Trencsényi Zoltánt, aki akkor – és egészen a lap kivégzéséig – a Népszabadság munkatársa volt, 2003-ban felhívta Sáfár Zoltán „Safi”, a Dumaszínház ötletgazdája, hogy szeretne egy olyan műfajt meghonosítani Magyarországon, amihez csak egy ember meg egy mikrofon kell. Trencsényi írt egy cikket Dumaszínház címmel – innen kapta végül a nevét a Litkai Gergely-féle stand-up társulat.
Most, tizenhét évvel később az újságíró leült harminchat humoristával, hogy kivesézzék a műfajt (így született meg a Mikrofonbálványok című interjúkötet), mi pedig most leültünk Trencsényivel, hogy megkérdezzük, mire jutottak.
***
Az ország legviccesebb emberei közül harminchattal hosszasan beszélgettél. Van tanulság?
Az mindenképpen tanulság, hogy a vicc nagyon sokféle. Ez pont a harminchat emberből következik: különböző múltak, rengeteg viccforrás. Épp ezért nehéz is meghatározni, mi is a vicc: annyiféle van, mégis mindegyik elfogadott – hiszen mindegyiken nevetnek.
Feltételezem, a rengeteg interjú után sem lehet kijelenteni, hogy az átlagos stand-upos ilyen vagy olyan; de van-e bennük, legalább a többségükben közös vonás, vagy bármi, ami összeköti őket? A foglalkozásukon túl.
Valószínűleg az, hogy mindannyian nagyon jól kezelik az embereket és a helyzeteket, remekül használják a tapasztalataikat és az asszociációs képességüket. Talán ez a közös halmaz, amiben a humor működik. Viszont a felsoroltakat leszámítva különböző emberek. Tök más mindegyik.
Melyik beszélgetést szeretted a legjobban?
Musimbe Dennisszel például nagyon jó volt interjúzni. Kíméletlenül önazonos volt, nem gondolkodott a szavakon, félrebeszélés nélkül mesélt mindenről. Bödőccsel pedig azért volt jó beszélgetni, mert ő sokszor hangoztatja, hogy csak akkor szólal meg, ha van mondanivalója – viszont ha megszólal, akkor nem tíz percet ad egy újságírónak, hanem órákig beszélgethetsz vele. Rajta is éreztem ezt az odaadást. És nagyon jól esett. De amúgy mindenki nagyon együttműködő volt.
Legendás Hadházi kapcsolata is az újságírókkal. Mármint, hogy mindig hangsúlyozza, hogy nem szereti annyira az interjúkat.
Elmesélte, hogy mindig ugyanazt a hat kérdést kapja – kezdve azzal, hogy hogyan lett humorista, egészen addig, hogy otthon is vicces-e. Úgyhogy amikor átvette a Karinthy-gyűrűt, ezeket a kérdéseket felírta egy papírra, és rögtön meg is válaszolta az újságírók előtt. És utána mit kérdeztek tőle? Bizony: ugyanazokat. Ekkor mondta a legjobb mondatot: „Ha ő nem színlel érdeklődést, én nem színlelek odaadást”.
Vidám, felszabadult embereket ismertél meg, vagy azért akadt, akin azt láttad, hogy a humort leginkább saját feszkóinak levezetésére használja?
Egyikük sem rossz fej, egyikük sem ijesztő. De ha valaki azt gondolná, hogy minden stand-upos a magánéletben is pontosan olyan, mint a színpadon, hát… lenne meglepetés. Amúgy ha én sikeres és népszerű lennék, nem biztos, hogy minden napom nagyon boldogan telne – jó az, ha az embert állandóan azzal nyaggatják, hogy „mondjál már egy viccet, barátom”? Nem hinném.
Azt mondod a könyvben az egyik stand-uposnak, hogy „a humoristáról nem azt gondolom, hogy állandóan vicces, inkább, hogy állandóan van valamiféle fanyar kedve és reagálóképessége.” A reagálóképesség világos – de a másikat hogy kell érteni?
Nagyon jó, hogy megtaláltad ezt, ez az egyik kedvenc felvetésem. Azt hihetnénk, hogy a humorista olyan, mint egy kacagó gerle, vidáman röpköd a városban, humorizál a pincérrel, mókázik a villamoson az ellenőrrel. De szerintem nem erről van szó: a humorista állandóan figyel, nagyon jó receptorai vannak az élet abszurditásaira – és mindig van egy fanyar kedve, hogy mosolyogjon mindezen, aztán feljegyezze magának. Kár is szabályos életvitelt várni a stand-upostól, egy pici bohémság mindig kell, hogy legyen benne.
