A múlt hét végén a fél világ megdöbbent azon, hogy egy idős nőnek öltözött, kerekesszékben közlekedő férfi a világ legzsúfoltabbnak számító múzeumában, a párizsi Louvre-ban tortát kent a világ legismertebb portréjára, Leonardo da Vinci Mona Lisájára – pontosabban az azt védő üvegfalra.
Ha ennek az írásnak a főszereplője nem tette volna, amit tett, talán a festmény sem úszta volna meg most ilyen könnyen. Ötven évvel ezelőtt, 1972. májusában egy hasonló, csak jóval nagyobb pusztítással járó incidens rázta meg a nyugati világ közvéleményét, amikor egy krisztusi korban lévő, magát a megváltónak képzelő ausztráliai magyar emigráns megtámadta Michelangelo vatikáni Szent Péter-bazilikában kiállított Pietàját a pünkösdvasárnapi zarándokok tömegében.
Bár a modernkori történelem egyik leglátványosabb szoborrongálásának több fontos következménye is lett, a vasfüggöny mögött a kivándorlókról való beszéd tabunak számított, így a magyarországi lapok nem is számoltak be az esetről.
Pedig a Vatikánban vandálkodó messiáskomplexusos Tóth László kalapácsütései olyan nagyot szóltak, hogy még a tengerentúlon is vezető hírként számoltak be az esetről. Mivel a Jézus Krisztust a keresztre feszítése után Szűz Mária karjaiban ábrázoló alkotás Michelangelo egyetlen olyan befejezett és szignózott szobra, amit nem rongált meg vagy pusztított el ő maga egy kalapáccsal, ezért a történet akkora világszenzáció lett, hogy a New York Times a május 21-i incidens másnapján címlapon hozta le a sztorit.
„Én vagyok Jézus – feltámadtam a halálból”
Ezt kiabálta a beszámolók szerint a kalapácsütések közben a pilisvörösvári születésű, ekkor 33 éves szoborrongáló, mivel meg volt győződve arról, hogy ő Jézus Krisztus, aki a 20. században ismét leszállt közénk.
A szintén Michelangelo által tervezett Szent Péter-bazilikában található szobrot ekkor még nem védte törhetetlen üveg, így a bazilika oldalsó szárnyának ajtaján keresztül a szoborhoz osonó, szmokingot és nyakkendőt viselő Tóth László szét tudta verni a Szűzanya fejét: a fátylát, az egyik szemét, az orrát és a bal karját sikerült megrongálnia a geológuskalapácsával.
A történetet Magyarországon elsőként az Interpress Magazin mutatta be nagyobb terjedelemben, de csak az események után öt évvel, 1977-ben. A távolság és az eltelt évek miatt az ismeretterjesztő magazinban megjelent szöveget nem lehet szentírásnak venni, de a cikk a következő mondatokat tulajdonította az őrjöngő Tóth Lászlónak:
Én vagyok az Isten! Én vagyok Michelangelo! Én is 33 éves vagyok, mint Krisztus, és kész vagyok én is meghalni!
A rombolás a beszámolók szerint csak pár másodpercig tartott, a márványszobor restaurálása viszont hónapokat vett igénybe: a letört darabokat össze kellett gyűjteni, majd újra összerakni. Egy darabkát állítólag egy látogató hazavitt, de később postán visszaküldte a Vatikánba, a menthetetlen részeket pedig őrölt carrarai márvánnyal pótolták. A darabokat végül műgyantával ragasztották össze.
Nemcsak a golyóálló üveget köszönheti a szobor Tóth Lászlónak
„ A legnehezebb feladat az arc sérüléseinek gyógyítása volt. A bal szem javításakor csak harminc próbálkozás után sikerült pontosan a sérülésbe illő pótlást készíteni! A kar pótlása inkább mérnöki, semmint művészi problémát jelentett; merevítő fémrudat kellett beültetni a »műkarba«, mert a kötőanyag nem bírta volna a márványtöredékek súlyát”
– idézte fel a restaurálás folyamatát az IPM. A magazin szerint VI. Pál pápa 1973. márciusában mutatta be a fémimplantátumot kapott márványszobrot a nyilvánosságnak.
A helyreállítás után Michelangelo 1500-ban befejezett fiatalkori remekműve egy több mint másfél centiméter széles, háromrétegű üvegfal mögé került, amire a Szent Péter-bazilika akkori igazgatója a New York Times szerint azt mondta, hogy még a pisztolylövésektől is megvédené a szobrot – így gyakorlatilag Tóth László akciója nyomán lett úgy, hogy a műtárgyvédelemben már alapnak számító eljárást a Michelangelo Pietàjánál is alkalmazták.
A messiáskomplexusos rongáló azonban a kalapácsütések, az új, golyóálló üveg jelentette védelem és a letört karba helyezett fémrudak mellett mást is hozzáadott a szobor történetéhez. Tóth László vandalizmusa miatt derült ki ugyanis az, hogy a Szűzanya nyakán lógó övre írt szignó mellett van még egy rejtett aláírás a szobron. A restaurálást végző mestereknek a javítás közben tűnt fel, hogy Mária letört bal karjának tenyerébe egy M-betű van vésve – ami jelenthet Michelangelo-t, de Máriát is.
