A magyar vállalatok 1989 után általában jelentős késéssel alkalmazkodtak az új gazdálkodási környezethez. Az alkalmazkodás sok esetben a piacról való kilépéssel volt egyenlő. Ennek drasztikus formáival, a csőd- és felszámolási eljárásokkal már sokan foglalkoztak. E tanulmány szerzői a piacról való kilépés kevésbé látványos formáját, a leépítéseket veszik górcső alá. Elemzésükhöz a Figyelőben rendszeresen megjelenő vállalati listák adatait használták.
A magyar gazdaságot az átalakulás során ért sokkhatások miatt a vállalati tevékenység környezete és racionalitása sok esetben gyökeresen megváltozott. Az új helyzetben a tevékenységek egy részét nyilvánvalóan nem lehetett többé fenntartani, meg kellett szüntetni. Más tevékenységformák esetében csak hosszabb távon derült ki, hogy gazdaságos fenntartásuk nem lehetséges, és a piacról való kilépés elkerülhetetlen. Az iparágak egy részénél, főleg a kiemelt jelentőségű állami vállalatoknál a kilépést a rendkívül magas kilépési korlátok nehezítették. Vagyis a piacról való kilépés dinamikáját alapvetően három tényező határozta meg: a gazdaságot ért sokkhatások mértéke (a hatásokat tompító vagy erősítő gazdaságpolitikai lépések figyelembevételével); a gazdasági rendszerváltás körülményei között tömegesen megfigyelhető, nem piaci logikát követő vezetői magatartás; végül a kilépési korlátok.
A sokkhatások elemzésétől itt eltekintünk. A vállalati vezetők magatartásáról annyit mindenképpen szükséges megjegyezni, hogy azt az átalakulás első éveiben alapvetően az előző rendszerből örökölt paternalista függőségi rendszer befolyásolta. A piackonform magatartás ma sem érvényesül teljeskörűen a gazdaságban, de az 1992-ben életbe léptetett új törvényi keretek megjelenése előtt különösen kevéssé érvényesült. Ennek hatására a vállalatok a működési környezetükben egyre-másra jelentkező fenyegetéseket eleinte nem vették teljesen komolyan, illetve az állami beavatkozásra várva késleltették a megfelelő döntések meghozatalát. A késlekedés fontos oka volt az 1992-ig különösen bénítóan ható tulajdonosi bizonytalanság, a privatizációs politika kialakulatlansága miatt számos esetben meghozott ad hoc jellegű kormányzati döntések.
A kilépés dinamikáját befolyásoló harmadik tényező a kilépési korlátok szintje. A kilépési korlátok olyan gazdasági, stratégiai, érzelmi tényezők, amelyek miatt a vállalatok akkor is tovább folytatják a versenyt iparágukban, ha alacsony vagy éppen negatív megtérülést tudnak csak elérni. A legfontosabb kilépési korlátok: a szakosodott eszközök, amelyek felszámolási értéke csekély és más tevékenység végzésére alkalmatlanok; a kilépés állandó költségei; a nagyobb, konglomerált vállalatok esetében bizonyos általános üzletstratégiai összefüggések; érzelmi korlátok (a vállalati vezetés nagyfokú azonosulása a céggel és az iparággal) és különböző kormányzati és társadalmi megszorítások. A kilépési korlátok közül a stratégiai összefüggéseket leszámítva valamennyi rendkívül intenzíven jelentkezett a magyar vállalatoknál.
A döntést a piaci kilépésről tehát sokáig húzták-halasztották a magyar vállalatok. A késedelem következménye a tökéletes pénzügyi ellehetetlenülés lett. A súlyos eladósodottság körülményei között pedig már nem maradt sok lehetőség a tisztes visszavonulásra, a piaci kilépés kevésbé drasztikus formáira. Vagyis a kilépésre jellemzően csőd- vagy a felszámolási eljárás keretében került sor. Ezeknek az eljárásoknak pedig sokkal nagyobbak a társadalmi költségeik, mint a kilépés egyéb formáinak: a leépítésnek vagy a végelszámolásnak. Ez még akkor is igaz, ha a felszámolás során a vállalat tevékenységét a felszámoló nem állítja le, és végül tényleg sikerül a tevékenységet fenntartani és megőrizni.
