Nem könnyű erről írni – a papák szívesen sztorizgatnak (de nem szívesen szorizgatnak – bocs), osztják meg megfigyeléseiket, építik szorgosan a jószülő-képet, de ami a másik oldal, a türelmetlenség, a lustaság, a meg nem értés, a figyelmetlenség gyümölcse, az már inkább maradna titok.
Pedig az is része a valóságnak.
Mostanában több vonatkozó hírrel is találkozhattunk: Franciaországban egy apa a mosógépbe zárta be fiát, és így megölte, illetve olvashattunk a verésről általában.
Miért és hogy verem a gyerekem?
Nyilván különbség van a rendszeres verés és az eldurrant agyból kiugró alkalmi pofonok közt – nálam az utóbbira vannak példák, de egyfelől érzem, hogy elindultam azon az úton (és hogy máshogy is tudnék visszafordulni rajta, ha nem úgy, hogy ezt tudatosítom magamban), aminek a végén már rutinszerűen verek, kényelemből, már nem kell, hogy felhúzzam magam, hanem csak megszokásból kapom elő a kezem. Pedig az agresszió is egy nyelv, ha a papa üvöltözni és verni szokot, akkor ő így beszél, neki ez a nyelve – láttam már ilyet, amikor szülő-utód között az volt szinte minden megnyilatkozás menete, hogy a gyerek felidegesítette a szülőt, aki üvölteni és fenyegetőzni kezdett, visszaüvöltés volt a válasz, aztán valami retorzió arra a válasz – csóváltam a fejem nagyon. És most én is efelé mennék?
Pedig emlékszem, sokáig elképzelhetetlen volt, hogy megüssem a gyereket (megüssem: kapjon egy pofont), de eljött a pillanat, és utána már nem volt kizárva ez az opció sem.
Miért verem a gyereket? Mert azt csinálja, amit nem szabad. El kéne pedig gondolkodnom, hogy miért, tán nem figyelek rá eléggé? Nem érzi a törődésemet? Avagy szükségtelenül mentem bele ebbe a tekintély-ki az erősebb játékba? Bizonyítani akarok valamit? Netán simán csak elvesztem a türelmemet?
Egy-egy pofon miatt nem szakad le az ég, tény, és sokak szerint kell is néha egy makarenkói. Ahogy visszaemlékszem, gyerekkoromban a szülői agresszió rideggé tette a kapcsolatunkat, falat emelt, és olykor igazságtalansággal is párosult. Nem szerettem – akkor most miért csinálom (amikor általában kerülöm azon dolgok ismétlését, amit gyerekkoromban nem szerettem)?
Az agresszív felnőttek 85%-át gyerekkorában verték. Mennyire a saját döntésem és mennyire a múlt tudatlan mintái dolgoznak bennem, amikor verem a gyerekem?
A verés után nem érzi magát jobban a felnőtt. Ez igaz, sőt, inkább rosszabbul, mert bűntudatot azért érzek, amikor a gyerek szemrehányóan rám néz.
A bölcsődében már szóltak, hogy a fiam agresszív, szereti – játékból – ledönteni, lebirkózni a többieket, és a testvérével is agresszív. Mi meg rászólunk – az lenne igazán abszurdum, ha azért vernénk, mert verekszik.
Vagyis a verés zsákutca, rossz vért szül, rossz kommunikációs irányba vezet, rosszul hat a személyiségfejlődésre, rosszat tesz a szülőnek, gyereknek – el kell felejteni. Pontosabban emlékezni kell rá, de nem csinálni többet.
Azon leszek.
