Vakok versét zamata
Tudtuk, hogy egy irodalmi műről van szó és csapatunk mind az öt tagja szeret olvasni, így sejtettük, hogy valahol ott a megoldás a fejünkben. Ez már a sokadik kocsmakvízünk sokadik anagrammás fordulója volt. A megfejtések hol meglepően gyorsan, hol kínosan lassan mentek, és ez sehogy sem akart sikerülni.
Egy időre félre is tettük a feladványt és mentünk tovább a többi kérdésre, de csapattársamat nagyon zavarta és egyre csak rakosgatta egymás mellé a betűket, mígnem csapattársam egyszer csak megszólalt, olyan hangosan, hogy akár a másik asztalnál ülő rivális csapat is meghallhatta:
A Karamazov testvérek!
A többiekkel a fejünkhöz kaptunk, „Persze, hogy A Karamazov testvérek, hát hogy nem vettük észre a testvérek szót, onnantól rögtön meglett volna”, de az anagrammák már csak ilyenek: ha megvan a megfejtés, utólag már könnyű azt mondani, hogy könnyű kitalálni. Azt hiszem, se előtte, se utána nem örültünk ennyire egy pontnak.
Csapatunk közel tíz éven keresztül töltötte azzal a hétfő estéit ősztől tavaszig, hogy kocsmakvízezett. A koncepció nagyon egyszerű: egy kocsmában átlagosan 4-5 fős csapatok versenyeznek egymással műveltségi – és időnként logikai – feladványokat megoldva. Ezek lehetnek különálló kérdések és olyanok is, amelyeknél nem csak a válaszokat, hanem az azok között fennálló kapcsolatot is meg kell találni. Aztán ott vannak a rettentően fárasztó képrejtvények is, vagy az a kör, ahol egyre nehezebb kérdésekre egyre több pont jár, de ha egyet hibázunk, a többi válasz is érvénytelenné válik, akkor is, ha azoknál jó volt a megfejtés.
Bár hétfőnként több helyszínen is folytak a küzdelmek és lehetett válogatni, mi egy idő után megtaláltuk a kedvenc kocsmánkat és ott a kedvenc asztalunkat, és tudtuk, hogy milyen ételt érdemes rendelni a sörünk mellé. Mivel évről évre több csapat is visszatért, egy kis egészséges rivalizálás is kialakult, és olyankor már nem csak az volt a fontos, hogy minél jobban szerepeljünk, hanem egy kicsit az is, hogy annál a bizonyos másik csapatnál jobbak legyünk. A nyerteseknek minden héten csapatonként egy üveg ital járt, ezeket szépen összegyűjtögettük (a végére négy-öt-hat is lett), és az évad végén egy közös házibulin megittuk, miközben felidéztük a kedvenc és utált kérdéseinket.
Sajnos, a koronavírus-járvány, mint mindent, a kocsmakvízt is leállította, legalábbis ami a helyszíni játékot jelentette. Rövid idő után ugyanis online folytatódott, így aztán mindenki otthonról, de mégis együtt tudott játszani: a Facebookon néztük a közvetítést, miközben üzeneteket írtunk egymásnak, hogy mi lehet a helyes válasz. Bár az érzés nem volt ugyanolyan, de a lezárások elszigeteltségében jó volt újra együtt játszani és elterelni a figyelmünket a kaotikus és aggasztó valóságról.
De ez a kikapcsolódás akkor is jól esett, amikor nem volt járvány: az őszi-téli hétfő estéken, amikor korán sötétedik és hideg van, jó volt összejönni egy helyen és próbára tenni magunkat. Sokszor lepődtünk meg saját magunkon, hogy milyen kérdésekre tudtuk a választ, máskor pedig meg voltunk győződve a helyes válaszról, majd kiderült, hogy jó nagyot tévedtünk, és ezzel akár buktuk is a győzelmet.
Mégis a tíz év alatt egyetlen olyan alkalomra sem emlékszem, hogy megharagudtunk volna azért egymásra, mert valaki hibázott. Helyette együtt bosszankodunk azon, hogy egy szabadtéri játékokkal kapcsolatos feladványban a krikettet írtuk be, de a krokett volt a helyes megfejtés, vagy hogy a legnagyobb, saját állammal nem rendelkező népcsoportnál mi a kurdokra gondoltunk, de a tamilokra kellett volna, és hogy a kölni dóm valójában nem is igazi dóm, mert nincs kupolája, így nem lehet Európa legmagasabb dómja.
Talán egyszer majd egy következő kocsmakvízen ezeket a kérdéseket is felteszik, és akkor már tarolni fogunk!
