Éljenek a nem barrikolt vörösborok. Valamint éljenek a barrikoltak is. Ez nem az a dodonai óvatosság, mint amilyen az Auschwitzból a Gulagra hurcolt Zölderdő bácsi pepita tagkönyvében van Moldova György valamelyik régi könyvében. Nincs szebb, mint egy szépen barrikolt vörösbor. Talán csak egy valami szebb nála, egy szép nem barrrikolt.
Szekszárdi Merlot 2001, Vida Péter
A visszafogott barrikolás mélységet, bársonyos tónust és erőt ad, és sajátos (vaníliás-szegfűs) illatot-zamatot kölcsönöz a benne érő, netán benne is erjedő bornak. Illatot is, ez fontos, mert a forróbb égöveken, amelyeket a kékszőlő jobban szeret, a hőségben elillannak-elégnek a virágos-gyümölcsös illatok. (Az illékony kötések és a savak nem szenvedhetik a hőséget). Ezt remekül lehet pótolni a szép fa adta illatokkal. A barrikolás is francia paradigma, elárasztotta a világot, ezért az ember mindig örvend, ha figyelemreméltó vöröset talál, amelyben nem érezni az égetett tölgyhordó érintését. A cicoma is jó dolog, de érdekes tud lenni egy cicomátlan nő (férfi) is.
Most jön az a fordulat, hogy ilyen e heti borunk is, a szenvedélyes szekszárdi borász szép Merlot-ja. A bordeaux-i Merlot otthonára talált itt, e szédületes, napfényes bortájon, ahol ritkák a Merlot által nem kedvelt fagyok. A barrik-bajnok Vida Péternek (úgy tíz termő hektár, tiszta képletek, elhivatott enthuziazmus, pincéje a Napfény utcában) ez a nem túl bonyolult bora telt és kerek, zamatos és fanyar, gyümölcsös és koncentrált, a szép szőlőtannin összehúzza az ember csőrét, az egész tényleg szilvás benyomást kelt, kerekséget és kékséget sugall, kacsa és mája, libacomb, májpástétom, marhafilé, ilyesmik.
