Julianus barát a XIII. század első felében megtalálta a keleten maradt magyarokat valahol a Volga táján. Pogány hitvilágban élő, szilaj nép volt, messze földön híres harcosokkal. És minimum három és fél évszázaddal az elválás után emlékeztek még a nyugatra vándorolt testvérekre, tökéletesen megértették magukat a szerzetessel magyar nyelven. A hír 1236 december 27-én érkezett, a hazai közvélemény örömmel és érdeklődéssel fogadta: a barátot azonnal újabb expedícióra küldték.
Mi lett volna ha? Ha a mongol áradat nem söpri el a keleti magyarokat? Az biztos, hogy térítők hada kereste volna fel a távoli rokonokat, talán II. András vagy IV. Béla meghívja őket a Kárpát-medencébe. Talán el is jöttek volna. Nem tudhatjuk.
Keleti és nyugati magyarok
Azt viszont igen, hogy a XIII. században a sok-sok generáció óta két részre szakadt magyarság mindkét oldalon számon tartotta közös eredetét, ugyanazt a nyelvet beszélte. Julianus nem az első volt, aki kísérletet tett a rokonok felkutatására. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császártól tudjuk, hogy a X. század közepén még igen intenzív kapcsolatot tartottak:
A türköknek (magyaroknak) amaz előbb említett népéhez, amely kelet felé Perzsia vidékén telepedett le, ezek a nyugati vidéken lakó, előbb említett türkök mostanáig küldenek ügynököket, és meglátogatják őket, s gyakran hoznak választ tőlük ezeknek.
Nem tudni, hogyan és miért lazult, majd halt el a kötelék, de a XIII. századra már csak a hagyomány emlékezett a keleti magyarokra, és a közös eredet tudata maradt életben. Az események krónikáját Riccardus testvértől, Julianus rendfőnökétől ismerjük, aki IX. Gergely pápának írt jelentésében számolt be a történtekről.
Élt a közös eredet tudata
Mi motiválhatta a szerzeteseket, és megbízójukat, aki minden bizonnyal II. András király volt? Nem lehet elvetni a hittérítés és a diplomáciai kapcsolatok, a hírszerzés fontosságát, ám a fő hajtóerőt a közös eredettudat jelenthette. Rogerius itt minden bizonnyal a mára elveszett, ám egykoron bizonyíthatóan létezett magyar ősgesztára gondolhat:
A keresztény Magyarok Történetében azt találták, hogy van egy másik, Nagyobb Magyarország, ahonnan a hét vezér népével együtt kiköltözött, hogy lakóhelyet keressen magának […] megszánták a magyarokat, akiktől származtak, hogy mind az ideig hitetlenségben tévelyegnek. Elküldtek hát négy barátot keresésükre, hogy Isten segedelmével megtalálják őket, ahol csak tudják. Annyit tudtak a régiek írásaiból, hogy keleten laknak, de hogy hol vannak, nem is sejtették.
Ottó és Julianus
Ez még nem Julianus expedíciója volt. A négy domonkos szerzetes gyakorlatilag vaktában indult útnak, három évig bolyongtak tengeren és szárazföldön. Hárman feladták, egyedül egy Ottó nevű barát tartott ki, ő kereskedőnek kiadva magát végül sikerrel járt. Félig-meddig sikerrel:
Ő egy pogány országban talált néhány azon nyelven beszélőt, akik révén megbizonyosodott afelől, hogy mely vidéken laknak, de tartományukba nem jutott el. Visszatért hát Magyarországra, hogy több barátot vegyen maga mellé, akik vele visszamenve a keresztény hitet hirdessék közöttük. De a sok fáradságban eltörődve, visszaérkezése után nyolcadnapra, miután megkeresésük minden útját–módját elmagyarázta, Krisztushoz költözött.
Útmutatása alapján pedig Juianus és három társa indult el, miután szerzetesi ruhájukat világira váltották, szakállukat és hajukat pedig pogány módra megnövesztették. Veszélyes, és nagyszabású vállalkozás volt, de közérdeklődés övezte. Ennek jele, hogy az expedíció a királyi herceg, a későbbi IV. Béla kíséretével és költségén utaztak először Konstantinápolyba.
Eztán hosszú és keserves hetek, hónapok következtek:
a legnagyobb szükségben hat hónapot töltöttek el itt, amely idő alatt nem ettek kenyeret, és nem ittak vízen kívül más italt. Az egyik felszentelt barát kanalakat és egyéb dolgokat gyártott; ezekért olykor némi kölest kaptak, melyből csak nagyon gyengén tudták fenntartani magukat. Ezért határozták el, hogy kettőt maguk közül eladnak, hogy ennek árán a többiek bevégezhessék a megkezdett utat, de nem találtak vevőt, minthogy szántani és őrölni nem tudtak. Így a szükségtől szorítva kettő közülük e vidékekről visszatért Magyarországra, a másik kettő pedig ottmaradt, nem akarván a megkezdett utat feladni.
Teljesen magyar a nyelvük
A két szerzetes Julianus és Gerhardus volt. Utóbbi komoly egyre gyengébb lett, nem bírta a szenvedést, az éhezést, de Julianus nem hagyta magára, hurcolta sivatagon, pusztán keresztül. Végül elhunyt, Julianus egyedül folytatta tovább utazását. Így találkozott egy magyar nővel, aki idegen országban ment férjhez, de elmondta a barátnak, hol találja a magyarokat.
Megtalálta pedig őket a nagy Etil folyó mellett. Kik látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették őt, és ő is azokat.
Pogányok, akiknek semmi tudomásuk nincs Istenről, de bálványt sem imádnak, hanem úgy élnek, mint az állatok. Földet nem művelnek, lóhúst, farkashúst és efféléket esznek, kancatejet és vért isznak. Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak harcban. A régiek hagyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok tőlük származnak, de hogy hol vannak, nem volt tudomásuk róla.
A tatár nép szomszédos velük, de ezek a tatárok, harcba bocsátkozva velük, nem tudták őket háborúban legyőzni, sőt az első csatában vereséget szenvedtek. Ezért barátokká és fegyvertársakká fogadták őket, úgyhogy együttesen tizenöt tartományt teljesen elpusztítottak.
Az utolsó előtti pillanatban talált rájuk
Julianus értesült a tatárok közelgő támadásáról, de a mongol vezér követe ennél rémisztőbbel is előállt:
Ugyanő azt is mondotta, hogy a tatárok földjén túl él egy nagy nép, minden emberi fajtánál magasabb és nagyobb, ezeknek fejük oly nagy, hogy semmi módon nem illik testükre. Ugyanez a nép a földjéről ki akar jönni, hogy mindazok ellen harcoljon, aki csak ellenáll, és elpusztítson minden országot, amelyet csak le tud igázni.
A barát nem időzött sokáig. Attól tartott, ha vele valami történne, otthon soha nem tudnák meg, hol is fekszik Magna Hungaria. A magyarok útbaigazították, egy rövidebb úton, minden komolyabb nehézség nélkül ért haza 1236 karácsonyának másnapján. Eztán Rómába utazott, és már ekkor újabb expedíció indult kelet felé, majd tavasszal maga a barát is visszatért.
Hányan lehettek? Még megbecsülni sem tudjuk. Feltételezhetjük viszont, hogy jól szervezett, erős közösséget alkottak, hiszen Julianus megérkezése előtt sikerrel álltak ellen a tatároknak. És több évszázados különélés után is élt bennük a közös etnikai eredet tudata – mint ahogy a Kárpát-medencei magyarokban is.
(Kiemelt kép: Julianus és Gerhardus barát szobra a Budai Várban. MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba)