A piaci kilépés formái közül a figyelem elsősorban a látványos, jogi eljárást feltételező csőd- és felszámolási eljárások felé fordult. A leépítések mérésére, jellemzőinek leírására eddig csak eseti vagy iparági szinten történtek utalások.
A Figyelőben már másfél évtizede rendszeresen megjelennek a legnagyobb magyar vállalatok gazdálkodását bemutató legfontosabb statisztikai adatok. Ezek közül mi hármat választottunk ki: a foglalkoztatást, az értékesítés nettó árbevételét és az export nettó árbevételét. A leépítés szempontjából kézenfekvőnek tűnő vagyonadatokat azért nem vizsgáltuk, mert azok időbeli összehasonlítása az 1992-es és későbbi vagyon-átértékelések miatt megoldhatatlan volt, illetve mert a korai évekről nem is álltak rendelkezésünkre. Az adatokat az 1989-93 közötti időszak minden évére megvizsgáltuk. A folyó áron megadott adatokat iparági deflátorok alkalmazásával tettük összehasonlíthatóvá. A három alapadat mellett két számított értéket is megfigyeltünk: az összes értékesítés és az export különbségéből nyert hazai értékesítést, valamint az egy főre jutó értékesítés mutatóját.
A vállalati listák alapján választottunk ki 145 iparvállalatot; olyan cégeket, amelyek vagy az 1989-es vagy az 1990-es listán szerepeltek. Lényeges szempont volt, hogy a 145 vállalat egységes panel legyen, vagyis összetétele ne változzon egyik évről a másikra. Ezért 1993 felé közeledve természetesen egyre nagyobb foghíjakat kellett betömnünk egyéb forrásokból származó adatokkal. Vizsgálódásunkat feldolgozó-ipari vállalatokra korlátoztuk. Kizártuk továbbá azokat a cégeket, amelyek ellen felszámolási eljárás indult, hiszen célunk a leépítések vizsgálata volt, amit világosan el kellett különíteni az adminisztratív eljárások eredményeként végbement zsugorodástól. Ilyen adminisztratív jellegű változás volt a nagyméretű cégek, tröszti vállalatok feldarabolása is, ezért amennyire csak tudtuk, próbáltuk kivenni mintánkból azokat a cégeket, amelyek szervezeti felépítésében jelentős változások következtek be. Ez a módszertani kérdés jelentős vitára adhat okot, hiszen az adminisztratív szervezeti változtatás és a leépítés határai egybemosódnak. Konkrét vállalati ismeretek hiányában sokszor nem lehetséges megállapítani azt, hogy egy-egy vidéki telephely leépítése, értékesítése vajon adminisztratív szervezeti változásnak vagy konkrét alkalmazkodási lépésnek, a tevékenység tudatos szűkítésének tekintendő-e.
Az adatgyűjtés eredményeképpen tehát egy 145 feldolgozó-ipari vállalatból álló panelt kaptunk. Cégeink 1989 és 1993 között folyamatosan működtek, bár voltak közöttük olyanok, amelyek ellen egyezséggel zárult csődeljárás indult. A cégek 1989-ben még kivétel nélkül állami tulajdonban működtek. A panel segítségével tehát azt lehetett megvizsgálni, hogy a magyar gazdaság gerincét 1989-ben alkotó nagyvállalati körnek ez a jelentős szegmense milyen, többé-kevésbé maga által kezdeményezett leépítési folyamat révén volt képes 1993-ig a túlélésre.
A panel szerkezetét három metszetben bontottuk meg. Vizsgáltuk az 1993-as tulajdonosi szerkezet alapján elkülöníthető csoportok adatait (állami, külföldi, hazai magántulajdonú vállalatok). Megnéztük három méret szerinti csoport eltéréseit (a legnagyobb 50, a második 50 és a maradék 45) és az iparági eltéréseket is.
