Akritikák kereszttüzébe elsősorban az a fajta, túlzásba vitt önérdek – vagyis a mohóság – került, amelyet pedig az Adam Smith-i logika szerint közjót eredményező „láthatatlan kéz” mozgatórugójaként nemhogy káros, hanem épp ellenkezőleg, kívánatos tulajdonságként tartottak számon a szabadpiaci verseny korai és kései hívei egyaránt (lásd a mellékelt idézetet a Tőzsdecápák című filmből). A mohóság kritikája talán azért is lehet olyan meggyőző erejű, mert a válság a történelem azon pontján érte a fejlett világot, amikor az emberek többsége számára már egyértelmű: a fogyasztás korábbi növekedése a bolygó adottságai miatt nem tartható fenn, ráadásul a fogyasztói társadalom napjai is meg vannak számlálva.
Kit zavar a mohóság?
A válság egyik morális következménye tehát mindenképpen az, hogy kritika tárgyává tette a mohóságot: ehelyett ma már szerénynek és visszafogottnak lenni „trendi”. Az sem mindegy persze, kinek a mohóságáról van szó. Az új trenddel haladva rögvest aszkétizmusra váltó politikusok, a sajtó véleményformálói és persze a krízis legnagyobb vesztesének számító (tömegével állást, vagyont és otthont vesztett) egyszerű polgárok szemében egyértelműen a bankárok és a brókerek azok, akik bűnös mohósága döntő szerepet játszott a válság kirobbanása kapcsán. Hiszen ők voltak azok, akik dollárszázmilliókban mérhető prémiumokra tettek szert azon kockázatos pénzügyi termékek eladásával (mint a subprime hitelek és az ezekre épült „toxikus” papírok), amelyek az összeomlás szélére sodorták a fejlett világ pénzügyi rendszerét. Arról azonban már kevesebb szó esik – az is többnyire bankárok szájából, ahonnan ez mostanában nem igazán tud hitelesnek tűnni –, hogy a válság kialakulásában szerepet játszott azon fogyasztók mohósága is, akik tömegével és hosszú éveken keresztül nyújtóztak tovább a takarójuknál – élve a pénzügyi rendszer által nyakló nélkül nyújtott hitelek lehetőségeivel. S persze arról is, hogy a mohóságra épülő rendszerben – amely azóta sem változott meg – aligha lett volna elvárható bárkitől is, hogy ne akarjon minél többet a megszerezhető javakból. Vagyis a válság úgy alakult ki, hogy közben mind a bankár, mind a bróker, mind pedig a fogyasztó „jól”, vagyis homo economicus-hoz méltóan” viselkedett. Amit tettek, többnyire törvényes volt, ráadásul mindenki a rövid távú jövedelemmaximálást várta tőlük: a főnök, a részvényesek vagy éppen a család.
A különbség persze egyértelmű mindenki számára, aki kicsit továbbgondolja a történetet: amíg a fogyasztók a saját hibás döntéseik eredményét többnyire maguk kénytelenek viselni, addig a bankokat – félve a még nagyobb bajtól – egy bizonyos méret fölött mindig kisegíti az állam, így a bankárok által vállalt, rosszul megítélt kockázatok ódiuma az egészben vétlennek mondható adófizetőkön csapódik le. Ráadásul kétszeresen, hiszen egyfelől az állam az ő adójukból segíti ki a bajba jutott pénzintézeteket, másfelől szintén ők azok, akik a válság miatt elapadó vagy dráguló hitelek és az összeomló értékpapírpiacok révén a legtöbbet (állást, lakást, vagyont) veszítenek. Az is óriási különbség, hogy amíg az egyszeri fogyasztó kénytelen tanulni a hibájából – vagyis jóval kevésbé fog még egyszer olyan kockázatos hitelekbe belemenni, mint amilyenek miatt egyszer már a lakását elveszítette –, addig a zsarolási potenciáljukkal tisztában lévő bankokat semmi sem készteti arra, hogy szerényebben kockáztassanak.
