Otthon, ha úgy tarja kedvem, simán lemehetek papucsban vagy akár mezítláb, és leülhetek az út szélére rumot inni meg szivarozni, mi sem természetesebb. Kinek ártok vele? Ha ugyanezt Újlipótvárosban próbálnám megtenni, vagy a mentő, vagy a rendőr vinne el
– emeli ki az egyik különbséget szülő- és választott hazája között Dioris Mateo, a profi kézilabdázóból lett borbély. A Dominikai Köztársaságból tizenkét éve Magyarországra költöző fiatalemberrel két vágás és borotválás között beszélgetünk a tavaly megnyitott szalonjában.
Eltitkolt fájdalom
Dioris a fővárosban, Santo Domingóban született és nőtt fel. Szülei válása után az édesanyja egyedül nevelte őt és a nővérét. Azt mondja, a dominikai viszonyokhoz mérten nem voltak szegények, nem nélkülöztek. „Megvolt mindenünk: lakás, kaja, ruha, tudtunk tanulni. Anyukám egy banknál dolgozott, és ott mindenféle juttatást kapott, jó iskolába járhattunk.”
Dioris a tanulás mellett rengeteget sportolt. A baseball volt a kedvence, mint annyi dominikai kisfiúnak, neki is az volt az álma, hogy profivá váljon, és helyet harcoljon ki magának egy amerikai élvonalbeli csapatban. Ügyes dobó volt, felvették egy baseball-akadémiára, de alig két hónapot tölthetett ott. Azt mondja, az akadémián más technikával kellett dobnia, mint korábban megszokta, így fájni kezdett minden egyes dobás, romlott a teljesítménye. Amikor kérdezték, mi baja van, azt mondta, semmi, mert félt bevallani, hogy máris problémái adódtak, így összeszorította a fogát és próbált megfelelni. Nem sikerült.
Ma már tudja, hogy megsérült egy izma, amivel nem lett volna semmi gond, ha egy kicsit pihenteti, majd ráfekszik az erősítésre. Ha akkor nem hallgat a fájdalmairól, talán másképp alakult volna az élete, de azt mondja:
Nem bánok meg soha semmit, úgy gondolom, semmi sem történik véletlenül. Nagyon vallásos, keresztény családból származom. Úgy nőttem fel, hogy mindig arra tanítottak, bármi is történjék, annak oka van. Még akkor is, ha abban a pillanatban nem látszik, előbb-utóbb mindig kiderül, hogy miért kellett úgy történnie.
Dioris azt mondja, a kézilabda nem túl népszerű sportág a Dominikai Köztársaságban. Neki, a balkezes volt baseballozónak viszont jól ment a játék, bekerült a nemzeti válogatottba is.
Az érettségi után sűrű évek következtek. Dioris egyetemre ment közgazdaságtant tanulni, és el kellett kezdenie pénzt keresni: először egy konditeremben, majd egy elektronikai áruházban dolgozott. Ötkor kelt, elment a munkahelyére, délután háromtól edzett, majd fél héttől este tízig voltak órái. Aztán alig huszonkét évesen kapott egy visszautasíthatatlannak tűnő ajánlatot. Balatonfüredről.
Váratlan utazás
A dominikai kézilabda-válogatott az Egyesült Államokhoz tartozó Puerto Ricóba utazott a Közép-Amerikai Játékokra. Dioris úgy tervezte, hogy a torna után, az értékes vízummal útlevelében szétnéz Amerikában, ahol rokonai élnek. A sors azonban valami egészen mást tartogatott számára.
Puerto Ricóban megismerkedtem egy magyar nővel, aki kapcsolatban volt egy sportmenedzserrel. Figyelni kezdtek a meccseken, aztán feltették a kérdést, hogy lenne-e kedvem eljönni Magyarországra profi szinten játszani. Huszonkét éves voltam, úgyhogy azt mondtam, hazamegyek és megbeszélem anyukámmal.
