Élet-Stílus

Megtört a török kevélység

admin
admin

2010. 10. 17. 10:38

A Lepantónál kivívott győzelem után 1571 októberében a keresztény világ fellélegzett: hosszú idő után először sikerült komoly csapást mérni a győzhetetlennek tűnő Oszmán Birodalomra. „Az ottomán dac és kevélység megtört” – írta a csatában részt vevő Cervantes. Ez volt a világ utolsó, evezős hajókkal megvívott ütközete.

Az Oszmán Birodalom terjeszkedése megállíthatatlannak tűnt a XVI. század közepén. A török flotta a Földközi-tengeren próbálta kiépíteni korlátlan hatalmát, amely elsősorban Velence érdekeit, sőt egyenesen létét fenyegette. V. Pius pápa komoly diplomáciai munkával Spanyolország, Velence, Málta és a pápaság részvételével létre hozta a Szent Ligát a török tengeri terjeszkedésének megakadályozására. A sorsdöntő lepantói csata előzményeiről kétrészes sorozatunk szombati részében írtunk, ami ide kattintva olvasható.

„Egy pillanat alatt rajtunk vannak, de mi ellenállunk”

A Szent Liga balszárnyán helyezkedett el a velencei hajók többsége, Agostino Barbarigo parancsnoksága alatt. Iszonyatos küzdelem kezdődött a velenceiek és az oszmán jobbszárny között. A halálos sebet kapott parancsnok még megérte gályái győzelmének hírét: az oszmánok 60 gályájukból 54-et elvesztettek. Beszélni már nem tudott, égre emelt kézzel köszönte meg Istennek a segítséget.
A derékhad küzdelmében – ahol a főparancsnokok hajói is álltak – 87 oszmán gályával és galiótával szemben a Ligának csak 62 gályája és 2 galeasszája hajózott, de volt még 36 tartalék hajójuk is. Az oszmán főparancsnok, Ali kapudán pasa (admirális) hajójával teljes erővel nekirontott – hajóorr hajóorral – a főparancsnoki hajónak. A keresztények, élükön a fővezérrel, a támadókat – beleértve Ali pasát is – szinte az utolsó szálig levágták, míg Don Juan sértetlen maradt.

Onorato Caetani, a pápai gyalogosok parancsnoka ekként írta le az eseményeket: „Minden egyes gálya megcsáklyázza saját közvetlen ellenfelét, és az ágyúdörgés lármája olyan erős, hogy elképzelhetetlen és leírhatatlan. Csodálatosképpen a mi Urunk nagy jóságát és könyörületességét látjuk abban a tényben, hogy a török ágyúk lövése a levegőbe megy anélkül, hogy bármi kárt okozna: ez abból származik, hogy túl messze lőnek; ezzel szemben a mi ágyúink csak akkor lőttek, amikor közvetlen közelbe kerültünk, és minden lövésünk nagy kárt okozott az ellenségnek. Az övéik dühös támadásba kezdenek, hangos kiáltozással, puskalövésekkel és nyilazással, egy pillanat alatt rajtunk vannak, de mi ellenállunk…”

Puszta kézzel is harcolt a török

A keresztény hajóhad jobbszárnyát azonban Uludzs Ali, az egykori algíri kalózvezér, Lepantónál az oszmán flotta egyik parancsnoka olyan erővel támadta, hogy a tartalékot kellett a segítségükre küldeni. Ezen kontingens La Marchesa nevű hajóján harcolt gyalogos kapitányként, s esett fogságba a később világhírűvé vált Miguel de Cervantes, a Don Qiuote de la Mancha regény írója.

„S azon a napon, mely a kereszténységnek oly nagy dicsőségére vált, mert a világ és minden népek szeméről hályog esett le: láthatták, hogy a törökök nem győzhetetlenek a tengeren, e napon, ismétlem, midőn az ottomán dac és kevélység megtört, […], kezemre-lábamra béklyók és láncok nehezültek – írta Cervantes, aki öt évig maradt fogoly, miközben 15 ezer keresztény, nagyrészt görög gályarab nyerte vissza szabadságát. Részben maguk lázadtak fel és támadták hátba török uraikat, részben pedig a győzők szabadították ki az oszmán gályák evezőpadjairól.

A csata, mintegy négyórás küzdelemben eldőlt. A végén rettenetes füstfelhő, őrült összevisszaság és kavarodás közepette mindenfelől tomboló kiáltás hallatszott: „Miénk a győzelem!” De a törökök, akik nem tudtak elmenekülni a partok felé, még mindig harcoltak, akkor is, amikor már nem maradt fegyverük – akkor a puszta kezükkel.

