Nem példa nélkül való, hogy egy-egy tudományos eredmény, innovatív megoldás alapvetően megváltoztatja életünket, átalakítja a gazdaságot. Az amerikai Intel cég novemberben ünnepelte a mikroprocesszor 25. születésnapját. A történet néhány vegyész felfedezéséhez köthető, akik rájöttek, hogyan lehet áramköri lapokat, nyomtatott áramköröket speciális fotoeljárással egy körömnyi lapocskára miniatürizálni. Mint az a mikroelektronika, informatika világában már-már természetes, közülük az egyik magyar volt: Gróf András, vagyis immár Andy G. Grove, aki napjainkban az Intel elnöke és vezérigazgatója.
Az 1960-as években a számítógépek egész termeket foglaltak el. Évekig épültek egy-egy feladat végrehajtására, áruk dollárszázezrekre rúgott. Drága számítási kapacitásuk csak állami laboratóriumok, kutatóintézetek és nagyvállalatok kevés számú kiválasztottja számára volt hozzáférhető. Amikor a ’60-as évek közepén kifejlesztették az integrált áramkört (amelynek egyik feltalálója Bob Noyce, az Intel megalapítója), lehetővé vált, hogy egyetlen szilikon chipre elektronikus áramköröket miniatürizáljanak. A világ azonban még mindig szkeptikus volt: a tranzisztorok szilikonra való nagymértékű integrálása gyerekcipőben járt.
Az Intel 1968-as alapításakor nagy fába vágta a fejszéjét: elhatározta, hogy a gyakorlatban is alkalmazhatóvá teszi a félvezető memóriát. Ez akkoriban igen merész vállalkozásnak tűnt, hiszen a szilikon memória legalább százszor drágább volt az akkor vezető technológiát képviselő mágneses adattárolóknál. Az Intel alapítói azonban úgy gondolták, a félvezető memória előnyei – kisebb méret, nagyobb teljesítmény, kisebb energiafogyasztás – áttörést hoznak majd a komputergyártóknál is, akik kipróbálják az új technológiát.
Eközben csendesen elindult a mikroprocesszor forradalma. A Busicom nevű japán gyár megbízta az Intelt, hogy fejlesszen ki néhány chipet egy programozható számológépcsaládhoz. Akkoriban minden egyes logikai chipet (amely számításokat végez és programokat hajt végre, szemben a memória-chippel, amely utasításokat és adatokat tárol) vevőspecifikusan, az adott ügyfél igényeinek megfelelően gyártottak. A Busicom tervei legalább tizenkét különböző, vevőspecifikus chip elkészítését tették szükségessé számológépeihez. Az Intel mérnökei e kényelmetlen megoldás helyett egy általános célú logikai eszközt terveztek, amely az alkalmazás utasításait félvezető memóriában tárolta. Ez a központi egység egy négy chipből álló eszköz magjaként nemcsak a Busicom számológépes igényeit elégítette ki, de sokféle alkalmazáshoz is lehetett csatlakoztatni anélkül, hogy újra kellett volna tervezni.
A 4004-es mikroszámítógépes eszközt (a “mikroprocesszor” nevet csak később nyerte el) hivatalosan 1971 végén mutatták be. Az akkoriban 200 dollárba kerülő chip körömnél is kisebb mérete ellenére 2300 tranzisztort tartalmazott, és a második világháború után szolgálatba állt elektronikus számítógép, az ENIAC számítási kapacitásával rendelkezett. (Összehasonlításképp: az ENIAC 18 000 elektroncsőből állt és 3000 köbmétert foglalt el, amikor 1946-ban elkészült.) A 4004 másodpercenként 60 000 műveletet hajtott végre, és ez akkoriban jelentős teljesítménynek számított.
A 4004 után az Intel piacra dobta a 8008-as mikroszámítógépet, amely egyszerre 8 bitnyi információt dolgozott fel; kétszer annyit, mint az eredeti chip. Ahogy várható volt, mindkét eszköz új piacokat nyitott meg az Intel termékei számára. Első ízben állt rendelkezésre megfizethető számítási kapacitás a legkülönbözőbb termékek tervezői számára, s ez a lehetőség hihetetlen kreativitást és innovációt indított el. Megjelentek az első digitális mérlegek: a mikroszámítógép a súlyokat árakká alakította, és etikett-nyomtatót működtettet a vásárolt termékek felcímkézésére. A közlekedési jelzőlámpák képesek voltak felismerni a várakozó autókat, és hatékonyabban tudták irányítani a forgalmat. Az új mikroszámítógép mindent forradalmasított, az orvosi eszközöktől a gyorséttermek leltárgépéig, a repülőjegy-foglalástól a benzinszivattyúkig, a flipperektől a pénzbedobós automatákig.
