Élet-Stílus

Elsiratni is nehéz volt Trianont

admin
admin

2010. 06. 04. 15:30

A magyar irodalom nagyon nehezen találta meg a hangot Trianon elbeszélésére. A korábbi „klisék” nem működtek, a trauma elbeszélésére nem találták a hangot. Kosztolányi és Tormay egyaránt a megkínzott nőt választotta szimbólumként. A filmművészet inkább vidám műfajok felé fordult.

Hogyan néztek szembe a történtekkel, hogyan dolgozták fel a világháborút és az utána jövő gyors irányváltásokat az írók és filmkészítők – ezt a kérdést járta körül Bánki Éva és Kelecsényi László előadása a Politikatörténeti Intézet Veszély, veszteség, trauma. Magyarország 1919–1920 című tudományos konferenciáján.

A katasztrófa irodalmi feldolgozása természetesen a fegyverszünet megkötését követően azonnal megkezdődött, és egy évtized alatt elbeszélések, regények és visszaemlékezések százai kísérelték meg értelmezni azt, ami a kortársak számára érzelmileg elviselhetetlen, felfoghatatlan volt.

Ezt az epikus áradat azonban abban különbözik a 19. század központi történelmi eseményétől, az 1848-49-es szabadságharctól, hogy nem segített hozzá a társadalmi közmegegyezéshez, nem születtek meg a korszakról szóló közös nemzeti elbeszélések. Lehetetlen volt a negyvennyolcas kliséket alkalmazni, a történteket erkölcsi győzelemként vagy dicsőséges vereségként beállítani.A trianoni trauma, akárcsak a holokauszt az irodalomban felvetette az elbeszélhetőség dilemmáját. Tény, hogy a világháborúval, a Tanácsköztársasággal, de mindenekelőtt Trianonnal kapcsolatban szinte minden irodalmár állást foglalt, hiszen a társadalmi-politikai közeg is olyan volt, amelyben a hallgatás, a kérdés megkerülése is sokatmondó állásfoglalásnak számított.

Meg kellett találni a hangot

A korszakot bemutató két jellegzetes alkotás, Kosztolányi Dezső Édes Annája, illetve a század első évtizedeiben ismert, olvasott írónő, Tormay Cecilé Bújdosó könyve is azt erősíti meg, hogy a kortársak a hagyományos elbeszélésmódokat, a győzelem és vereség, a pusztulás és újjászületés romantikus motívumait nem találták megfelelőnek érzéseik visszaadására. A magyar irodalomban nagy hagyományokkal rendelkező jeremiádokhoz is csak Ady Endre nyúlt vissza, a többség – akárcsak Kosztolányi és Tormay – úgy látta, új nyelvi világra van szükség.

Érdekes módon mindkét regény egy nő történetét meséli el: Kosztolányi a nagyvárosba felkerülő cselédlány gyilkosságát, míg Tormay főhőse önmaga, a nőszervezetet alapító írónő a művel önmaga mítoszát is építi. Közös vonás továbbá, hogy a történeti hátteret nem a világháború adja, az amolyan távoli emlékként jelenik csak meg, a figyelmet a Tanácsköztársaságra – Tormay kifejezetten annak rémtetteire – irányítják.

Az új elbeszélésmód elsősorban ezek fényében érthető: a hatalom, a nyelv és a szexualitás viszonyát értelmezik újra, egy olyan keretben, ahol nem létezhet ártatlanság, nem létezhet szexualitás hatalmi nyelvezet nélkül, illetve ahol az ország is megkínzott, elidegenített, majd felszabadított szimbolikus női testként jelent meg.

A magyar filmgyártásban ugyanakkor az első világháború – és következményei – nem jutottak központi szerephez az 1920 utáni évtizedekben. Ráadásul az akkori filmek nagy része elveszett, azokat csak kortárs leírásokból ismerhetjük. Az első magyar háborús filmnek az 1915-ös Ágyú és harang számított, amelynek kockáin a cirkuszi törpeként ábrázolt olasz király egy díjbirkózóval tusakodik. A magyar filmiparra, ugyanakkor nem volt jellemző az a fajta nacionalizmus és háborús propaganda, ami Németországban nagy teret kapott: ott sorra készültek el a háborús rémfilmek.

A film kerülte Trianont

A Tanácsköztársaság idején egy mindössze nyolc perces „agitka” készült a világháborúról Őfelsége a király címmel, amelyben „Alattvaló János” sorsán keresztül a proletárhatalom azt példázta, hogyan pusztult az ország népe a király nevében és a kapitalizmus érdekében. A Tanácsköztársaság utáni politikai rendcsinálás idején jelentős alkotók választották az emigrációt, míg a filmes munkák elosztásában a politikai megbízhatóság alapvető szempont maradt.

A hatalom a mozik működtetését is előszeretettel adta ki lojális háborús veteránoknak, hadiözvegyeknek. Ám a húszas években kifejezetten kevés magyar film készült, míg a harmincas években – a hangosfilm megjelenésével – nem a filmdrámák, hanem a vígjátékok ideje jött el.

Az 1933-ban Székely István által rendezett Café Moszkva Lemberg (Lvov) városában játszódik, amely a világháború során többször is gazdát cserélt. Így hol az orosz, hol a magyar főtiszt rekedt az ellenséges kézen lévő településen. A film azonban inkább a polgári békevágyat, az emberi érzelmeket helyezi a középpontba. Megjelenik továbbá a későbbi háborús filmekből is elmaradhatatlan szerelmi szál: az orosz főtiszt felesége beleszeret a magyar katonába.

A harmincas évek végén, negyvenes évek elején azonban már – a szerelmi motívum meghagyásával – nyíltan propagandisztikus alkotások születnek. A nemesi származású lányba beleszerető régészprofesszor úgy akar imponálni a szeretett nőnek, hogy katonának áll. Ám mivel alkalmatlannak minősítik, más behívójával vonul be. A csalásra rájönnek, de a rajtakapott mindent elkövet, hogy maradhasson, míg végül sikerül a katonaorvosokat meggyőzni alkalmasságáról. Természetesen jutalmul – katonaruhában – meghódítja a nő szívét.

Ezt követően a filmkészítők is a második világháború felé fordultak, majd a későbbiek során is igen ritkán dolgozták fel az első világháború

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.