Hipotézisünk az volt, hogy a nagyobb méretű vállalatok, bár jelentősebb sokkhatásnak voltak kitéve (elsősorban a nagyobb fokú KGST-szakosodás miatt), méreteik miatt sokkal nehezebben, lassabban tudtak csak alkalmazkodni, mint a rugalmasabb, kisebb vállalatok. Az alkalmazkodás, leépítés mércéje a létszám változása. A nagyok alkupozíciója is sokkal erősebb volt a kormányzati támogatások elnyeréséért folytatott küzdelemben. Ezért, bár értékesítésük az átlagosat meghaladó mértékben esett vissza, foglalkoztatásukat az átlagosnál kisebb mértékben csökkentették. Vagyis az egy főre jutó értékesítés mutatója a nagyobb cégeknél mélyebbre süllyedt, mint a kisebbeknél.
Joggal vethető itt föl, hogy a foglalkoztatotti létszám egy sor különféle tényező hatására alakul ki, amelyek közül csak egy a keresletcsökkentésre válaszul adott termelés-visszafogás és -leépítés. A létszám csökkentésének technikai korlátai vannak, hiszen a folyamatos működés fenntartása vagy a leállított termelés későbbi újraindítása bizonyos minimális foglalkoztatási szintet feltételez akkor is, ha a kínálat rendkívül drasztikusan visszaesik. Lényegében tehát a foglalkoztatás technikai minimuma is egyfajta kilépési korlát, amely ágazat- és feltehetőleg méretspecifikus is. Az is felmerülhet, hogy létszámcsökkentés nemcsak a zsugorodó vállalati tevékenység jele lehet. A munkaerő-megtakarító beruházások a vállalatok expanzióját, a kapacitások bővítését szolgálhatják, és ugyancsak létszámleépítéssel járnak együtt. Az utóbbira elsősorban a külföldi tulajdonban működő vállalatok esetében lehet példákat találni.
A foglalkoztatotti létszám a minta egészét tekintve lényegesen kisebb mértékben csökkent, mint az értékesítés árbevétele. Vagyis az általunk vizsgált mintában is érvényesültek a különböző kilépési korlátok, köztük a technikai létszámminimum. Ugyanakkor a háttérben meghúzódó szerkezetváltást, piaci expanziót megalapozó, racionalizáló beruházások hatásait nem tudtuk kiszűrni, minthogy nem álltak rendelkezésünkre használható beruházási vagy vagyonadatok. Vagyis a mintában bekövetkezett változások egyszerre tartalmaznak defenzív, inkább elszenvedett tevékenység-leépítést és a hosszú távú stratégiai átalakítást megalapozó áramvonalasítást és racionalizáló beruházásokat is.
A különböző okokból végrehajtott létszámváltoztatás bizonyos esetekben akár az általunk feltételezettektől eltérő irányban is érvényesülhet. Vagyis egy aktívan alkalmazkodó, szerkezetváltoztatást végrehajtó cég létszámleépítése lehet éppen azért kisebb mértékű, mint a változásokat elszenvedő, azokra passzívan reagáló cégé, mert az átalakítási folyamat egésze során nagyobb hangsúlyt fektet az örökölt vállalati értékek (köztük a kollektíva) megőrzésére. Ebben az esetben tehát az aktív alkalmazkodás nemhogy jelentősebb, de inkább kisebb létszámleépítéssel jár.
