Élet-Stílus

„Az élet jó, csak jó irányból kell nézni” – állítja a végtagok nélkül született Kollinger Szabolcs

Karok és lábak nélkül született, de ahol tud, segít. A szülei lemondtak róla, ezért egy női magazinban kerestek neki nevelőszülőt, és meg is találták egy újságárusnő személyében, aki nem ismert ellentmondást. Az állapotával kapcsolatban csak egyetlen dolgot gyűlöl, és bár nem őrült, a YouTube-on keresi az értelmes diskurzus lehetőségét. Amikor az új otthonához rámpát építtetett, feljelentették, de ő megszelídítené akár az oroszlánt is.

A csepeli Duna-part felé sétálunk a szeptemberi nyárban. Lassan dél van, egyre melegebb. Szabolcs szeretné megmutatni nekünk a kedvenc helyét, ahová levegőzni, gondolkodni szokott kijárni. Az egyik sarkon egy idős nő áll, egyik kezével a kerítést markolja, a másikkal a kerekes táskájára támaszkodik. Kikerüljük, de néhány másodperccel később Kollinger Szabolcs rükvercbe kapcsol, hogy megkérdezze, minden rendben van-e. Az idős nő nagyon köszöni, jól van, csak megpihent, kicsit elfáradt.

Mosolyog, valószínűleg azon is, hogy három ember közül annak jutott eszébe, hogy esetleg segítenie kellene, aki egy elektromos kerekes székben ül.

Kollinger Szabolcs 1991-ben született, lábak és karok nélkül. A szülei lemondtak róla. Tizenhét évvel később az anyja azt mondta, az orvosok nem hagytak neki más választást. Úgy gondolták, nem fogja tudni normálisan ellátni a sérült gyermekét, ezért aláíratták vele a lemondó nyilatkozatot. Arra azonban már nem igazán volt magyarázata, hogy később miért nem kereste meg soha a fiát.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Szabolcs kamaszként a megboldogult MyVIP közösségi portálon keresett rá a szerencséjére nem túl gyakori vezetéknevére. Így találta meg a bátyját, majd megtudta, hogy több testvére és féltestvére is van, akik mind épek, és az édesanyjuk mellett nőttek fel.

Az apám pár évvel ezelőtt halt meg. Úgy tudtam meg, hogy kaptam egy jó kis hagyatéki levelet. Annyit tudtam rá mondani, hogy köszönöm szépen, nem kérem, hagyjanak vele békén. Egyrészt, mert nem akartam tartozást örökölni, másrészt meg azért, mert soha életemben nem láttam, nem fűzött hozzá semmilyen kötelék. Ha milliárdos lett volna, akkor sem érdekelt volna a dolog. Örököljön tőle az, aki akar. Anyámmal egyáltalán nem tartom a kapcsolatot. Igaz, hogy akkoriban még nem olyan volt az internet, mint ma, de szerintem, ha nagyon akart volna, megkereshetett volna. Ha nem is napi szinten, de a tesóimmal azért érintkezem. Ők végül is nem tehetnek semmiről.

Szabolcsnak három és fél éves korában kerestek nevelőszülőket. Nem volt egyszerű, mert bár sokan szerették volna befogadni, a gondozói attól tartottak, ha később egy egészséges baba is kerül abba a családba, Szabolcsra nem jut majd elég figyelem. A végtagok nélküli kisfiúnak végül egy női hetilap cikkében kerestek megfelelő nevelőszülőt.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Egy vidéki újságárusnő is jelentkezett. Közel volt már az ötvenhez, az idősebb lánya épp akkor ment férjhez, a fiatalabbik a kamaszkora közepén járt. Az anya Szabolcshoz hasonlóan végtaghiánnyal jött világra, csak a sors neki meghagyott egy teljesen épp kart és kezet. Az újdonsült veje próbált is beszélni vele, hogy az ő korát és állapotát tekintve nem biztos, hogy a legjobb ötlet egy sérült gyerek örökbefogadása, de nem jutott semmire.

Ha valaki megpróbál az anyámnak ellentmondani, hamar rájön, hogy egy nagyon masszív falba ütközött.

Szabolcs sem otthon, sem az általánosban nem érezte azt, hogy nagyon más lenne, mint a többiek. Ehhez az kellett, hogy kizárólag sérült gyerekeknek fenntartott iskolába járjon. Szerinte az integrált oktatás jól hangzik, de ő nem túl lelkes híve.