Az ajánlat pénzben és játékszínvonalban is új szintet jelentett Dioris életében, az édesanyja mégsem szerette volna elengedni. Féltette a fiát attól, hogy egyedül próbáljon szerencsét a világ másik végén, egy ismeretlen kontinensen. Dioris kalandvágya azonban erősebb volt minden érvnél.
„2010. november 26-án landolt a gépem. Rettenetesen hideg volt. Akkor volt rajtam életemben először télikabát. Otthon, a leghidegebb hónapokban, december-januárban is 20–22 fok van, egész évben el lehet lenni pólóban. Amikor megérkeztem, hó is volt. Azt korábban csak tévében láttam. Az első télen, hiába volt rajtam duplazokni, cicanadrág, nadrág, trikó, póló, pulcsi, kabát, sál, sapka, kesztyű, mindig, mindenütt fáztam. Nagyon nehezen szoktam meg azt is, hogy reggel, amikor felkelek, nem süt a nap, aztán délután négykor már megint sötét van.”
Az érkezése utáni időszakban Dioris nemcsak a klímával, hanem kultúrsokkal is küzdött. A laza karibi mentalitáshoz képest nagyon merevnek és komornak érezte a magyar közeget.
Ezzel kapcsolatban említette a cikk elején szereplő, utcán rumozós-szivarozós példát. Élvonalbeli sportolóként persze nem az ivás vagy a dohányzás hiányzott neki, hanem az elfogadás, a közvetlenség, a nyitottság. A nehézségek ellenére azért viszonylag hamar megtalálta a helyét.
A hitemnek köszönhetően nagyon erős vagyok fejben. Tisztában voltam azzal, hogy mivel én érkezem idegenbe, alkalmazkodnom kell, de eldöntöttem, hogy nem hagyom, hogy az új közeg alapjaiban változtassa meg a személyiségemet.
A balatonfüredi csapatnak és vezetésnek hála a fiatal dominikai játékosnak sikerült nagyjából zökkenőmentesen beilleszkednie. Nem sokkal később azonban az ország keleti felébe, Balmazújvárosba igazolt. Ekkor döbbent rá, mekkora különbségek lehetnek egy olyan kis országon belül is, mint Magyarország.
A legnagyobb problémát az okozta, hogy míg a füredi csapatnál mindenki beszélt angolul, néhány játékostárs és az edző pedig spanyolul is, addig Balmazújvárosban senki sem beszélte egyik nyelvet sem. Az egyetlen külföldi játékossal néhány kulcsszóval és kézzel-lábbal mutogatva kommunikáltak.
Nagyon zavart. Sokszor volt olyan, hogy elmentünk együtt valahová enni, kávézni, bulizni, mindenki beszélgetett, nevetgélt, én meg ott ültem egyedül és bólogattam. Sokszor éreztem úgy, mintha rajtam nevetnének, ezért rossz kedvem lett, inkább hazamentem. Meg akartam tanulni magyarul, amilyen gyorsan csak lehet.
A húszas évei elején járó Dioris a kisvárosi létet is nehezen viselte. Balmazújváros nem kínált neki túl sok lehetőséget, ha egy kis lazításra, bulizásra, csajozásra vágyott. Zavarta, hogy ha elment valahová meginni egy sört, másnap az egész város tudta, hogy hol volt és mit csinált. Debrecenbe költözött és fellélegzett. Barátokra talált, sőt barátnőre is. Amikor összejöttek, a lány spanyolul tanult, Dioris pedig küzdött a magyar nyelvvel. Miközben az angolt használták közvetítő nyelvként, egymást tanítgatták.
„Nekem könnyebb dolgom volt, mert egész nap magyarul beszéltek körülöttem. Ha napközben meghallottam egy szót, ismételgetni kezdtem, ha csúnya volt, ha szép, aztán megkérdeztem tőle, mit jelent. Nagyon sokat nevettünk és activity-ztünk. A negyedik évben már nagyjából hetven százalékban megértettem, mit beszélnek körülöttem, aztán az ötödik-hatodik évben már elfogadhatóan beszéltem is a nyelvet.”
