az a feszültség, amely a makrogazdasági egyensúly megbomlása miatt alakult ki a fiskális és a monetáris politika irányítói, valamint az exportőr vállalatok vezetői között. Természetes velejárója az öt-hat évente megismétlődő egyensúlybomlásnak, továbbá az azt kísérő „stop-go” gazdaságpolitikának. Hozzáadódik még az a természetesnek nem mondható sajnálatosan alacsony bizalmi szint is, amely ismét megterheli a kormányzat és a jegybank viszonyát.
A meglévő feszültséget azonban nem enyhítené a jegybankelnök lemondása, lemondatása sem. Eltekintve attól a nehezen elhanyagolható körülménytől, hogy a jegybankelnököket éppen azért nevezik ki hat esztendőre, hogy kellő magabiztossággal tudjanak ellenállni a rájuk nehezedő különféle nyomásnak, a jelenlegi helyzetet önmagában az MNB elnökváltása nem oldaná meg.
Egyetlen komoly jegybankelnök sem térhetne el ugyanis a kitűzött inflációs céltól – bármilyen kemény is az -, anélkül, hogy fel ne pörgetné az inflációs várakozásokat. Egyetlen jegybankelnök sem csökkenthetné egy lépésben annyira a kamatlábakat, hogy a forint egy csapásra érzékelhetően gyengüljön. Miként egyetlen kormány sem képes egyetlen költségvetési törvénnyel helyrebillenteni az államháztartás megroggyant egyensúlyát. A tervezett költségvetési kiigazítás – amennyiben megvalósul – legkorábban 2003 kora nyarára fordíthatja meg a trendeket, akkor sem radikálisan.
A jelenlegi makrogazdasági feszültségre tehát – bármilyen szomorú is – nincs egyetlen, általánosan ható gyógyír. A megoldás egy meglehetősen sokváltozós függvény eredője, amelyben az árszínvonaltól kezdve a bér- és adópolitikán át a termelékenység alakulásáig nagyon sok tényező játszik közre, s a közhiedelemmel ellentétben ezek egy részére a gazdaságpolitikának csak kevés közvetlen ráhatása van.
Ilyen körülmények között fokozott felelősség terheli a fiskális és monetáris politika irányítóit, akiknek alkotmányos kötelezettségük az egyeztetés, társadalmi felelősségük pedig a közgazdasági orthodoxia kerülése és a kölcsönös kompromisszum keresése.
