Az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követő bosszú és megtorlás a forradalom miniszterelnöke, Nagy Imre és társai perével, majd kivégzésével érte el csúcspontját. Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst június 16-án végezték ki a kőbányai börtön udvarán, Szilágyi Józsefen már korábban végrehajtották az ítéletet, Losonczy Géza pedig még a börtönben elhunyt. A kádári elnyomás az eseményeket ellenforradalomként értékelte, vezetőit a nép ellenségeként kezelte, de leginkább a hallgatás homályába burkolta. A kivégzések után helyben elföldelt embereket 1961 februárjában a legnagyobb titokban, álnéven temették újra
– írja a Rubicon.hu.
A sírokat fel sem hantolták, így az évtizedek során a felismerhetetlenségig benőtték a növények, a helyszín még a Belügyminisztériumban is feledésbe merült. A BM már 1981-ben nyomozásba kezdett felkutatásukra, de a sírok beazonosítása csak 1988-ban, a „Darázsfészek” nevet viselő dosszié alapján sikerült. 1989. március 29-én kezdődött meg Nagy Imre maradványainak kihantolása, majd április 6-ig Gimes Miklós, Maléter Pál, Szilágyi József és Losonczy Géza holttestét is megtalálták.
Mindeközben 1988-ban megalakult a Történelmi Igazságtétel Bizottsága (TIB), amely Nagy Imre és társai kivégzésének 30. évfordulójára nagyszabású megemlékezést szervezett Budapesten, majd az MSZMP reformer szárnya kompromisszumra kényszerítette Grósz Károly miniszterelnököt: beleegyezett az újratemetésbe, de a rehabilitációba nem. Pozsgay Imre aztán 1989 januárjában „népfelkelésnek” nevezte az 1956-os eseményeket, ezzel megindult Nagy Imre tevékenységének átértékelése a párton belül. Végül a TIB 1989 februárjában megállapodott a Belügyminisztériummal az újratemetés június 16-ai időpontjáról.
Sokan ezt tartják a kommunista rendszer záróakkordjának hiszen azzal Kádár János legbelső félelme vált valóra: egykori halálraítélt ellenfele hivatalosan is bűnbocsánatot nyert, és ezzel az 1956 utáni rendszer elvesztette legitimációját.