Füstbe ment tervek
Amikor úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van, akkor következett be életében a legnagyobb törés. Miután a klubjával remek szezont zárt, 2016 nyarán Dioris Torontóba utazott a dominikai kézilabda-válogatottal, a Pánamerikai Játékokra. Azt mondja, akkor volt a csúcson, remekül ment neki a játék. Amikor visszatért Magyarországra, gyakorlatilag pihenés nélkül kezdett bele csapatával az alapozásba. Minden a lehető legnagyobb rendben ment a szezon második meccséig.
„Az ötödik percben felugrottam, és amikor leérkeztem, éreztem, hogy valami nem stimmel a térdemmel. Három lépés után éreztem, hogy nem tudok futni. Két percig még próbáltam sántikálni, aztán le kellett jönnöm a pályáról. Az első orvos azt mondta, elszakadt a szalag, de nem győzött meg. Elmentem egy másikhoz, aki azt mondta, bár a szalag elég laza, nem szakadt el, viszont az összes porc tönkre van menve, meg kell operálni.”
Dioris közel nyolc hónap kihagyás után tért vissza a csapathoz. Bár óvatosan kezdett el edzeni, érezte, hogy a térde még mindig nem az igazi. A csapatnál egyre nagyobb lett a feszültség, azt hitték, nem mer rendesen játszani, mert fél egy újabb sérüléstől, ezért pszichológushoz akarták küldeni. Ő pedig kétségbeesetten próbált mindenkit meggyőzni arról, hogy nem a fejében van probléma, hanem a térdével. Végül Székesfehérvárra utazott, az ország egyik legjobb ortopédsebészéhez, aki közölte vele, hogy újra meg kell műteni. Ez újabb nyolc hónap kihagyást jelentett.
Tudtam, hogy vége a sportpályafutásomnak. Visszamentem még a csapathoz, de már csak úgy tudtam játszani, hogy injekciókat kaptam, a térdem folyamatosan be volt dagadva. Az utolsó hónapokat úgy csináltam végig, hogy csak hétfőn és kedden edzhettem, szerdán, csütörtökön és pénteken csak nagyon óvatosan mozoghattam, kezelésekre jártam, hétvégén pedig jött a meccs. Nagyon el voltam keseredve, mert volt egy ajánlatom egy francia élvonalbeli csapattól. Az minden tekintetben szintlépést jelentett volna. Ne érts félre, már az is egy beteljesült álom volt, hogy Magyországon profiként játszhattam, és nem is kerestem rosszul, de a francia bajnokság kicsit azért komolyabb. Huszonnyolc éves voltam, úgy számoltam, ha megállom a helyem, négy-öt év alatt kereshetek annyit, hogy utána már jöhet a nyugalom.
A nyugalom helyett azonban a lejtő következett. Még fél évig játszott, aztán amikor a Balmazújváros kiesett az élvonalból, Dioris elbúcsúzott a csapattól. Próbált máshová szerződni, de a sérülése túl nagy kockázatot jelentett ahhoz, hogy leigazolják. Közben szakított a barátnőjével is, vagyis itt állt Európa közepén, a családjától és a hazájától távol, egy derékba tört sportkarrierrel a háta mögött, és fogalma sem volt róla, hogy mihez kezdjen. Az, hogy végleg hazatérjen, sosem merült fel benne komolyan. Nyolc év után már ugyanolyan honvágy fogta el Magyarország iránt amikor hazalátogatott, mint a Dominikai Köztársaság iránt szokta minden évben, különösen telente.
Sportolóból borbély
Dioris Mateo úgy döntött, új, civil életet kezd. Budapestre költözött, ahol sokkal több a lehetőség, mint bárhol máshol az országban, hogy angol, spanyol és magyar nyelvtudására támaszkodva próbáljon munkát találni magának. Néhány állásinterjúnál tovább azonban sohasem jutott.
