szemléljük jövőnket: szombaton még az EU keleti bővítésének hátráltatásával fenyegető ír referendum eredményeire vártunk, mintha csak nálunk tartottak volna népszavazást valamely sorsdöntő kérdésben, vasárnap pedig már hazai településeink választási eredményeit fürkésztük lankadatlan figyelemmel.#<# Mire ez a lap az olvasóhoz kerül, már a brüsszeli csúcson kötendő francia-német alku lesz a fontos, majd - magyar miniszterelnöki vizitek kapcsán - Washington, Moszkva és Párizs kerül a középpontba. Nem csupán a saját horizontunk tágul azonban fokozatosan, hanem mi is látókörbe kerülünk azokban az országokban, ahol eddig a Bukarest és a Budapest közötti különbség pusztán bocsánatos nyelvbotlásnak számított. Ez a folyamatosan változó fókusz jelzi: átrendeződnek politikai létezésünk síkjai. Felértékelődik mindaz, ami a világpolitikában, mindenekelőtt az Európai Unióban zajlik. Mindez már húsbavágóan érint bennünket is. Világosan látszik, hogy az európai integráció számunkra nem egyetlen aktus, hanem akadályokkal terhes folyamat, amelynek csak egyik állomása volt az ír népszavazás, s még olyan buktatókon kell sikerrel átvergődnünk, mint például a ciprusi kérdés megoldása, a közös agrárfinanszírozás reformja vagy a csatlakozási szerződések régi tagállamok általi ratifikációja. Felértékelődik tehát a diplomácia, a nemzetközi kapcsolatok szerepe. DECENTRALIZÁCIÓ. Minden korábbinál fontosabbá válnak a helyi közösségek, önkormányzatok, legyen bár szó kistelepülésekről, nagyvárosokról vagy akár régiókról. Ezek szerepe a nem is oly távoli jövőben kétségkívül túlszárnyalja majd az országos politika jelentőségét. A központi kormányzat kompetenciája ugyanis a csatlakozással fokozatosan csökkenni fog, míg a helyi önkormányzatok jelentősége növekszik majd – ha másért nem, hát azért, mert az EU-támogatások igénybevételére mindenekelőtt ezek képesek és jogosultak.
A következő három-négy esztendő olyan lesz, mintha csak harakirit követne el a kormány, minthogy semmi másról nem szólhat, mint a kormány saját befolyásának tudatos szűkítéséről. Az a kormányzat cselekszik bölcsen, amelyik ezt az “önfelszámoló” folyamatot tervszerűen és mederben tartva hajtja végre. Képes például úgy adójövedelmekhez juttatni a helyi önkormányzatokat, hogy azok partnereivé tudjanak válni az Európai Unió támogatási alapjainak – s eközben az általános adószint mégsem emelkedik.
Akkor cselekszik az egész ország érdekében a központi kormányzat, ha képes lemondani hangzatos, drága és bizonytalan hatékonyságú gazdaságfejlesztési koncepciókról – viszont elvégzi azt, ami amúgy dolga volna: utat, vasutat fejleszt, s ha kell, segít metrót építeni. Emellett szűkíti az állam tulajdonában álló vállalkozói vagyon körét, s csak akkor tart saját kézben cégeket, ha valamely jól igazolható stratégiai érdek azt kifejezetten megkívánja.
A kormány kiváltképp akkor cselekszik az ország érdekében, ha – lehetőleg sürgősen – rendbe teszi saját pénzügyeit: gátat szab a fedezetlen költekezésnek, csökkenti a költségvetés hiányát, s ezáltal forrásokat szabadít fel a vállalkozások számára, egyben olcsóbbá is téve azok terheit.
A VÁLASZTÁSOKNAK VÉGE. Nem hiszünk abban, hogy a Medgyessy-kormány kétszer 100 napos programjának osztogató elemei önmagukban elégségesek lettek volna a választók kegyeinek megnyeréséhez. A békülékeny hangvétel, a kiegyezésre törekvő mentalitás legalább annyit segített, mint a béremelés. Az önkormányzati választásokból most lelkileg és befolyását tekintve egyaránt megerősödve kikerülő kormánykoalíciónak azonban végre szembe kell néznie a gazdaságelemzők által hónapok óta jelzett aggályokkal: a boruló fizetési mérleggel, a duzzadó államháztartási hiánynyal, a csökkenő megtakarítási és beruházási kedvvel. Nem elegendő az erős forint miatt a jegybankra mutogatni; eljött az ideje annak, hogy a Medgyessy-kormány végre önmaga mutassa fel valódi gazdaságpolitikáját.
Az ellenzéket pedig – mindenekelőtt a Fidesz-MPP-t – önvizsgálatra kell, hogy kényszerítse a nem túl sikeres választási szereplés. El kell döntenie, hogy hangvétele, konfrontálódó politikája kívánatos-e.
Szerencsés persze, ha az ellenzék valódi alternatívát kínál a hatalmat gyakorlókkal szemben. Nagy szüksége is lesz erre az országnak, mert a mindenkori hatalom könnyen elbízza magát sorozatos győzelmeit látván. Ugyanakkor az uniós tagság kézzelfogható perspektívájában az ellenzék vezetői most akkor cselekszenek bölcsen, ha – legalább a következő két esztendőre – becsempészik szótárukba azt a kifejezést, amelytől eddig úgy irtóztak, mint ördög a tömjénfüsttől: ha megtanulják tagoltan, jól érhetően kiejteni a “béke” és a “kiegyezés” kifejezéseket.