Mesés zsákmány

„Körös-körül csak hajókat látni, amelyek különböző és furcsa módon helyezkednek el, aszerint, hogy számukra miként zajlott le a harc, és amelyek csaknem nyolcmérföldnyi távolságban szétszóródtak. A tengert teljesen elborították nem annyira az árbocok, a vitorlarudak, az evezők és törött hajóroncsok, mint inkább a holttestek megszámlálhatatlan sokaságban, ami a tengert olyanná teszi, mintha vérből volna.”- írta az egyik résztvevő naplójában.

A keresztények győzelmének ára mintegy 7500 halott és 20 ezer sebesült, 62 elsüllyedt és további 50 súlyosan megrongált hajó volt. A török halottak és sebesültek száma 20 és 30 ezer fő közé tehető. A zsákmány óriási volt: csak az oszmán vezérhajón 500 ezer aranydukátot és egy drágaköves zászlót – amely egymagában 40 ezer dukátot ért – találtak, de minden hajón volt sok-sok drágaság. Az elfogott hajók száma 130-at tett ki, s több mint 100 nehézágyút és 256 könnyűágyút zsákmányoltak.

A keresztények örömünnepe egy hétig is eltartott. A hír hallatára a velencei dózse a lakossággal együtt azonnal hálaadó istentiszteletet tartatott a Szent Márk-székesegyházban. Egész Európában zúgtak a harangok, tűzijátékokat, népünnepélyeket tartottak. Az emberek örömükben sírtak-nevettek, ugráltak, táncoltak. V. Pius pápa – aki október 7-én előre megérezte az örvendetes hírt – hálát adott Istennek a nagy győzelemért, s további erőfeszítéseket tett, hogy a keresztények folytassák a harcot. Azóta október 7-e a győzelem segítőjének, Szűz Máriának, a Rózsafüzér Királynőjének az ünnepe.

Döntő győzelem a lelkekben is

Az ütközet több szempontból is vízválasztó volt. Egyrészt ez volt az utolsó olyan tengeri ütközet, amely még a régi, hagyományos módon zajlott le: evezős hajók küzdöttek egymással, és a szárazföldi gyalogosok a hajófedélzeteken, kézitusával harcoltak, amely végül is eldöntötte a csata kimenetelét. Azonban a keresztények döntő tűzerő fölénye már előre mutatott a jövő felé.

Az ütközet katonai és politikai értelemben is döntő volt: 1571-ig a keresztények többnyire hátrálni kényszerültek az oszmán erők elől. Lepantónál megtört az törökök győzhetetlenségének a mítosza, s tengeri hatalmuk is odaveszett. Ugyan fél évvel a vereség után már új flották állítottak ki, sőt 1574-ben fényes győzelmet arattak Észak-Afrika partjainál, V. Pius pápa halála után pedig szétbomlott a Szent Liga is, de tengeri fölényüket nem nyerték többé vissza.

Szűz Mária és a török legyőzése

A szárazföldi megtörésükre, visszavonulásukra azonban még majdnem száz évet kellett várni. Addig sok magyar katona hullatta vérét a török elleni harcokban védve hazáját, házát, családját és azzal egész Nyugat-Európát az oszmán betörésektől és pusztításoktól. A törökök európai hatalmának végét az 1683. évi, Bécs ellen vezetett hadjárat hozta meg, amikor ugyanis az ostromlott Habsburg főváros felmentésére szervezett német és lengyel sereg szeptember 12-én hajnalban, a Kahlenbergi hegyről leereszkedve valósággal elsöpörte az ostromlókat.

Ekkor is a pápa – a szintén aszkéta-életű, nagyon keményen és szigorú erkölcsi normák között élő XI. Ince – földre borulván a feszület előtt, elfúló hangon rebegett imát. Kamarása csendben mormogta a következő szavakat: „Őszentsége küzdött legtöbbet Bécsért”. XI. Ince pápa a győzelemért hálából elrendelte Szűz Mária nevének ünnepét: így fonódtak össze a Mária-ünnepek és az Oszmán Birodalom fölött aratott keresztény győzelmek.

A lepantói csatáról az interneten bővebben olvashat Zimányi Vera: Lepanto című könyvéből.

cikkünk szerzője

Jánokiné dr. Újváry Zsuzsanna történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának oktatója, egyetemi docens.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.