Az én történetem még 2009-ben kezdődött, amikor minden rendelkezésemre álló eszközzel elkezdtem lobbizni és kampányolni, nehogy a Fidesz kétharmados győzelmet arasson a következő évi választáson. Tudja, miért?
– kivételesen ezúttal az interjúnk alanya, Náray Tamás tette fel az első kérdést a beszélgetésünk elején.
Miért?
Mert személyesen ismertem őket. Akkoriban én voltam az ország egyik legfelkapottabb divattervezője, hozzám járt a politikai elit jelentős része. Közvetlen közelről láttam, hogyan viselkednek, amikor nem állnak kamerák előtt, és nem volt közöttük egyetlen államférfi, egyetlen Antall József-i karakter sem.
Az MSZP-kormányokat utáltam, mert a 2002-től kezdődő nagy osztogatásokat abból a pénzből tudták megcsinálni, amit az első Orbán-kormány a kasszában hagyott, aztán ünnepeltették magukat, amit kifejezetten alávaló magatartásnak tartok. Mégis azt mondtam, nem szabad, hogy a Fidesznek kétharmada legyen, mert abból probléma lesz. Hát probléma lett.
Elképesztő, hogy még mindig van több mint kétmillió szavazójuk. A nepotizmus, az oligarchák, az akkumulátorgyárak, a gödi botrány, a kegyelmi botrány, a Szőlő utcai gyermekotthon, a Nemzeti Bank kifosztása ezeknek az embereknek nem számít? Félelmetes mértékű az a mentális deficit, amit a tizenhat éve tartó megosztó propagandával előidéztek.
A harmadik kétharmad után, 2018-ban döntött az emigráció mellett. Az akkori nyilatkozataiból úgy tűnt, nem is annyira a politikai berendezkedés, hanem a közhangulat, a társadalom egy jelentős többségének lelkiállapota zavarta.
Igen. Bár voltak személyes konfliktusaim is, a bántáson, a fájdalmakon és a sértettségen fölül tudok emelkedni. A közeg és a stílus volt számomra egyre elviselhetetlenebb. Nem tudom értelmezni azt, hogy, akiket megválasztottak, azok nem dolgozni akarnak az emberekért, hanem uralkodni rajtuk, rátartian viselkednek és haragszanak azokra, akik másképp gondolkodnak és nem rájuk szavaznak. A politikusok olyan attitűdöt vettek fel, mintha popsztárok vagy hollywoodi filmszínészek lennének, akik folyton a rivaldafényben vannak, állandóan róluk kell szólnia a közbeszédnek, pedig hány olyan területe van még az életnek – például a művészet, az irodalom vagy a tudomány –, ami legalább annyira érdekes és fontos.
De ha politikusokkal meg az általuk fizetett celebeken keresztül is politikával van tele a közösségi média, az emberek is elkezdenek úgy viselkedni, mint a politikusok.
Mindenki mindenről határozott véleményt alkot, amit a saját csatornáján vagy legalább a kommentszekcióban ki is kell üvöltenie magából, lehetőleg minél alpáribb stílusban, hiszen azt látta a politikusoktól, meg a holdudvaruk tagjaitól. A véleményét pedig mindenki abszolút igazságként éli meg, ezért azokat, akik másképp gondolkodnak, minimum agyhalottnak vagy árulónak, fizetett ügynöknek tartják.
Spanyolországban ez nincs. Ha itt megkérdez valakit, hogy ki az egészségügyi miniszter, lehet, nem is fogja tudni a nevét, de, még ha tudja is, akkor nagyjából ennyi fogalma lesz a politikáról, mert nem az érdekli, nem azzal van állandóan elfoglalva.
Ott sem, ahol ön él? Katalóniában erős a függetlenségi eszme.
A katalán identitásnak valóban fontos alapköve, hogy ők nem kasztíliaiak, vagyis nem spanyolok. Ők egy másik nép más nyelvvel, más kultúrával. Sokakban erős a Spanyolországtól való elszakadás vágya, de a legtöbben azért belátják, hogy ennek, legalábbis jelenleg, nincs sok realitása. Nyolc éve élek itt, de soha nem tapasztaltam olyan szembenállást a kiválás- és a maradáspártiak között, mint Magyarországon két párt szavazói között. Kivételek nyilván itt is vannak, de közel sem annyira rendszerszintű itt a politika megélése, mint otthon. Nincs az, hogy barátságok, családi kapcsolatok mennek tönkre a politika miatt.
Megtalálta a békét, amit keresett? Mennyire tudta magát függetleníteni a magyar valóságtól?