Mennyire nyíltak meg előtted? Volt valami trükköd, hogyan közelíts feléjük, hogy találd meg a gyenge pontjukat?
Két fontos dolgot kiemelnék az interjúkészítésről. Az egyik, hogy nagyon fel kell készülni – és akkor az alany érzi, hogy valóban érdekel téged. A másik, hogy ezt nem csak neki kell éreznie, hanem tényleg kell, hogy érdekeljen az ember.
Nem feltétlenül a legviccesebb emberből lesz a legismertebb humorista. Az alanyaid közül Csenki Attila például a magabiztosság fontosságát hangsúlyozza, azt mondja, „stand-upot csak egyféleképpen lehet csinálni, önbizalommal. Hinned kell benne, hogy amit mondasz, vicces”. Min múlhat, hogy végül befut-e valaki?
Van egy olyan érzék bennünk, ami megmondja, hogy kit jó hallgatni, és kit nem. Úgy tűnik, mindegy, hogy egy fellépő milyen külsővel rendelkezik, milyen a beszédkészsége, a ritmusa: ha ezek közül egyik sem kiemelkedő, akkor is lehet sztár – egyszerűen azért, mert baromi jó érzés őt hallgatni. Megmagyarázhatatlan. De talán egyvalami mégis nagyon fontos: az őszinteség. Annál jobb valakit hallgatni, minél őszintébb.
Hogy elhiszed neki, amiket mesél?
Igen. A másik, ami még talán számít, hogy milyen nyelvezete, milyen kifejezéseket használ. Jó ideig tanítgattam újságírást, és mindig azt mondtam, hogy az újságírás hatvan százalék olvasás, harminc százalék beszélgetés és csak tíz százalék, ami maga a szakma, és szerintem a humoristákra is igaz lehet valami ilyesmi: az olvasottság számít; a sok tapasztalat, a rengeteg beszélgetés az, ami meghozhatja számukra azt az őszinteséget és azt a lazaságot, amitől neked jó hallgatnod. Érzed, hogy sok minden van mögötte.
Mindegyiküktől megkérdezted, mi a humor. Nekem talán Elek Péter meghatározása a legszimpatikusabb; ő azt mondja, „humor az, ha valamit alkotóelemeire szedsz, aztán összekevered a részleteit, és másképpen rakod össze”. Te melyik humordefinícióra szavazol?
Például Ceglédi Zoltán meghatározására, aki azt mondta: a humor a barátságos probléma. Hiszen tényleg erről szól: segítségével olyan térbe helyezed a problémákat, ami barátságosabb, kedvesebb, megnyugtatóbb. Nem véletlen, hogy problémamegoldásra is sokan használják: figyeld meg azokat az embereket, akik barátságosak, humorosak – mindent elérnek a világon. Ha kedvesen kéred a pogácsát, azt kapod, amelyiken a legtöbb tökmag vigyorog.
Azt is Elek Péter mondta a könyvben, hogy „a stand-upban van egy gyermeki rácsodálkozás. Mindenre”. Itt arra utal vajon, hogy az tud legjobban viccelődni, aki megmarad infantilisnek, vagy ez azért több ennél?
Arra is utalhat, hogy ők a dolgokat egyszerűen, a maguk természetességben tudják látni. Akár ha alkotóelemeire szedik, akár ha tapasztalatok szűrőjén át nézik, nem csinálnak mást: a dolgokat a legegyszerűbben látják. És egy poén mindig akkor jó, amikor evidens, de te mégsem gondoltál még rá. A legjobb humoristák pontosan ezt tudják – a végtelenségig leegyszerűsíteni a dolgokat.
Még rugóznék kicsit a gyermeki látásmódon, hiszen a „felnőttek többsége amúgy is gyökér”, legalábbis Hadházi László ezt nyilatkozta neked – és valljuk be, ha az ember mondjuk, napi szinten olvas Facebook-kommenteket, hajlamos igazat adni Hadházinak. De vajon hol romlunk el? Lehet, hogy több viccelődés kellene a nevelésbe? Bekerülhetne a humor tudománya a NAT-ba? Megoldhatnák Takaróék, hogy felnőttként ne legyen belőlünk pokróc?
Szebb lenne a világ, ráadásul a humor millió nézőpontból tárgyalható. És rengeteg lélektani, társadalmi vonatkozása van. A humor egy nagy fókuszpont.
Hadházi azt is mondja, Bukowskit idézve, hogy „az ember általában ugyanazokat a sztorikat meséli, amelyek aztán az idők során felveszik azt az alakot, ahogyan meg kellett volna történniük”. Ez így vállalható mondat?