„A lehető legjobb dolog egy sérült gyerek számára, ha a hozzá hasonlók között indít. Ráér akkor vegyülni az egészségesekkel, ha már benőtt a feje lágya. Mivel otthon és az iskolában sem viszonyultak soha úgy hozzám, hogy különleges lennék, soha is nem tekintettem magam annak. Az ép emberek életében is ugyanúgy megvannak az akadályok, mint a sérültekében, és akkor ők is vagy segítséget kérnek valakitől, vagy önmagukban keresik meg a kulcsot a probléma megoldásához.”

Szabolcs soha sem érezte a helyzetét valamiféle személyes sértésnek. Úgy gondolja, az embernek mindig abból kell kihoznia a legtöbbet, ami megadatott neki.

Ő például elvégzett egy informatikai technikumot, elhelyezkedett, a párjával él együtt, és egy mozgássérültekkel foglalkozó egyesületnél dolgozik informatikai, irodai asszisztensként. Március óta a járvány miatt home office-ban, de előtte minden nap bejárt Csepelről a Lehel térre.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

„Jó volt minden nap kimozdulni, szerettem a napi rutint, és tök jó fej kollégáim vannak. Van a munkahelyem mellett egy kávézó, ahová rendszeresen bejártam, az is hiányzik. De most ez van, majd túl leszünk rajta. A járvány nekem csak annyiban kellemetlenebb, mint bárki másnak, hogy nem tudom egyedül feltenni, meg levenni a maszkot, ezért terveznem kell. Ha például boltba akarok menni, a párom otthon fölteszi rám, és majd akkor veszi le, amikor hazaértem. Jó az élet, csak a jó oldalról kell nézni.”

Az állapotával kapcsolatban csak egyetlen dolog van, amivel Szabolcs sohasem tudott megbarátkozni.

„A mai napig nem tudtam elfogadni, hogy nem tudom egyedül elvégezni a dolgom. A ruhámból még ki tudom hámozni magam, felmászom a vécére, ott minden megtörténik automatikusan, de az utómunkát már nem tudom egyedül megoldani. Ahhoz, hogy megkérjek valakit, hogy ugyan segítsen már kitörölni a hátsómat, kell egyfajta kötelék. Nagyon megalázó, ha nincs velem senki, de mindenképp muszáj kimennem, ezért néha kénytelen vagyok idegenektől segítséget kérni. Pont a múltkor viccelődtem a párommal, hogy hány nő látott már életemben meztelenül, csak sajnos a többségük nem éppen kellemes szituációban. Igaz, jó régen volt már, hogy utoljára nőtől ilyen segítséget kértem. Nem szeretném, ha valami perverznek néznének.”

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Szabolcs verseket ír, de hogy ki is adja őket, arról egyelőre letett. Több kiadót is megkeresett, de négyszázezer forint volt a legjobb ajánlat, amit kapott. Mármint, hogy ennyit kellett volna befizetnie azért, hogy kiadják a kötetét. Hogy mégis olvasókra találjon, egy blogon publikálta a költeményeit, majd elkezdett videókat készíteni YouTube-ra. Február óta pedig minden nap streamel, vagyis élő műsort vezet.

Miközben reggelizik, a nézőivel körbejárnak egy mindenkit foglalkoztató témát. Beszélgetnek rajzfilmekről, történelemről, sorozatokról, netes társkeresésről, arról, hogy ki mit venne, ha végtelen pénze lenne. De rendszeresen előkerülnek komolyabb ügyek is, mint az egészségügy vagy az oktatás helyzete, a gyermekbántalmazás vagy az online zaklatás.

Szeretek beszélgetni, minél több ember véleményét, nézőpontját megismerni. Persze, néha beleszaladok olyanokba, hogy azt érzem, az emberiség semmit sem fejlődött pszichésen az elmúlt néhány évezredben, de alapvetően úgy gondolom, ha egy oroszlánt meg lehet szelídíteni, akkor mindenkivel meg lehet találni a hangot.

Szabolcs szeretne a streamjeivel egy stabil ötszáz és ezer közötti nézőszámot elérni. Szerinte ennyi értelmes emberrel már körbe lehetne járni egy témát úgy, hogy a lehető legalaposabban kivesézhessék. Korábban vacsoraidőben is tartott közvetítéseket, ám azokat egy ideje elhagyta. Nemcsak a közvetítéseket, hanem a vacsorákat is.

