Hányadik nyelvjárásgyűjtés volt ez a pályafutása során?
Ha jól számolom, a huszonhatodik volt egyetemi közegben. Más kutatócsoportokkal, kisebb társaságokkal több mint negyvenszer voltam már terepmunkán. A mostani helyszíneken, Székelyföldön és Moldvában előtte legutóbb 2016-ban jártunk.
Hogy kell elképzelni egy ilyen körutat?
Ez egy tanulmányút egyetemisták számára, elsősorban az ELTE Bölcsészkarára járó magyar szakosoknak. Korábban nyelvjárásgyűjtő és művelődéstörténeti kirándulásnak is nevezték, és komoly hagyományai vannak: 1971-ben volt először ilyen, hogy ilyen céllal egy busznyi hallgató ellátogatott határon túlra, tehát – a Covidot leszámítva – több mint ötven éve minden évben van, néha évente kettő is. A körutazás célja, hogy felnyissa a hallgatók szemét – szerezzenek élő élményeket arról, hogy a magyar nyelvet sokféleképpen beszélik. Persze egyetemi órákon is tanulnak arról, hogy a magyar – a világ többi nyelvéhez hasonlóan – nem egységes, és vannak olyan jelenségek, amik területhez köthetők, de ezt órákon, könyvekből, tanulmányokból, hangfelvételekből soha nem lehet olyan érzékletesen megtapasztalni, mint amikor elmegyünk egy-egy helyre, és ott valódi emberekkel valódi beszélgetéseket folytatunk.
Lehet olyan eredménye is az utaknak, amit a nyelvészet is tud hasznosítani?
Természetesen. Soha nem elég az az anyag, amit a nyelvtudomány összegyűjt a nyelv aktuális állapotáról, és az ilyen utakon rögzített hanganyagok tökéletesen alkalmasak arra, hogy nyelvi, nyelvészeti vizsgálatokat végezzenek rajta akár a résztvevő oktatók, akár maguk a diákok. Mindig van példa arra, hogy egy-egy szó, kifejezés vagy egyéb nyelvi jellegzetesség megfog egy hallgatót, és az már igazi bölcsésznek való munka, hogy utánanézzen, írtak-e már arról korábban, szerepel-e az a nyelvjárási jelenség valamilyen leírásban, esetleg szótárban. Persze nemcsak a szavakkal foglalkozunk, hanem a nyelv más szintjén megjelenő különféle: hangtani vagy alaktani jelenségekkel. Ezek persze csak nekünk tűnnek furcsaságnak, a helyiek számára a mindennapos nyelvhasználat részei.
A helyiekkel készülő interjúkból lesz a legtöbb alapanyag – a beszélgetéseken kívül milyen eszközök állnak rendelkezésre?
Eleve interjú is sokféle lehet. A hagyományos nyelvjárásgyűjtők például, amikor készítették a nyelvjárási atlaszokat, kötött interjú formájában dolgoztak. Például megkérdezték, hogy hívják a búzaföldet, amikor már learatták, és azt a választ kapták, hogy tarló – más helyeken viszont azt, hogy toru meg tolló, tehát más alakváltozatokat. Ezek a kötött formák segítenek ahhoz, hogy precízen le tudjuk írni ezeket a különbségeket. Ilyesmit is csináltunk korábban, tíz-tizenöt éve, amikor az új magyar nyelvjárási atlasz készült. Most viszont inkább azt javasoltam a hallgatóknak, hogy kötetlen beszélgetéseket indítsanak, és olyan témákról érdeklődjenek, amik egyébként hasonlítanak a hagyományos néprajzi, antropológiai interjúkhoz, mert ez pont egy olyan közeg, ahol még egészen varázslatos módon nagyon archaikus, régi történeteket, felfogásokat, élethelyzeteket tudnak meghallani.
Sikerrel jártak?
A mostani út hatalmas előnye volt, hogy az egyhetes út középső szakaszában, a Magyarfalu (Gajcsána) nevű moldvai magyar településen családoknál laktunk, és ez talán egy picit már arra emlékeztet, amit a néprajz, az antropológia, a szociológia úgy nevez, hogy résztvevő megfigyelés. Az igazi persze az lenne, ha hónapokat töltenének egy ilyen helyen, de a hallgatók így is legalább három napig részei lehettek egy család mindennapjainak – együtt ettek velük, játszottak a gyerekekkel, viccesebbnél viccesebb helyzeteket éltek át, és sokkal természetesebb formában találkoztak a helyi nyelvvel, mint ahogy egy kötött interjú esetén ez lehetséges.
Hogy lehet előre felkészülni ezekre az utakra, az interjúkra? Hogyan választják ki, hogy kit érdemes megkérdezni?
A hallgatókat úgy készítettük fel, hogy előadásokat tartottunk a helyi nyelvváltozatról, a mindennapokról, a történelemről, a nyelvpolitikai helyzetről. Ami a helyszíni előkészületeket illeti: ilyenkor általában megkérjük a polgármestert, a tanítót, a könyvtárost, a plébánost vagy a lelkészt, segítsen olyan emberekhez eljutnunk, akik hajlandóak órákat ránk szánni az idejükből, és elbeszélgetni a diákjainkkal. Igaz, most kicsit másképp volt ez, mivel nyolc éve egy hasonló úton már jártunk ebben a faluban, ahol most a legtöbbet tartózkodtunk, így az egykori szállásadómat kerestem fel. Ennek egyébként a különleges érzésével is szembesültem: hogy Facebookon vagy a Messengeren keresztül lehet egy csángó nénivel beszélgetni, olykor úgy, hogy ő inkább hangüzeneteket küld, mert a magyar nyelvben írásban problémákat érzékel, de hangüzenetben kiválóan tud kommunikálni. Vele, az ő barátaival, ismerőseivel sikerült megszervezni a szállásadók és a meginterjúvoltak körét is.
Mennyire kell vagy lehet az interjú során „kiprovokálni” egy-egy témát, ami talán jobban előhozza a helyi szavakat, kifejezéseket?
Az a legjobb, ha az adatközlő, azaz az ember, akit kérdezgetünk, arról beszél, amiről a legszívesebben társalog, hosszan és folyamatosan, és abban a véletlenszerű szövegben, legyen az öt perc vagy akár egy óra, a legtöbb nyelvjárási jelenség is előbukkan. A moldvai magyarságnak az a sajátos helyzete, hogy évszázadok óta román beszélőkkel érintkezve, román közegben élnek, ezért hihetetlen nagy a román jövevényszavak száma – ez akár elérhet egy olyan szintet is, hogy az a megértést is nehezíti a számunkra, ezért most úgy döntöttünk, hogy hagyományos témákról fogunk beszélgetni, amiben jóval több a magyar eredetű nyelvi forma.
