjén, mikor gyufát állt szándékában vásárolnia, s ennek végeztével a Pötyi-presszó ivójából kilépett, a köd enyhe leple alatt egy angyalt látott az ő személyes tulajdonára fölpattanni, és a biztonsági lánc dacára azzal elkerekezni.
Akkor te is az ukrán tojáslikőrből ittál, mondta erre a Feri rendőr, és aláíratta a jegyzőkönyvet. Nem arról van szó, hogy izé vagy nem, tojáslikőr, felelte a vadász, és újólag leszögezte, hogy a fehér kezeslábasra mérget venni is hajlandó.
A tartálykocsi tojáslikőr olyan értelemben valóság volt, hogy egy éjszaka leforgása alatt elfogyott, és ami elfogy, az valóság. Mozdonnyal vagy anélkül, mindenesetre aranyvasárnap éjszakáján behaladt az állomásra, aztán a zöldhajnallal kihaladt. Ezenközben valahogy marmonkannák érkeztek Skoda gépkocsikkal, a vizsgálat eredménye szerint gazdáik nélkül, majd teli állapotban távoztak. Azt pedig ki merné kétségbe vonni, hogy az állomásfőnöknek az egész, már bocsánat, hülyeségről nem volt tudomása?
Nem volt és nem lesz, Jolikám, amíg az eszemet tudom.
A biciklis történetet a mi bérkilövőnknek még ez a Vargányainé se hiszi el, és ez fáj, hogy még az se, holott kezelték eleget, lehetne benne megértés a más elütő képzelete irányában, de ezt nem mondja a Jolikának, hanem beszélget vele szépen, mintha tojáshéjjal. Sose lehet tudni ideggyengéknél.
Tetszik tudni én néha a sírásig menően bírok vágyakozni a tenger iránt, mondja a bérkilövő a csöndtől való félelmében, és vajon tudja-e azt a Jolika, hogy a hajócsavart egy cseh erdőmérnök találta fel?
Ne mondja, mondja Jolika, és az urára gondol, aki szintén szokott ilyeneket kérdezni, józanul is, legföljebb hozzáteszi, hogy ő, mármint a Guszti kis híján dettó kitalálta ezt a dolgot, hogy csavar, tök egyszerű, már nyomon volt, de más dolga támadt az életével. Ha én találom fel, Jolikám, mámára olyan gazdagok vagyunk, hogy ötszáz oldalas hangoskönyvet adok ki néked minden nőnapra, mondja ilyenkor az állomásfőnök, mire Sárbogárdi Jolán összerándul, mintha vipera csípte volna meg vagy a zárlatos hajszárító.
Akkor is összerándul, ha utóbb eszébe jut, persze ezt a rándulást a bérkilövő nem érti, csak furcsállja, hogy mást ne mondjon. Mintha a nyelvét nyújtotta volna ki váratlanul ez a lassan kövéredő, furcsa asszony, a hegyes kis lila nyelvhúsát.
Újból csönd támad, mire az állomásfőnökné azt mondja, tulajdonképpen nyájasan, hogy na, csak vigyázzon a Jenci, ha így hívják a Jencit, nem pedig Lajosnak.
De hívják bárhogy, a kultúrváró fullatag melegében illetőm összecsapja a bokáját, viccesen és erősen, hogy majd’ eldől, igenis, vigyázok, kiáltja, és csattan a hótaposó – bevallom, több csattanót e karc vagy életkép nem is képes prezentálni, év eleji havas képernyőben delirikus bérkilövő boldog új évet kíván, az arca körül enyves ragyogás, tojáslikőr-glória.