Hát persze, én is ezt csinálom. Meg szerintem te is. Több ilyen példám is van, csak nem tudom, melyiket mondjam el. Nem vicces, de furcsa történet is jöhet?
Naná.
Az én verzióm szerint egy nő ül a buszon, mellette egy néni. Az a tipikus, nagyon kedves nyugdíjas, amolyan mesenéni. Nézegeti a nőt. Bámulja, végigméri. A lány zavarban van, nem érti a helyzetet. A néni egyszer csak azt mondja: „Ne haragudjon, esküszöm, nem szoktam ilyet csinálni. Volt egy lányom, negyvenhárom volt, amikor meghalt, Tóth Júliának hívták, de ez most mindegy. Maga megszólalásig hasonlít rá – az arca, a haja, de még a körme formája is. Döbbenet”. Mire a nő odafordult hozzá, és azt mondta: „Negyvenhárom éves vagyok, Tóth Júliának hívnak”.
Uh.
Na most a történetből, amit ez a Tóth Júlia nevű ismerősöm mesélt, annyi igaz, hogy a néninek valóban volt egy ugyanilyen nevű lánya, de egyáltalán nem bámulta őt, főleg nem kitartóan, csak simán beszédbe elegyedtek. Tehát nem pont úgy történt, ahogy meséltem, de így sokkal hatásosabb. Rólam is keringenek ilyen kiszínezett sztorik, na az már nem annyira vicces.
Azért egyet kérnénk.
Az egyik volt kollégám szokta mesélni, hogy egyszer telematricáztam az autóját valami hülye figurákkal, és ő a matricák miatt nem látott ki az autójából, ezért karambolozott. Miközben az igazság az, hogy egyetlen darab pár centis matricát ragasztottam a kocsijára viccből. De harminc-negyven év után már ez a történet is egyre hihetetlenebb alakot öltött…
Térjünk még vissza a definíciókra: ha neked kellene meghatároznod a humort, mit mondanál?
Egy gondolkodásra alkalmas sziget. A humor mindenben jelen van, mindenhová beszűrődik: ott van az ételek csomagolásán és a telefontokokon, viccelődnek a COVID-maszkokon és a cégtáblákon.
„Tincshangulat” nevű hajszalon és „Túrva jó” turkáló?
Pontosan. A humort nagyon célzatosan próbálják használni az emberek. Például a politikusok. Vannak köztük, akik azt gondolják, ha indiános poénokkal, álnépi bölcsességekkel fűszerezik a mondanivalójukat, akkor ők a nép egyszerű vicces gyermekei lesznek. De nem.
Valahol azt írtad, hogy az emberben kódolva van a nevetés, ezt hogy kell érteni?
Úgy, hogy a vak és a süket csecsemők is nevetnek. Tehát nem igaz, hogy minta alapján nevetünk. És, ahogy Galla Miklós mondaná, még egy érdekes adat: a nevetés nyolcvan méterről hallatszik, a mosoly negyvenöt méterről látszik.
És vajon a röhögés során a covidos száját elhagyó nyálcseppek hány méteren belül fertőznek?
Hát igen, valószínűleg ez manapság relevánsabb kérdés.
Mikor hallottál vagy meséltél utoljára viccet?
Az egyik humorista emlegette is a könyvben, hogy elmúlt a viccmesélés divatja, én ezt azért sajnálom. A viccet manapság lenézik, pedig a jó vicc egyben pici agytorna is. Amúgy a mértékletesség a legfontosabb: ha egyet hallasz, az még örömforrás, olyan, mint egy bonbon. Két viccet már nem biztos, hogy megjegyzel, ha hármat mesélnek, csak egyre fogsz emlékezni, ha pedig négy hangzik el, egyikre sem fogsz tudni visszaemlékezni.
Egy újabb érdekes adat!
Pontosan. Az viszont egy érdekes kérdés, hogy hová tűnt a pesti vicc.
Nem lehet, hogy ez egy evolúciós folyamat, és a vicc nem eltűnt, csak átalakult mémmé? Már nem Pistike és Móricka szerepel benne, nem Kohn beszélget Grünnel, hanem Vágási Feri, Poncius Pilátus vagy egy macska mondja meg a tutit egy vicces képen. És nem elmeséljük a viccet, hanem megosztjuk.
Én azt látom, hogy általános rosszkedv van, zombiság és butulás. Ami pedig a humor táptalaja lenne, az most épp annyira nem vicces: mondják, hogy a közélet sok muníciót ad a humornak, hát nem tudom… Szerintem a közélet inkább szomorú. Nem tudok tiszta szívből nevetni.
