Épp’ csak kihasználom, hogy az egyik hosszú szőrű leonbergi végre megunja a nagy bőrfotelt, s már állhatok is fel: nyílik az emeleti ajtó, jön lefelé Szabó Magda. Segítenék a meredek lépcsőn, de nem engedi. „Egyedül kell megküzdenem vele.” Terhes napokon van túl, próbára tette erőtartalékait. Pedig még csak most jön a java, a születésnapi ünneplés Debrecenben, Budapesten, Erdélyben. Jó pillanatban jöttem. „Nagyon kemény heteim lesznek, és ha most nem lennék ilyen laza hangulatban, akkor nehéz lenne velem beszélgetni. Azt érezném, hogy semmi sem úgy megy, mint ahogy én szeretném. Se velem, se az országgal.” De amikor rákérdezek, hogy mi a baj, dodonai választ kapok. „Most jöttem haza Franciaországból, Olaszországból, és elcsodálkoztam, milyen hamar hangulatot tud váltani egy szituáció. Egy szituáció – amelyről azt sem tudjuk, hogy igaz-e vagy sem.” Többet nem mond, az aktuálpolitizálás véget ér. „Nem én vagyok az ellenzék. Alázatos állampolgára vagyok ennek az országnak, amelyet gyerekkorom óta szenvedélyesen szeretek. Megpróbálok úgy dolgozni, hogy a hasznára legyek.”
Szeretném még megtenni mindazt, amit Isten elvár tőlünk. Nem szeretném elsietni.
Korábban szeretett benne lenni a közélet sűrűjében, élvezte, hogy ha valamit mond, annak visszhangja van. De most már inkább arra figyel, hogy mivel lámpalázas előadónak tartja magát, pontosan azt mondja, amit mondania kell. „Ha csak három szóval mást mondok, akkor már baj van.” Gyakran félreértik? „Hát persze.” Az elővigyázatossággal magyarázza azt is, miért maradtak ki a regényírásból a kilencvenes évek. „Nekem pontosan az volt a vágyam, ami lettem. Nem szerettem volna veszélyeztetni azzal, hogy valamit rosszul fejezek ki, vagy nem ügyesen fogalmazok, mert az tragikus lett volna az én pályámon. Akkor rögtön ellenem fordítják, hiszen annyi mindent tudnak ellenem fordítani.” Bár azt sem tagadja, hogy nem mindig könnyű igazodni a hangulataihoz. „Ha például most úgy válunk el egymástól, hogy valamiért gyűlöljük egymást, maga soha nem fogja kitalálni, hogy miért haragszom, mi baja volt ennek a bolond asszonynak. És talán én sem fogom soha kitalálni, hogy miért haragudtam meg. Ezt nem is szeretem; azt szeretem, ha tudom, miért haragszom.” Mindennek azonban semmi előjele, már délelőtt óta örömmel készült a beszélgetésre. „És tudom, hogy ehhez a zekéhez egy egészen más szoknyát kellett volna felvenni. De felhúztam az elsőt, ami a kezem ügyébe került, mert azt mondtam, az a legfontosabb, hogy ne várakoztassam nagyon.”
Oldalt fekszik a süppedős, nagy bőrfotelben, a lábait maga alá húzza. Ahogy telik az idő, egyre közelebb kell tennem a magnót. A hangja halkul, a mellette lévő nagy kalitka madarainak szüntelen csiripelése elnyomja. A kutyákat Tasi Géza már kivitte az udvarra, de a macskák szabadon grasszálnak fel-alá, egyikük idővel otthonosan megtelepszik a hasamon. Itt még a legyeknek is jogaik vannak. Én ugyan zargatnám őket, ám Szabó Magda sokáig tűr, mielőtt kifakad. „Kedves légy, szállj le a szememről, mert azt nem szeretem… Erre átszáll az arcomra, hát milyen szemtelen. Szégyelld magad. Nem baj, akkor sem fogom agyonverni, mert én ölni nem tudok. Nálunk akárhány kismacska születik, mind életben marad.” Két éve él a keresztfiánál, amióta olyan rosszul lett Olaszországban, hogy különgéppel hozták haza. A kutyák és a macskák is a házhoz tartoznak, nem hozzá. „Én nem tartok állatot. Nem szeretek semmiféle olyan kötődést létrehozni az életemben, ami engem bármiképp is eltántorít attól, amiben valóban hiszek. Nem akarom, hogy a macska lelkivilága miatt megváltozzék az én lelkivilágom.”
