„Demi Moore részéről akkor is bátor választás lett volna a saját életére és elhíresült plasztikai műtéteire frappánsan rezonáló Sparkle szerepe, ha egyszerűen egy önértékelési problémákkal küzdő, szorongó, idősödő színésznőt kellett volna eljátszania. Még csak hasonlót sem csinált soha. Moore fizikailag és lelkileg is kiszolgáltatott ebben a csöppnyi hiúságot sem tűrő, kegyetlen szerepben” – írta kritikusunk A szerről, Coralie Fargeat új testhorrorjáról, mely a fiatalságkultusz ész nélkül való fenntartásáról, az öregedéssel szembenézés méltatlan küzdelméről igyekszik sok-sok véres és gusztustalan jelenettel mesélni.
Ebben főszereplő a nagyszerű Demi Moore, a kilencvenes évek Hollywoodjának tekintélyes színésznője, aki az amerikai filmgyártás patriarchális világában mindig tudta érvényesíteni az akaratát.
Demi Moore-ból az 1990-es Ghost után vált a világ egyik legkeresettebb színésznője, ezzel párhuzamosan pedig a bulvárújságok által bármikor kizsákmányolható nő: a Golden Globe-ot érő romantikus film után Annie Leibovitz nagy hatású fotóin Moore meztelenül mutatta meg várandóságát a Vanity Vair címlapján. Onnantól már nem színészi képességeiről, hanem mint a terhességét „fetisiszta módon” mutogató sztárként beszélt róla a bulvársajtó. Valljuk meg, filmjei kapcsán nehéz is lett volna beszédtémát szolgáltatnia, mert leginkább feledhető erotikus thrillerekben szerepelt akkoriban, amik kizárólag arról adtak bizonyosságot, hogy a kilencvenes évek elején nála kevés konvencionálisan szebb nő létezett az amerikai filmgyártásban.
Moore bekerült egy erősen szexualizált keretbe, ami a filmes karrierjében sokszor akadályokat gördített elé. Az 1992-es Egy becsületbeli ügy forgatásán a producerek erőszakkal bele akartak szuszakolni a filmbe egy románcot Tom Cruise és Moore karakterei között. Nem értették, hogy a két szereplő, akiket két vonzó színész alakított, miért nem került közel egymáshoz testileg.
Ha Tom és Demi nem szexelnek, mi értelme annak, hogy Demi nő?
– hangzott el a lesújtó kérdés a producerektől.
Bármennyire furcsának tűnik, ez tárgyalópozícióhoz juttatta Moore-t: a kultfilmjének számító, de különösebben nem jó Sztriptízhez 12 millió dolláros gázsit tudott kialkudni magának, így „Gimme Moore”-ként (hasonlóan cseng az angol nyelvben a Give Me More!, azaz az Adj nekem még többet! mondat) hivatkozott rá innentől a kegyetlen bulvársajtó, miközben persze akkori férje, Bruce Willis közel ennyi pénz tett zsebre a Drágán add az életed! harmadik részéért. Ma már furcsának tűnhet a megbélyegzés, hiszen manapság a nemek közti bérszakadék fontos beszédtémát jelent Hollywoodban.
Aztán jön Demi Moore. A testet öltött csoda. Még barnább, még jobb alakú, mint társnői, az ő tánca még érzékibb, nem is vetkőzés ez már, látszik, hogy ő a saját lelkét táncolja el, nehéz életét. Művészet ez tulajdonképpen, állapítja meg a főnöke, a lényeg azonban, hogy amikor ő van a színpadon, a torkok még jobban száradoznak, a halántékok még hevesebben lüktetnek, a közönség gondolatai még burjánzóbbak, és Demi Moore, ha nem szakítják félbe, meg is mutatja a mellét
– írta a Sztriptíz fülledt jelenetéről Bíró Péter az 1996-os Fillmvilág hasábjain.
A Moore-láz ettől a ponttól újra felpezsdült, ám Demi Moore nem tudta, s meglehet, nem is akarta már meglovagolni ezt. Elvállalta Ridley Scott G.I. Jane című akciófilmjének főszerepét, amihez leborotválta a fejét, nagyobb sokkot okozva érte odáig lévő rajongóinak, mint a Ghost-os kisfiúfrizurájával.