A létszámleépítés relatív mértékét és ezzel a leépítés “hatékonyságát” hivatott mérni az egy főre jutó értékesítés értéke. A fenti problémánál maradva várható, hogy az aktívan alkalmazkodó cég értékesítésének is nagyobb részét tudta megőrizni. Ezért az egy főre jutó értékesítés mutatója magasabb, mint a változásokra passzívan és megkésve reagáló cégé. Így mindenképpen a három mutató együttes elemzése szükséges. Ugyanakkor a “hatékonysági” mutató sem tökéletes. Az egy főre jutó értékesítés nagyban függ különböző ágazati sajátosságoktól, mint például a fajlagos munkaerő-felhasználás mértékétől. A kilépési küszöbök is nagymértékben eltérnek a különböző iparágakban. Ez is amellett szóló érv, hogy a mutatókat egymással kiegészítve lehet csak használni. Jobb híján azonban ezekkel kell dolgoznunk. Ezért a továbbiakban a vállalati alkalmazkodás hatékonyságát a fenti jelentős leegyszerűsítésekkel a fajlagos létszámleépítéssel (az egy főre jutó értékesítés mutatójának változásával) közelítjük.
A leépítés hasonló összefüggéseinek érvényesülését vártuk a tulajdonformák vizsgálatától is. Az állami tulajdonban maradt, feltehetőleg rosszabb indulófeltételekkel rendelkező cégek relatív létszámleépítése lassúbb, mint a magántulajdonban működőké. Várakozásunk szerint ez az eltérés elsősorban a külföldi tulajdonba került cégekkel szemben nyilvánul meg, hiszen a privatizációban a jobb helyzetben lévő, erősebb cégeket vásárolták meg inkább. Az új tulajdonos jelentkezése, a tulajdonosi bizonytalanság megszűnte az alkalmazkodási folyamatok viszonylag gyors és sikeres kibontakoztatását eredményezte. Ennek következtében a létszámleépítés jobban közelítette az értékesítés csökkenését, és az egy főre jutó értékesítés mutatója kevésbé csökkent, vagy hamarabb fordult kedvező (pozitív, növekvő) irányba.
Végül pedig az eltérő iparági feltételek érvényesülését vizsgáltuk. Itt a kilépési korlátok szintjében feltételeztünk lényeges eltéréseket. A nagyobb tömegű lekötött állótőkével működő ágazatok nehézkesebben reagálnak. Feltételezéseink szerint a KGST-szakosodás mértéke is eltérő lehetett az egyes iparágakban. Ezért a piaci sokk intenzitása és a kilépési kényszer is változó volt iparáganként. A sokkoknak jobban kitett iparágakban erőteljesebb értékesítéscsökkenéssel számoltunk, és kíváncsian vártuk, vajon az intenzívebb sokkhatás gyorsabb leépítést eredményezett-e.
A legnagyobb vállalatok a hipotézisnek megfelelően az átlagosnál lényegesen gyengébb teljesítményt nyújtottak. Főleg az értékesítés rendkívüli visszaesése szembeötlő, amellyel szemben a létszámleépítés gyakorlatilag azonos mértékű volt, mint a másik két méretcsoportnál. Ennek következtében az alkalmazkodás intenzitását kifejező egy főre jutó értékesítés is ennél a méretcsoportnál esett a legmélyebb szintre. A harmadik csoport átlagosnál hatékonyabb alkalmazkodását az mutatja, hogy az egy főre jutó értékesítés 1993-ra meghaladta az 1989-es bázis szintjét.
A legnagyobb 10 cég kiemelkedően rossz teljesítményét jelzi, hogy értékesítésük 63 százalékkal, foglalkoztatásuk ellenben “mindössze” 39 százalékkal csökkent 1989 és 1993 között. Hatalmas 1989-es méretük miatt ezekre a cégekre jutott a teljes (400 milliárdos) értékesítéscsökkenés 30 százaléka (120 milliárd). Az összes elbocsátásból (150 000 fő) pedig 30 000 fő, ami 20 százalékot jelentett. Lényeges kiemelni már itt, hogy a 10 vállalat közül 4 állami tulajdonú, 4 belföldieknek privatizált és csak két külföldi tulajdonú cég volt.