Az ebédlőasztalon ott van a legfrissebb trófea, egy súlyos fémszobor, a Cévennes-díj, amelyet a legjobb európai regényért az idén nyáron először adtak át Franciaországban. A Katalin utca kapta. Egyfelől büszke és meghatódott. „Nagyon sok velem egyképességű ember megérdemelte volna, ha megérhette volna. Éppen én voltam kéznél.” Másfelől meg is ijedt a sikertől. „Csak nem akarják, hogy éjjel-nappal utazzak? Nekem dolgom van a saját egyházkerületemben. És nemcsak itt Budapesten, de ott van nekem Debrecen is.”
A világon a legjobban ismert modern magyar író, 42 nyelvre fordították le könyveit. Németül, franciául, olaszul, angolul maga is ellenőrizni tudja az átültetés sikerességét, de sokszor inkább már lemond róla, mert még találna olyan fordítási hibát, ami nem tenné boldoggá. „Tudomásul veszem, hogy le van fordítva, utána elmondok egy Miatyánkot, és azt mondom: Köszönöm Jóisten, hogy megengedted, hogy más is elolvassa, de ugye azért nem haragszol rám, hogy én ezeket nem szeretem annyira? Mert abban a percben, ahogy megváltoztak a szavak, többé már nem tudom, már nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy ugyanazt mondják-e, amit én akartam.”
Az életét végigkísérő harca ez a kifejezés pontosságáért. A Für Elise-ben elárulja, már az elemi iskolában is attól szenvedett, hogy állandóan azt keresték, mi az, amit elhallgat. „Nénikémnek kellett szólítani az ottani tanítónőket, és egyik nénike a másik után azt mondta, hogy valamit eltitkolsz. Erre mondjam azt, hogy néni kérem, csak azt titkolom, hogy én nagyon utálom a nénikét, mert nem hajlandó végighallgatni? Mert három mondatot elmondok a szövegből és leállít? Hát hogy volna ennyi elég, amikor nem tudom elmondani, amit akarok, pedig mindig meg tudom indokolni, amit szeretnék!”
Végre a Für Elise-ben ezt is kibeszélhette magából. Nem mondaná, hogy ez a kedvenc könyve, mert számára mind egyforma, mint egy anyának a gyermekei. „Ám az az érzésem, hogy mindaddig, amíg élni fogok, a Für Elise lesz a legismertebb könyvem, mert azt könnyen lehet érteni.” Újságolta is elégedetten egy református kurátor, hogy most mindenki boldog az egyházkerületben, mert végre teljesen értik, mit akart mondani a főgondnok asszony. „Egyik felem szégyenkezett, mert korábban úgy fogalmaztam, hogy azon még gondolkodni kellett. A másik felem viszont megdicsőült, hogy hála Istennek, ez legalább rendben van.”
Nem szeretek semmiféle olyan kötődést létrehozni az életemben, ami engem bármiképp is eltántorít attól, amiben valóban hiszek.
