Hetven éven át múzeumban őrizték néhány Alaszkában felfedezett gyapjas mamut gerincmaradványait, ám egy friss kutatás során fény derült rá, hogy a leletek valójában teljesen más állatokhoz köthetők – írja a Science Alert.
Otto Geist régész egy 1951-es expedíció során fedezte fel a csontokat Alaszka Beringia néven ismert őskori földrajzi régiójában. A csontok megjelenése és elhelyezkedése alapján Geist arra a következtetésre jutott, hogy a csontok gyapjas mamutokhoz tartozhattak. A felfedezést követően az alaszkai Északi Múzeumba vitte a csontokat, ahol több mint 70 évig archiválták azokat. Évtizedekkel később azonban a múzeumnak sikerült radiokarbonos kormeghatározással belőni a fosszíliák korát.
Az ősi csontokban található szénizotópok körülbelül 2000-3000 éves korra utaltak, míg a mamutokról úgy tartják, hogy körülbelül 13 ezer évvel ezelőtt kihaltak, néhány elszigetelt populációt leszámítva. Matthew Wooller, az Alaszkai Egyetem biogeokémikusa és csapata egy 2025 végén publikált tanulmányban azt írta, az Alaszka belsejéből származó mamutfosszíliák a valaha feljegyzett legfiatalabb mamutleletek lehettek volna, ám mint kiderült, ez egyáltalán nem igaz, és még csak nem is mamutokhoz tartoznak.
A kutatók szerint a csontok sokkal magasabb nitrogén-15 és szén-13 izotópszintet tartalmaztak, mint amit egy szárazföldi állattól, például a gyapjas mamuttól várni lehetett volna. Bár ezek az izotópok előfordulhatnak szárazföldi állatokban is, sokkal gyakoribbak az óceánban élő állatoknál. Bár a minták túlságosan lebomlottak voltak ahhoz, hogy a sejtmagban tárolt DNS-t tartalmazzák, képesek voltak mitokondriális DNS-t kivonni, hogy összehasonlíthassák azt egy csendes-óceáni északi simabálna és egy csukabálna DNS-ével. Ezek pedig egyezést mutattak.
A felfedezés újabb kérdéseket vet fel
Bár e két példány rejtélyes radiokarbonos kormeghatározása megoldódott azzal a felfedezéssel, hogy a feltételezett mamutfosszíliák valójában bálnák voltak, egy másik rejtély került a középpontba. Hogyan kerültek elő két, több mint 1000 éves bálna maradványai Alaszka belsejében, több mint 400 km-re a legközelebbi partvonaltól?
– olvasható a tanulmányban.
Az egyik az volt, hogy ősi öblökön és folyókon keresztül jutottak be a területre, ami elég valószínűtlen, ha figyelembe vesszük e bálnafajok hatalmas méretét és az alaszkai folyók kis méretét. Az sem kizárt, hogy a csontokat egy távoli partvidékről szállították el az ősi emberek. Ezt más régiókban dokumentálták már, de Alaszka belsejében még soha.
Végül pedig az emberi hiba sem zárható ki. Otto Geist gyűjteményei ugyanis Alaszka több pontjáról származtak, és az 1950-es évek elején számos példányt adományozott az egyetemnek, így nem zárható ki, hogy a múzeumban történt valami kavarodás.