Keresztre feszítés helyett pszichiátria
A Magyar Népköztársaságból a 60-as években elmenekült Tóth Lászlót a támadás után először a Vatikán egyik régóta nem használt börtöncellájába vitték, majd átadták a római hatóságoknak. A vandál ügyében hozott ítélet csak a szobor restaurálásának befejezése után született meg. Bár Tóthot akár nyolc évre is börtönbe zárhatták volna, végül a bíróság úgy döntött, nem beszámítható, ezért csak kétéves kényszergyógykezelésre ítélték – majd miután kiengedték, rögtön ki is toloncolták Ausztráliába.
Az egyetlen olyan írás, amely azt állítja magáról, hogy Tóth László nyilatkozik benne, a Hazafias Népfront 80-as években kiadott magazinjának, a Képes 7-nek a rendszerváltás hajnalán, 1989 májusában megjelent számában olvasható.
A szoborrongáló geológus ebben az egyes szám első személyben írt szövegben bemutatott életútja felettébb kalandos, ám annál kevésbé leellenőrizhető. Az írás szerint az 1938-as születésű Tóth László tizenhét éves korában jött rá, hogy küldetése van. Ezért a barátnőjével 1964-ben Dél-Afrikába akart menni. De amikor kiderült, hogy a nő egy CIA-nak és a KGB-nek is dolgozó kém, aki be akarja szervezni, faképnél hagyta, és továbbállt egyedül Ausztráliába – ahol aztán építkezéseken való munkavégzéstől kezdve mosogatáson és pincérkedésen át sok mindenben kipróbálta magát.
Végül többen megvettek egy tíz hálószobás házat, és amikor azt eladták, akkor lett Tóthnak elég pénze arra, hogy a küldetésére fókuszálhasson, amiben egy látomása is megerősítette:
Ezerkilencszázhatvankilenc június tizedikén volt egy látomásom! Éppen gyalogoltam a sidney-i George street végén. Az álmodozás tehát kizárható. Megjelent nekem egy gömb alakú fény, benne egy tiszteletre méltó, erős magyaros karakterű férfi, aki megmondta, hogy én ki vagyok… Na most, kérlek szépen, ez az élmény megváltoztatta az egész életemet. Rádöbbentem arra, hogy ki vagyok én, és miért is vagyok itt a földön. Ez a reveláció erejével hatott rám. Megtudtam, hogy küldetésem van! Ebbe a misztikumba most nem akarok belebocsátkozni, mert talán túl erős lenne neked. Maradjunk annyiban, hogy ő megmondta, ki vagyok. Azt ugyan nem sugalmazta, hogy utazzak el Rómába, és tegyem meg, amit meg kell tennem, de ez nem is történik így misztériumokban. Tudod, a misztérium titokzatosságot jelent magyarul.
A szöveg szerint a Vatikán a felelős a világ lesújtó szellemi színvonaláért, és a kapzsiságuk miatt nem tudják Isten igéjét hirdetni, hiszen csak a markukat tartják ahelyett, hogy a szellemmel foglalkoznának – ahogy egy vallásnak (és a kereszténységet intézményesített keretek között hirdető katolikus egyháznak is) azt tennie kellene. Ráadásul a valóban egy mentálisan nem teljesen beszámítható ember stílusában fogalmazó cikk egyenesen azt állítja, hogy nem az Egyesült Államok és nem is a Szovjetunió a felelős a világ megosztottságáért, hanem a Vatikán.
A vandál emigráns nevében író szerző azt állítja: azért ment Olaszországba, hogy „privát kihallgatást” kérjen a pápától, mert nála van a „szentháromság titka”, amit szeretne megosztani az egyházfővel. A hivatalnokok viszont hónapokig túráztatták. Ez pedig szintén megerősítette abban, amit a katolikus egyházról gondolt.
A sokszoros visszautasítás után váratlanul kalapácsot rántó Tóth Lászlót az elfogását követően megkérdezték, hogy még mindig akar-e beszélni a pápával.
Azt válaszoltam, hogy amit akartam, megmondtam esetlegesen. Tessék, itt van, így néztek ki! Mert kérlek szépen, én tulajdonképpen megütöttem a Pietàt háromszor a fején hátulról. A fejét akartam lecsapni, de olyan kemény volt, a fátyla, hogy nem bírtam vele… Ez szimbolikusan is mutatta azt, hogy a vatikániak milyen kemény fejűek. Háromszor odavertem neki és mégsem tört le! Pedig elég erős fizikumú vagyok. Utána, levertem a bal kezét, hogy »ne kérjen pénzt a néptől«, aztán megütöttem a szemét. . . Erre figyelj, mert ez mind szimbolikus gesztus! Szóval a szemét is megütöttem, mert nem látja a világ nyomorát. És levertem az orrát, mert azt akartam, hogy csúnya legyen.
Persze az írás – melynek utóirata így hangzik: „A Pietá-törővel — aki ismét Ausztráliában él —, a beszélgetés idehaza készült” – a Hazafias Népfront kiadványában jelent meg, így az sem kizárható, hogy egyszerű propagandaanyag.
Dan Bloom 2011-ben azt írta, hogy Tóth Lászlót Sydneyben, egy idősek otthonában ápolják, más források szerint 2012. szeptember 11-én elhunyt.