A mérettel összefüggő következtetésünk az, hogy a létszámleépítés relatív mértéke a vállalati mérettel negatív összefüggésben volt, főként a legnagyobb cégek esetében. Az első méretcsoportnak az első tízet követő tagjainál az eltérések már nem voltak olyan jelentősek. Másrészt a harmadik méretcsoport közepes méretű vállalatainál az értékesítés csökkenésére adott válasz sokkal intenzívebb volt az átlagosnál.
A tulajdonformákkal kapcsolatban két dologra figyeltünk különösképpen. Egyrészt arra, hogy vajon a magántulajdonú cégek alkalmazkodási erőfeszítései – az effektív tulajdonosi pozíciók miatt – valóban hatékonyabbak voltak-e. Másrészt arra, hogy a magántulajdonú cégeken belül is a kedvezőbb kiindulási pozíció és a nagyobb tőkeerő a külföldi tulajdonú cégeknek valóban szignifikánsan jobb teljesítményt eredményezett-e.
A három tulajdonosi csoport közül az 1993-ban még állami tulajdonban maradt vállalatok összteljesítménye volt a leggyengébb. Az igazán nagy eltérés azonban, úgy tűnik, nem a magán- és az állami tulajdonforma között mutatkozott meg. Sokkal inkább a külföldi és a magyar (állami és magán-) tulajdonban működő vállalatok között húzódik éles választóvonal. A külföldi cégek csoportja már 1993-ban szerény mértékű reál-értékesítésnövekedést ért el. Az egy főre jutó értékesítés szintje is megközelítette ebben az évben a kiindulási értéket. Ehhez képest a magyar állami és magyar magántulajdonú cégek teljesítménye egyformán rossz volt.
Az eltérésekre több magyarázatot is lehet találni. Az egyik a tulajdonosok tapasztalataival, gyakorlatával függ össze. A korszerű vállalatvezetési gyakorlatot még éppen csak elsajátító magyar vállalati vezetők teljesítménye az átalakulás első éveiben alacsonyabb volt, mint gyakorlottabb nyugati partnereiké. A második: a külföldi tulajdonba került cégek kiindulási helyzete is lényegesen kedvezőbb lehetett, hiszen az 1992-ig a külföldi befektetőket preferáló privatizációs politika a teljes magyar vállalati kínálatot kiajánlotta, amiből nyilván a legjobbakat válogathatták ki a befektetők. A külföldiek javára szóló harmadik érv: sokszor igen jelentős tőkeerejük, amellyel a tulajdonukba került cégek átalakítását, modernizálását azonnal és hatékonyan megkezdték.
A privatizált magyar cégek a fenti szempontokból tekintve nem kerültek jobb helyzetbe az állami tulajdonban maradottaknál. Vezetési tapasztalataik ugyanazok voltak, tőkeerejük minimális, és többnyire az állami vagyonkezelő portfóliójának második vonalába tartozó cégeket szereztek meg. Mindezeket a körülményeket a magántulajdonosi pozíciótól elvárt hatékonyabb ellenőrzés pozitív hatásai nem voltak képesek ellensúlyozni.
A magyar tulajdonban maradt cégek között kiemelkedően rossz teljesítményt mutattak a legnagyobb méretűek, amelyek között vegyesen voltak állami és magánvállalatok. Ugyanakkor a közepes méretű, viszonylag jobb teljesítményt nyújtó magyar cégek között megint egyformán lehetett találni privatizáltat és államit. Ez a megfigyelés azt jelzi, hogy a méret és a tulajdoni csoportok között nincsen szoros összefüggés. Az ilyen jellegű erős korreláció természetesen lerontaná érvelésünket, ezért szükséges ezt a problémát is megnyugtatóan tisztázni. A 3. táblázat a tulajdon és méretkategóriák szerinti kereszttáblázat ad választ erre a kérdésre.