Persze, nem volt semmilyen végzettségem és tapasztalatom. A cégek szívesebben vesznek fel pályakezdő, diplomás fiatalokat. Korábban, amikor játszottam, néha én vágtam a csapattársaim haját. Semmi komoly, csak géppel egy hosszra. Akkor már együtt voltam a barátnőmmel, ő mondta, hogy ezzel lehetne kezdeni valamit, de nem vettem komolyan. Csakhogy semmi más nem akart összejönni, engem megy egyre jobban zavart, hogy ő minden reggel elmegy dolgozni, én meg nem csinálok semmit. Volt megtakarított pénzem, nem kellett engem eltartani, de akkor is sértette a büszkeségemet, úgyhogy megadtam magam.
Beiratkozott a legnagyobb budapesti borbélyszalon-lánc akadémiájára, ahol nem csak OKJ-s végzettséget szerzett, de álláslehetőséget is kapott. Három és fél éven át napi tíz-tizenkét órát dolgozott, de jól keresett. A történetének pedig nagyjából vége is lenne itt, ha 2020 tavaszán nem tör ki a koronavírus-járvány.
Az első hullám alatt bevezetett kijárási korlátozásoknak egy picit még örült is. Rengeteget dolgozott előtte, gondolta, legalább pihen egy kicsit. Ahogy teltek a hetek, és ismét elkezdett volna unatkozni, elkezdték hívogatni a törzsvendégei.
„A barátnőm korábban is mondogatta, hogy saját szalont kellene nyitnom, és tudtam, hogy igaza van, de soha nem láttam elérkezettnek az időt, hogy megvalósítsam a tervet. Igaz, sokat dolgoztam, de elvoltam, nem sürgetett semmi. A pandémia azonban olyan helyzetet teremtett, hogy úgy éreztem, ha most nem, akkor soha. Mindig óvatosan bántam a pénzzel, félretettem, amennyit tudtam, így megvolt a tőkém, hogy beindítsam a saját vállalkozásom.”
2021 nyarán nyitotta meg a saját a szalonját. Azt mondja, vannak jobb és csendesebb hónapok, de egyelőre nincs oka panaszra. Annak ellenére sem, hogy kezdi egyre jobban érezni az elszabaduló inflációt és a háború miatti energiaválság hatásait. Azt mondja, amíg az embereknek időnként le kell vágni a haját, ő nem aggódik.
Kapcsoló az agyban
Dioris Mateo hosszú távra tervez Magyarországon. Még nincsenek gyerekei, de azt mondja, ha lesznek, mindenképpen itt szeretné felnevelni őket. Úgy tervezi, elviszi majd őket Dominikára is, hogy minél többet tapasztaljanak a világból, és főleg azért, hogy megtanulják értékelni mindazt, amit ő igyekszik megteremteni nekik. Aztán ha majd megöregszik, vesz egy házat Dominikán és hazaköltözik.
Mióta Magyarországra jött, évente egyszer-kétszer megy haza, két-három hetekre. Itt hét-nyolc hónap után szokta úgy érezni, hogy már nagyon vágyik Dominikára, ott néhány hét is elég neki ahhoz, hogy visszavágyjon Magyarországra.
Budapesten sokkal nyugodtabb az élet, nagyobb a biztonság. Otthon már szinte nem vehetsz elő egy okostelefont az utcán, mert rögtön fegyvert fognak rád és elveszik. Viszik a pénztárcát, az órát, a telefont. Nem azt mondom, hogy amikor otthon vagyok, félek lemenni az utcára, de nagyon óvatos vagyok. Amikor tizenkét évvel ezelőtt eljöttem, még nem volt ennyire rossz a helyzet, de ami mostanában megy, borzalom. Magyarországon viszont nagyon hiányzik a latinos, felszabadult, kaotikus vidámság. Itt oda kell figyelnem arra, hogy ne ragadjon rám a pesszimizmus és a szomorúság. Nagyon nehéz. Néha leülök, és elképzelem, hogy egy kapcsoló van az agyamban, amit most vissza kell kapcsolnom latinos mentalitásra, és akkor egy ideig megint vidám vagyok.