Életrajz is a 2002-ben megjelent Für Elise, de mindenekelőtt regény. Sok minden hiányzik belőle a valódi életéből, mivel „az ember megtanulja, ha nagyon sokszor kell nyilatkozni önmagáról, hogy nem mindent ad ki”. A könyv folytatásáról annyit mond: itt megvan – és rámutat a fejére. „Ha volna időm, iderendelném a gépírót, bediktálnám neki. Körülbelül két hét kellene rá. De hát erre még egy kicsit várni kell.” Ám elárulja, hogy fogadott testvére, Cili – akit az életben Mikes Editnek hívtak – meg fog halni, mint ahogy az életben is meghalt. „Hosszú ideig megpróbáltam ezt távol tartani magamtól, de nem lehet. Nem szabad becsapni az olvasót, aki azt várja, hogy Cili menyasszony és férjhez fog menni. Cili nem fog férjhez menni soha. Én fogok férjhez menni, aki nem is akarok.”
Már csaknem egy órája fárasztom, egyre közelebb kell tolni a magnót. A Cévennes-díj egyik zsűritagjának a méltatása elevenedik meg: Szabó Magda a múló időről szól és a múltról, amely nem múlik. Az élők és a holtak közti határvonal nem is annyira áthatolhatatlan, mint azt gondolnánk. Beszélgetésünkben is összefolynak az idősíkok, egymásba fonódik a fikció és a valóság, a régmúlt és a tegnap történtek. De a múltat és a jelent is meghatározó érzések állandóan előjönnek, markánsan kirajzolódnak a szertefutó gondolatok foszlányaiból. Látja magát 2 évesen: a szülei beszélnek valamit, ő ott áll mezítláb, hálóingben és ordítva visszamond minden szót. Apja pedig figyelmezteti anyját, hogy vigyázni kell, mit mondanak a gyerek előtt, mert „fényképező feje van”. Azután emlékszik, hogyan dühöngött a minden délutáni különórák miatt, amelyekhez az apja ragaszkodott. „Azt mondta, hogy amikor már nem lesz kit megcsókolnod, az én kezemet megcsókolnád ezért. Tudja, hogy hányszor csókolom meg gondolatban édesapám kezét, aki ezt adta nekem ajándékául?” Nagyon boldog gyerekkora volt, mondja. Ott ért véget, amikor apja meghalt, amit ma sem tud elfogadni – néha jelen időben beszél róla. 73 éves korában még egyébként sem illik meghalni az Ágyai Szabó meg a Jablonczay családokban, ahol a 90 év jóformán az alsó korhatár. „Anyám olyan felháborodással halt meg 86 éves korában, amikor azt mondta, hogy fiam, ez nálunk nem szokás. Ha nem teper le ennyire ez az operáció, akkor én is száz évig élnék – búcsúzott villogó szemekkel.”
Szabó Magdának születésekor az orvosok egy hetet adtak, később jósnők tették helyre a tudomány tévedését: hosszú életet és dicsőséget jövendöltek. Hisz tehát a jóslatokban, szögezem le a Für Elise-re alapozva. „Nem tudom egész pontosan megmondani; lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Istenben hiszek. Hogyan lehetne úgy léteznem, ha az ember nem teljesen az egyház gyermeke? Mit csináltam volna, mikor egymás után elment anyám és apám? Nyeltem egyet és azt mondtam: Te tudod Uram, mostantól Te leszel az anyám és Te leszel az apám. És ne csodálkozz, ha zargatlak magam miatt.”
Körben a falon fényképek, festmények, díjak és oklevelek. Mutatja apai nagyapját, a református püspököt, aki tizenhat gyereket nevelt fel. „Ha elgondolom, hogy nekem tizenhat gyerekem születik, hát kiszaladok a világból. Mit csináltam volna velük? Hogyan neveljem fel őket, hogyan szerzek nekik állást? Nekem egy sincs. Nem sajnálom, mert az én gyerekemnek nagyon keserű sorsa lett volna, én soha sem vagyok itthon.”
Beszél az 1959-es József Attila díjról, az első állami elismerésről, amelyet az 1949-ben visszavont Baumgartner díj után meg is kapott, s amellyel a hallgatás majd a tűrés után a támogatás vette kezdetét. „Olyan volt, mintha azt mondta volna a hatalom, hogy bocsáss meg kedves hölgy, nem jól gondoltuk, amit gondoltunk rólad. Nagyon sajnáljuk. Látta volna, milyen arcot vágtak, amikor azt mondtam: ne azzal gyertek, hogy bocsánatot kértek, mert én soha nem haragudtam. Mit tudtatok volna rajtam szeretni? Azt a kemény és változtathatatlan hitemet, ami engem az éghez kapcsol? Nem volt rá válasz, mehettem haza.”