Mint látható, a minta eléggé kiegyensúlyozott, és nem torzít lényegesen a 9 kategória egyikének irányába sem. Az átlagos elemszám 16 lenne, ehhez képest a legkevesebb 11, a legtöbb 23 volt. A külföldi cégeknek árnyalatnyival nagyobb koncentrációja figyelhető meg a harmadik méretcsoportban, amivel szemben az állami cégek a legmagasabb méretkategóriában vannak az átlagosnál nagyobb számban. De egyik koncentráció sem olyan mértékű, ami a független változók erős korrelációja miatt kizárná a minta külön méret és külön tulajdonforma szerint vizsgálatát.
A kereszttáblázat azonban néhány további érdekes adalékkal is szolgál. Érdemes megfigyelni, hogy a legnagyobb 50 cég csoportjában mindhárom tulajdonforma viszonylag egyenletes teljesítményt nyújtott. A külföldi tulajdonú cégek valamivel kisebb veszteséget szenvedtek el, és valamivel rugalmasabban reagáltak. Következésképpen hatékonysági mutatójuk már jelentősen jobb volt, mint magyar versenytársaiké, de messze elmaradt az 1989-es értéktől.
A második méretcsoport érdekessége, hogy a privatizált magyar vállalatok ebben a kategóriában érték el a legjobb eredményt. Feltűnő az is, hogy a külföldi cégek teljesítménye ebben a kategóriában csaknem azonos a legnagyobb cégeknél megfigyelttel. A legjobb eredményeket az utolsó 45 cég között találjuk. Az 1989-es egy főre jutó értékesítési adatot, meglepetésre, a leghatékonyabban alkalmazkodó külföldi vállalatok mellett a magyar állami tulajdonú cégeknek is sikerült jelentősen túlszárnyalniuk. A két szóban forgó vállalatcsoport között azonban lényeges eltérés, hogy a külföldi tulajdonú cégeknek sikerült a magyar államiaknál sokkal magasabb értékesítési és foglalkoztatási szinten stabilizálni cégeik működését. Ez ismét igazolja a külföldi cégek fölényét. Vizsgálatunk ugyanakkor megerősítette azokat a megfigyeléseket, miszerint állami tulajdonú vállalatok is sikeresen képesek stabilizálni helyzetüket.
Kérdéses, hogy a vállalati alkalmazkodás mértékében volt-e lényeges eltérés az egyes iparágak között. Vállalatainkat nyolc szélesebb feldolgozó-ipari ágba soroltuk be. Rendkívül vegyes képet kaptunk, amiből nem nagyon lehetett a hipotézisünket alátámasztani.
A legnagyobb veszteséget a kohászat és az építőanyag-ipar szenvedte el. Mivel azonban ezek reakciója a foglalkoztatás területén tökéletesen eltérő volt, így az egy főre jutó értékesítés tekintetében már e két iparág között volt a legnagyobb eltérés. Nem találtunk bizonyítékot arra, hogy az alkalmazkodás erőssége és az iparág tőkeigényessége között szignifikáns összefüggés lenne. Ennek a kudarcnak feltehetőleg az volt az oka, hogy mintánk kis mérete miatt nem tudtunk kellően homogén iparági csoportokat alkotni. Vagyis rendkívül eltérő tevékenységet folytató vállalatok is egy csoportba kerültek. Ugyanilyen okok miatt nem tudtuk kielégítően közelíteni bontásunkkal a KGST szakosodást sem.
Adataink szerint az élelmiszer- és a vegyipar, valamint egyes nem textil könnyűipari ágak vesztesége volt viszonylag alacsonyabb. Ezek az ágazatok értékesítésüknek hozzávetőlegesen 50 százalékát voltak képesek megtartani. A gépipar és a textilipar vesztesége közelítőleg kétharmados, a kohászaté 73 százalékos volt. A foglalkoztatást az egyes ágazatok szintén eltérő mértékben csökkentették. Nem meglepetés, hogy a kohászat nem volt képes a drasztikus veszteségeket létszámleépítéssel követni, ezért az egy főre számított értékesítése 62 százalékra esett vissza. A legrosszabb hatékonysági mutatót mégis a sokkok által kevésbé érintett vegyipar érte el: 60 százalékkal.