1981-re kibővült a mikroprocesszor-család, s megjelent a 16 bites 8086-os és a nyolcbites 8088-as processzor is. Ez a két chip egyetlen év alatt 2500 különböző modell tenderét nyerte meg; ez példátlan eredmény volt. Az egyik modell egy IBM-termék volt: ebből lett az első PC.
1982-ben az Intel bevezette a 286-os chipet. 134 000 tranzisztorával háromszorosan felülmúlta a korszak más 16 bites processzorainak teljesítményét. Egyetlen chipen valósították meg a memóriakezelést, és a 286-os volt az első mikroprocesszor, amely szoftver-kompatibilitást biztosított elődjeihez. Ezt a forradalmi chipet elsőként az IBM mérföldkövet jelentő PC AT-jében alkalmazták.
1985-ben megjelent az utcákon az Intel 386-os processzora. A chip új, 32 bites architektúrával rendelkezett, és 275 000 tranzisztort zsúfolt össze; másodpercenként több mint ötmillió művelet elvégzésére volt képes. A Compaq DESKPRO 386-ja volt az első PC, amely erre az új mikroprocesszorra épült.
A sorban a következő a 486-os processzor volt, 1989-ben. Teljes erővel folyt a felgyorsított termékfejlesztés, és az új chip bizonyította az eredményeket: 1,2 millió tranzisztor és az első beépített matematikai koprocesszor. Az új chip körülbelül 50-szer gyorsabb volt az eredeti 4004-nél, s egy nagyteljesítményű mainframe számítógép kapacitásával rendelkezett.
1993-ban megjelent a Pentium processzor, amely 3,1 millió tranzisztort használ. 1995-ben pedig az Intel jelenlegi csúcsterméke, a Pentium Pro 5,5 millió tranzisztorral rendelkezik, s egy nagysebességű memóriagyorstárat tartalmaz.
A személyi számítógép ma mindenütt megtalálható, több mint 200 milliót használnak világszerte. Az a gyerek, aki Pentium alapú PC-t használ, több számítási kapacitással játszik, mint amennyi a nagyszámítógépek kezelőinek állt rendelkezésükre egy évtizeddel ezelőtt, és több kapacitással, mint amennyi az Egyesült Államokban volt, amikor először embert küldött a Holdra.
Az első mikroprocesszort két mérnök fejlesztette ki, kilenc hónap alatt. A modern mikroprocesszorok tervezése több száz embert igényel, akik csoportokba szerveződnek, és a chipnek csak egy-egy részével foglalkoznak, különböző tervezési fázisokban dolgozva. A tervezők ma számítógéppel támogatott tervezőprogramokat (CAD) használnak, amelyek nagyteljesítményű munkaállomásokon futnak. Így hozzák létre összetett “chiptérképüket”. A CAD programok és más eszközök használatával a tervezés hatékonysága nagymértékben megnőtt, de még így is alig tud lépést tartani a növekvő bonyolultsággal és teljesítménnyel. A jövő mikroprocesszorainak tervezése a jövőben is a számítógéppel támogatott tervezőeszközöktől függ.
Ha a jelenlegi előrejelzések helytállóak, akkor a következő öt évben a mikroprocesszorok sebessége megtízszereződik, és sokkal teljesítőképesebbek lesznek, mint ma. A számítási kapacitás növekedésével pedig a számítógépek használata is könnyebbé válik. A hang és a kézírás felismerése, az Internet-alapú alkalmazások helyi irányítása és az élethű animáció tekintélyes számítási kapacitást igényel – mindez megtalálható az Intel tervei között.
A ’60-as évek diáktüntetéseit nézve Gordon Moore, az Intel alapító igazgatója egyszer megjegyezte: “mi vagyunk az igazi forradalmárok”. A mikroprocesszor első negyedszázada igazolta állítását.