Van itt egy ellentmondásos helyzet: pandémiában élünk, néha lakásba zárva, és azt sem tudjuk, meddig tart. Adná magát, hogy humorral védekezünk – a koronavírust kinevetve oldjuk a szorongásunkat. De közben meg ér viccelni olyasmivel, amibe már több mint egy millióan belehaltak?
Én nem szeretem, ha nevetünk rajta. Túl véres és húsbavágó. Értem, hogy a rosszkedvet oldani kell valahogy – én keresnék más oldószert.
A humor amúgy mennyire része a problémamegoldó eszköztáradnak? Ha robogsz a szopórolleren, tudsz legalább iróniával enyhíteni a helyzeten?
Próbálom, de sajnos néha belecsúszok a rosszkedvbe. Persze biztos, hogy szükség van rá, és itt megint visszatérek arra, hogy ha valakihez humorral, kedvességgel közeledsz, az már szinte nyerő helyzet. Mellesleg ezt nemcsak én mondom, hanem a szociálpszichológusok is.
Az előző kérdést igazából azért tettem fel, mert azon agyaltam, hogy manapság elég kevés felület van, ahová egy normális újságíró írhat, és közben beugrott, hogy ti állítólag annak idején budipapírra írtatok újságot.
Gyönyörű történet volt. 1990-ben készült egy lefolyóirat, a Nagy Dolgok című környezetbarát szaglap, és nem az volt a vicc benne, hogy vécépapírra írtunk, hanem az, hogy komoly cikkek jelentek meg ezen a felületen. A legjobb a szerkesztése volt: leültünk egy kocsmában, és ahogy Mórickának, nekünk is mindenről ugyanaz jutott eszünkbe – a filmkritikai rovat címe például az volt, hogy „Ahol mindenkit lehúzunk”. Lett nagy meghökkenés, amikor megjelent az utcai árusoknál, de még az Írók boltja kirakatában is látható volt. Az ötlet egyébként inkább utólag lett népszerű: a lap megjelenésekor még nem tudtak mit kezdeni vele az emberek, azt gondolták, ilyen állat nincs is, ez olyan, mint a tasmán ördög vagy a tapír.
Ha hiszed, ha nem, a papír után pont a tapírra akartam én is rátérni: mi ez a tapírmánia? A Facebook-profilképeden is egy ilyen állattal pózolsz.
Igen, az Géza, az állatkerti tapír. A gyűrűmön is tapír van, sőt az aktatáskám is olyan alakú. Nagyon békés állat, csak éjszaka mozog a saját kis ösvényein. Nem bánt senkit, csak bogyókat eszik. Békén hagyja az életet, és szeretné, ha őt is békén hagynák. Egy taoista állat. A biológiai példaképem.
A Google kiadott rólad egy olyan találatot, hogy „Humorcsempész stand-up show”. Az egyik fellépő: Trencsényi Zoltán, klasszikus stand-up. Egyrészt lebuktál, másrészt akkor ez a könyv rólad is szólhatna? Vagy ez valami hóhérakasztós dolog?
Szeretek mindent kipróbálni, amiről írok. Amikor kötéltáncosról írtam, felültem a nyakába, amikor bűvészről, megtanultam pár trükköt, amikor a szüretről írtam, magam is szedtem a szőlőt. Cikk miatt színházaztam, és ezért kezdtem zenélgetni.
Mázli, hogy nem írtál boncmesterekről. A színházról és a zenéről azért még mondj pár szót.
Csináltam egy grafikai kiállítást, aminek az volt a címe, hogy „Élnek-e tapírok a világűrben?”, és készült hozzá egy színházi előadás. A zenélés pedig akkor kezdődött, amikor popipari újságíró voltam. Néhányszor a Bizottság előzenekaraként is felléptünk. Múltkor a FeLugossy Laca úgy mutatott be valakinek, hogy „Zoli, aki játszott az egyik előzenekarunkban” – hát ez a mondat egy Kossuth-díj volt nekem.
Mi volt a zenekar neve?
Johann Sebastian Plankton.
Ez most váratlanul ért. Vagy ahogy mostanában mondják: ezt nem láttam jönni.
A nyolcvanas években, a Pesti Műsorban nem is lehetett leírni teljes nevén, csak J.S. Planktonként, mert hogy micsoda dolog ez.
Tehát akkor a stand-upot is az írás kedvéért próbáltad ki?
Igen, két alkalommal is teszteltem magam. Először nagy siker volt, viszont másodjára, amikor pont ugyanazokat mondtam el, a kutyát nem érdekelte. Úgyhogy most kicsit elbizonytalanodtam; nem tudom, hogyan tovább.
Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu
