Las Vegasban nem nehéz érzékelni, hogy egy irdatlan kősivatag közepén növesztették a semmiből, mert amint elhagyjuk a várost, ott terpeszkedik a félelmetes semmi, amit olyan jól ismerünk a régi western-filmekből.#<# Néha persze megejtő is lehet ez a kősivatag, alkonyi napfényben például, távolban a kopár hegyekkel. Vagy a híres Tűz Völgyében (Valley of Fire): fantasztikus, égővörös sziklavilág, néha egy-egyelszánt növényféleséggel. Itt találkoztunk az ugrókaktusszal (jumping cactus), röhögtünk is a nevén, hiszen a városban játszott darabom angol címe: "Jumping the Gun". Ez az ugrókaktusz úgy terjed, hogy ha valamely mozgó lény kerül a közelébe, elengedi egyik tüskés tányérját, s akire így ráugrik, az frászt kap és elrohan, elpotyogtatva a kaktusz spóráit. Ügyes nem? És persze fantasztikus élmény a Grand Canyon fölötti légi utazás, miután béreltünk egy méregdrága, nyikorogva zakatoló repülő Trabantot. Innét a magasból láttunk először a Hoover Dam elképesztő méretű gátját és erőművét, mögötte a duzzasztott tóval, melybe több Balaton is beleférne. Később autóval is elmentünk megnézni ezt a hírneves ipari csodát, mindenféle liftekkel a mélyében is jártunk. Akkor tudtuk és értettük meg, hogy mitől él és virágzik a kősivatag közepén Las Vegas. Mert az örökös fényözönben járva, a rengeteg zuhatag, szökőkút, vízorgia láttán többször is gondoltam rá: honnét ez a rengeteg víz és energia? Hát innét! A duzzasztott Lake Mead víztömegéből és a Hoover Dam irdatlan turbináiból. Ez tartja életben Las Vegast.
Mert esőerdő csak a Rainforest Café, az Esőerdő Kávéház ugyancsak különös komplexumában található. Ez is, mint minden Las Vegasban, olyan, mintha! De ez még annál is minthább. Mert amikor az elmaradhatatlan, zengő-bongó játékkaszinóból egy váratlan lépcsőn lesétál az ember, ott találja magát egy valóságos dzsungel kellős közepén. Nem másolat, nem utánzat. Valóságos óriásfák, pálmák, növények, orchideatelepek, liánok, állatok, vízesések várnak, minden, ami az esőerdő illúzióját kelti. Erőteljes ez a látvány és hangulat a beláthatatlan magasságú kupolák alatt, az emberek élvezik, járnak-kelnek, bámészkodnak, leülnek, vásárolnak – és mindenekelőtt esznek. Mert az Esőerdő Kávéházban jól lehet enni.
Professzor barátunk azt mondja, ő azért is szeret Magyarországra járni, mert itt jó erős ízek vannak, Amerikában minden kicsit édeskés. És ez igaz is. Szállodánkban az obligát reggeliket a második héten már ki is hagytuk, éppen ezért. A legszörnyűbb egy bizonyos egyetemes juharszirup, ezt szinte mindenre képesek ráloccsantani. Mégsem értem a barátunkat igazán: hiszen ha akarom, minden konyhát megtalálok itt, például a jó erős mexikóit, latin-amerikait. Mi például egy remek, vastag argentin marhasteaket ettünk ebben az Esőerdőben. A marháikat szabadban legeltető argentinok most, a kergekórpánikban, egyébként is tarolnak világszerte – nem úgy, mint mi! Pedig a mi szürkemarháink is mentesek a kórtól. Most kellene ráugrani az üzletre, és mint az őrültek, szaporítani. Ehelyett, úgy hallom, a ritka állomány bikáit exportáljuk. Az aranytartalékot!