„Muszáj volt valamit kezdeni magammal, mert nyolcvan kiló fölé ment a testsúlyom, ami az én esetemben rengeteg. Az edzésre korlátozottak a lehetőségeim, a jelenlegi penzumom napi minimum kétezer lépés a lakásban, de lassan felviszem kétezer ötszázra. Ötven négyzetméter nem sok, de azért el tudok kavirnyálni. Mellé a ketodiétát csinálom, ami azt jelenti, hogy sokat koplalok és hanyagolom szénhidrátot. Kettő az egy arányban viszek be zsírt és fehérjét, így nem érzem magam enerváltnak. Nyolcvan pluszról eddig 64,8 kilóra sikerült lemennem, de messze még az 55–50.”

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Szabolcs és párja egyszer talán szeretnének majd gyerekeket. Egyelőre azonban gondolni sem mernek rá. 

„A gyerekeknek rendes ételeket kell enniük, és iszonyú gyorsan növik ki a ruháikat. A páromnak pajzsmirigy problémái vannak, jelenleg nem tud dolgozni, utánam kap ápolási díjat. Én kapok rokkantsági támogatást és van fizetésem, így van kettőnknek havi 170 ezer forint bevételünk. Ennyiből nem tudnánk tisztességesen felnevelni egy gyereket.

A lakásba úgy tudtunk beköltözni, hogy a párom édesanyja új helyre költözött. A földszinten lakunk, de kellett nekem egy rámpa a lépcsők miatt, az 400 ezer forintba került, amit csak egy civil szervezet segítségével tudtam kifizetni. Nagyon hálás vagyok nekik a támogatásért, különösen, hogy sok egyesületre és alapítványra az jellemző, hogy ömlik hozzájuk a pénz, de nincs semmi haszna. Elvisznek például egy dunai hajókirándulásra, ami ugyan nagyon szép, és jól érzem magam, de alapvetően nincs rá semmi szükségem. Jobban örülnék, ha azért harcolnának, hogy a vendéglátóhelyeken is legyenek akadálymentes mosdók, és ki tudjak menni, ha barátaimmal beülnék valahová sörözni.”

Szabolcsnak a rámpával kapcsolatban nem csak az ára miatt voltak kellemetlenségei. Miután elkészült, az egyik szomszéd mindenáron el akarta érni, hogy le kelljen bontani.

„Ráadásul nem is a miénkben, hanem egy másik házban élő szomszéd volt. Azt mondta, ha a tűzvédelmi szabályok miatt semmi sem lehet a lépcsőházakban, akkor a rámpának sincs ott semmi keresnivalója. Kihívta a tűzoltókat is, akik aztán leteremtették, hogy örüljön, hogy nincs olyan helyzetben, hogy használnia kelljen.”

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Bár Szabolcsnak van egy karprotézise, nem igazán tudja használni.

Amikor felpróbálta, elcsodálkozott, hogy akármennyire is eltelt húsz év, a műkar majdnem pont annyira rossz, mint az, amelyiket nyolcéves korában raktak rá.

Létezik már egy újfajta, nem felcsatolós, hanem vákuummal a helyére cuppanós technológia. Szabolcs egyszer szeretne majd egy olyat, mert azzal talán már a vécézést is sikerülne megoldania. De nem igazán látszik, hogy ez mikor kerül majd számára is elérhető távolságba.

Nem szeretek túlzottan elrugaszkodni a földtől. Már a mostani protézist is csak egy gyűjtésnek köszönhetően tudtam kifizetni. Valószínűleg sokan haragszanak rám, pofátlannak is érzem magam, amiért nem használom, de mit csináljak? Nem lehetett előre látni, hogy nem fog működni. Ráadásul nem is jó már rám, mert fogytam. A test változik, ezért ha egy statikus technológiát próbálnak rá alkalmazni, az eleve kidobásra van ítélve. Próbálom menteni a menthetőt, keresni valakit, aki használhatóvá tenné a protézisemet, de eddig nem jártam sikerrel.

Szabolcs álma egy 3D-nyomtatott hús-vér kar, ami a helyére operálva valódi testrészként működik, amivel érezni is lehet. „Ha lesz ilyen, biztosan jelentkezni fogok az első tesztelők közé. Nem tudom, hogy a szívem bírná-e a műtétet, de egy kis kockázat kell az életben, nem?”

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Afrikai meleg tör Magyarországra

Húsz fok feletti meleget hoz a kései vénasszonyok nyara, de a hétvégén komoly viharokkal fizethetjük meg az árát – tipikus nyári időjárási helyzet alakul ki hazánkban.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.