Nem meglepő, ha egy olyan széles érdeklődésű ismert közgazdász, mint Kopátsy Sándor elkalandozik a történettudomány területére és ismereteit, ötleteit történelmi műben kívánja hasznosítani. Az már azonban sajnálatos, hogy fáradozásaiból – minden igyekezete ellenére – meglehetősen kusza és zavaros könyv született. A bajok már azzal kezdődnek, hogy meghatározhatatlan a Nyugat felé című – és a meglehetősen értelmezhetetlen, Az európai civilizáció története a Paradicsomtól Amerika felfedezéséig alcímet viselő – munka tárgya és műfaja.
Új világtörténelem megírására 440 oldalon a szerző nyilván nem kívánt vállalkozni. De akkor mi is volt a valódi célja? Az ellentmondásos válaszokból idézünk néhányat a mű elejéről. “E könyv a tárgya szerint történelem, de annak több tekintetben speciális formája.” Továbbá: “Ideje volna a világ eseményeit más szemüvegen keresztül megvizsgálni.” “Ebben a könyvben nincs a történelemtudós számára semmilyen új, mert én abból élek, amit mások feltártak és csak azt tettem hozzá, amit a gyakorlati életben tapasztaltam”. Ahhoz, hogy az utóbbi megállapítás ellenpárját megtaláljuk, jóval hátrább kell lapoznunk a könyvben. Itt már mások a megfogalmazások: “A konkrét kérdésekben fenntartom magamnak a tévedés jogát, mert nem vagyok történelemtudós abban az értelemben, ahogyan századunkban az angol Toynbee, illetve a francia Braudel volt.” (Kissé merész összehasonlítás! – K. D.) “Én csak arról vagyok meggyőződve, hogy a civilizáció történetének több nagy kérdésére találtam helyes, vagy helyes irányú választ. Mindehhez nem kellett több, mint egy európai értelmiségi történelmi felkészültsége, sok-sok tapasztalat, makroökonómiai képzettség és néhány tucat szakkönyv ismerete.” Mindezeket olvasva világossá válik: a jeles közgazdász nem marasztalható el a szerénység és a józan önismeret vétkében. De az eredmény sem tanúsítja, hogy a szerzőnek sikerült volna elérnie nagyra törő célját és megfogalmaznia a történettudomány nagy kérdéseit – így azokra érdemi válaszokat sem tudott adni.
Valójában miről is szól ez a könyv? Rengeteg mindenről. Az egyes fejezeteinek címei némi tájékoztatást adhatnak e sokféleségről. Néhány nagy fejezet címe: Kiűzetés a Paradicsomból; Kényszermodernizációk a civilizáció előtti társadalmakban; A középkori nyugat-európai társadalom; Történelem és közgazdaságtan; Az emberiség sorsát formáló tényezők; Egyéni vágyak és társadalmi korlátok – és így tovább. E mellett az utolsó két terjedelmes – Civilizáció a történelemben és Mi a civilizáció című – részben ismét bőségesen olvashatunk néhány, korábban már többször tárgyalt témáról.
Ez a vázlatos áttekintés csupán arra utal, hogy Kopátsy művének nincs egységes szerkezete, kielégítő tagolása, de világos eszmei, elméleti vonalvezetése sem. És milyen történelemkönyv az, amelyből jóformán teljesen hiányoznak a hivatkozások történeti eseményekre, évszámokra, meghatározó személyiségekre (Napóleon kivétel), nem szólva a nélkülözhetetlen irodalomjegyzékről. Sajnos a “Nyugat felé” valójában nem más, mint rendezetlen gondolatok, eszmefuttatások gyűjteménye, amelyben lényeges és lényegtelen, zűrzavaros és helytálló fejtegetések, megállapítások egymással keverednek.
Egy ilyen elmarasztaló vélekedés részletes tartalmi kifejtése sokszorosan meghaladja egy recenzió szűk kereteit. Ezért csak néhány kiragadott példa bemutatására szorítkozhatunk. Kopátsy a történelem hajtóerejét illetően rendkívül nagy, sőt túlzott fontosságot tulajdonít a népesedésnek, a demográfiai tényezőknek, s e témával több fejezetben is részletesen foglalkozik. Eközben számos helyen operál az élettér (Lebensraum) enyhén szólva kompromittált, rosszemlékű fogalmával. Például amikor azt fejtegeti, hogy az emberiség történetét jogosan tekinthetjük az újra meg újra beszűkülő élettérért folyó élethalál harcnak. Vagy: az élettérért folyó háborúkat olyan célért vívták, amelyek előrevitték az emberiség sorsát, hiszen azt szolgálták, hogy a rendelkezésre álló szűk élettérből azok részesüljenek jobban, akik erősebbek. Továbbá: minél nagyobb az élettérért vívott harc, annál gyorsabb a fejlődés. “A háborúk szükségszerűek mindaddig, amíg az emberek gyorsabban szaporodnak, mint ahogy az eltartóképesség növekszik.” A jövőről szólva pedig imigyen nyilatkozik: “Az elmaradott országok (…) egymást fogják irtani, hogy a maguk számára nagyobb életteret biztosíthassanak.” Az ilyen és hasonló eszmefuttatások és megközelítések, úgy gondolom, itt és most nem igényelnek különösebb kommentárt, de érdemi bírálatot sem.
Beszéljük másról. A civilizáció történetéről szólva nehéz mit kezdeni olyan ingatag alapokon álló megállapításokkal, amelyek szerint: “A nyugati civilizáció a középkorban nem volt más, mint a sumér civilizáció egyik utódjának, a görög-rómainak a nyugat-európai viszonyokra való adaptációja”. Továbbá azzal sem, hogy a szerző a kisázsiai, a mediterrán, a nyugat-európai és a kelet-európai civilizációt a sumér-egyiptomi civilizáció módosult formájának nevezi.
De menjünk tovább. A társadalmak viselkedési formáit magyarázva, a népek történelmi szerepéről szólva Kopátsy megállapítja: a zsidó vallás évezredeken keresztül őrizte azt a hitet, hogy a zsidóság kiválasztott nép, és ennek köszönheti, hogy tovább fennmaradt, mint korábban sokkal nagyobb népek. Majd így folytatja: “A modern korban a német fasizmus próbálta meg (…) átmásolni a zsidóság fajtisztaságra (sic!) törekvő gyakorlatát”, s éppen “a kiválasztott nép teóriája tette olyan egymást (sic!) mindenáron elpusztítani akaró halálos ellenséggé ezt a két népet.” “Jellemző módon (…) a zsidóság számára az elképzelhető legnagyobb bűn, ha egy másik nép magát kiválasztott népnek tekinti.” Engedtessék meg a recenzensnek, hogy ezt a fejtegetést merő jóindulatból csupán bődületes ostobaságnak tekintse.
Végül is igaza lehet Kopátsy Sándornak abban, hogy az eddigiektől eltérő megközelítési módokra, újszerű történelemtudományra van szükség. Egyébként pedig úgy véli, ennek már megjelentek a nagy úttörői, akiknek – saját bevallása szerint – tanítványaként írta meg ezt a könyvét. Nos, ha így is volna, nem bizonyult jó tanítványnak. Ezért is ajánlatos lenne megszívlelnie Juhász Gyulának, a korán elhunyt kiváló történésznek egy ma is érvényes megállapítását: egyszerűbb hipotéziseket gyártani, legendákat felröppenteni, a teljesítményekkel szemben fanyalogni, a történetírás hiányosságairól nyilatkozni, mint hosszú évekig tartó idegőrlő kutatásokat végezni.