Némi habozással mutat rá egy nagyméretű olajfestményre a fejünk felett. Sovány, metszően kék szemű, szemüveges férfiarc. „Tudja, a harmadik halálesetről azért nem beszéltem még, mert ez annyira friss. A férjem halála. Nem is illett, hogy ennyire megviseljen.” Harmincöt évig éltek együtt az 1982-ben elhunyt Szobotka Tiborral. Szabó Magda biztosít róla, hogy még egyszer nem megy férjhez. „Amikor az ember megkapja a Jóistentől egyszer azt, hogy olyan ember lesz a férje, mint amilyen az én férjem volt, egy olyanfajta kálvinista, akkor az ember nem is keres mást. Megköszöni a Jóistennek azt, hogy ilyen kegyes volt hozzá.” Mutatja a fémszálból kerekített gyűrűt, amit soha nem vesz le. „Ismerte maga Szobotkát? Nem volt akárki.” Egyszer megkérdezte tőle, miért vette el feleségül? „Rám nézett és azt mondta: ha Te volnál én, ilyen hülyeséget nem kérdeznél. Aki egyszer Veled beszélt, már úgysem akarna mással beszélni soha többé.”
A bő másfél óra alatt (keresztfián kívül) az élők közül csak Esterházy kerül szóba, aki „nem egy Géházi”. Az újszövetségi „szörnyű alak” Szabó Magdánál a jellemtelenség és hitványság szinonimája. Esterházy Péternek viszont a pótanyjának érzi magát, akivel időnként csipkelődő hitvitákat folytat. „Írtam valamikor valami esszét az egyházról, és ő azt olvasta a saját katolikus lapjában. Akkor felhívott és azt mondta, hogy Szabó, Te milyen vallású vagy? Te olyan általános keresztény vagy. Mire mondtam neki, hogy látod Esterházy, csak azért állok veled szóba, mert Te is egy általános keresztény vagy. Különben nem jutott volna eszedbe, hogy felhívj egy református közírót. Egy félóra múlva visszahívott és azt mondta, hogy kezedet csókolom, hülye vagyok.”
De a jelent és a jövőt idézi egy Szobotka Tiboréval azonos méretű olajfestmény a debreceni Nagytemplomról is. Ha teheti, mindig a szülővárosában van, most is készül utazni „végre haza, a debreceni házamba. Tudja, milyen boldogság ez?” Nem mondom neki, amit az újságokból tudok: olyan lázas izgalommal szervezik a városban a születésnapi ünnepségeket, hogy majdnem kifelejtették belőle Szabó Magdát. Végül nem is október 5-ére, hanem 3-ára sikerült összehozni a színházi díszelőadást, amelyen jelen lesz. Ennek Erdélyben, Szatmárnémetiben örülnek a legjobban, mert így a 90. születésnapját előreláthatólag velük ünnepli, Az ajtó bemutatójával.
Már amennyiben bírja erővel, hiszen esetenként már egy-egy fényképezés előkészületei is kimerítik – ezért nem hitelesíti a beszélgetést jelen idejű fotó. Az egyik nap hangulatát és közérzetét nem biztos, hogy sikerül átmenteni a rákövetkezőre. „Mint minden kálvinista ember, tudom, hogy ami jó, el is múlik egyszer. Nem szeretném, hogy elmúljon, pedig el fog múlni, egészen biztos. Nem maradok mindig itt.” De nem készül a határvonal átlépésére. „Én nem szeretnék még meghalni, szeretném még megtenni mindazt, amit Isten elvár tőlünk. Nem szeretném elsietni.”