A fontoskodó állam réme
A bankok elleni ellenszenvet fokozza, hogy a pénzintézetek – már akik talpon maradtak – sokkal jobban és gyorsabban jönnek ki a válságból, mint a gazdaság többi szereplői. Az állami mentőcsomagoknak hála, likviditásuk folyamatosan fennmaradt, s mivel 2008 utolsó negyedévében többnyire az összes potenciális veszteséget előre leírták (ha már lúd, legyen kövér alapon), az idei évben már ballasztok nélkül működhetnek. Nem véletlen, hogy az amerikai nagy pénzintézetek (például a JP Morgan) az utóbbi negyedévekben többnyire nyereségesek, és számos pénzintézet idén már meg is kezdte az állami tőkepótló kölcsönök visszafizetését. Utóbbit már csak azért is, hogy gátat szabjanak az állami beleszólásnak, amely többnyire igen kellemetlen a bankároknak – mint például a Citibanknál, ahol a legnagyobb részvényessé vált állam a felső vezetők szintjén is alapos takarítást hajtott végre, s még a maradó menedzserek is igencsak kapaszkodhatnak a székükbe. Az újdonsült nyereségesség mögött ugyan sok helyen éppen a korábban képzett értékvesztések felszabadítása, a tartozásállomány leértékelése és egyéb számviteli trükkök állnak, a bankok helyzete még mindig nagyságrendileg jobb, mint, mondjuk, a globális autóiparé vagy a kisvállalkozásoké, kilátásaik pedig úgyszólván sokkal jobbak, mint, mondjuk, egy spanyol vagy épp magyar állástalané.
A világszerte több ezer milliárd dolláros költséggel végrehajtott bankmentés költségeit tehát a fejlett világ adófizetői kénytelenek állni, akik a válság zsebbe vágó hatásai miatt egyébként is idegesek. Aligha csodálható tehát, hogy sokan ellenzik a bankmentő csomagokat, azt pedig végképp elfogadhatatlannak tartják, hogy a megmentett bankok vezetői továbbra is csillagászati prémiumokat kapjanak.
A közvélekedést elég jól példázza George Osbourne, a brit konzervatívok pénzügyminiszter-jelöltjének kijelentése: „Nem lehet megadóztatni az évi húszezer font jövedelemmel rendelkező családokat csak azért, hogy a kétmilliót kereső bankárnak továbbra is biztosítva legyen a bónusza.” A válság miatt népszerűségvesztéssel küzdő politikusok ezért nekiláttak a bankárjutalmak megnyirbálásának, illetve egy olyan szabályozás előkészítésének, ahol a bankvezetők érdekeltsége nem a rövid távú nyereséghez, hanem a pénzintézet hosszú távú sikeréhez kötődik.
Egy őszinte „szakmabeli”
„A lényeg, hölgyeim és uraim, hogy a mohóság, jobb szó híján, jó dolog. A mohóság helyénvaló. A mohóság motivál. A mohóság tisztánlátáshoz vezet, összefoglalja az evolúciós lényeget. A mohóság minden formája – életért, pénzért, szerelemért, tudásért – fellendítette az emberiséget. És a mohóság, ne feledjék, megmenti nemcsak a Teldart, hanem a másik beteges céget is, az USA-t.” [Gordon Gekko: Tőzsdecápák (Wall Street)]
„bónuszgate”
A bankvezetői bónuszok megnyirbálásához a frissen elnökké választott Barack Obama adta meg az alaphangot még márciusban, amikor jelezte: mindent megtesz azért, hogy visszaszerezze az AIG biztosítótársaságnál kifizetett, 220 millió dolláros vezetői prémiumokat, amelyeket a biztosító azok után fizetett ki, hogy 180 milliárd dolláros állami tőkejuttatással kimentették a fenyegető csődből. A „bónuszgate” kirobbanása után az amerikai képviselőház rekordidő alatt szavazta meg azt az előterjesztést, amely 90%-os adóval terheli a 250 ezer dollárnál nagyobb jutalmakat – legalábbis azoknál a cégeknél, amelyek legalább 5 milliárd dolláros szövetségi segélyben részesülnek. Még el sem fogadta a törvényhozás a jogszabályt, amikor a nagy pénzintézetek (Citigroup, Bank of America, JP Morgan) vezetői közösen tiltakoztak ellene, mondván: a lépés komoly sebet ejthet a pénzügyi szektoron, gátolva annak helyreállítását. A legkomolyabb ellenérvet Vikram Pandit, a Citigroup vezetője hozta fel (aki kétségkívül már a válság után került a CEO székébe): a lépés miatt a cégek éppen azokat a tehetséges munkatársakat veszítik el, akik a válságkezelésben a legtöbbet tették és tehetik. Vagyis a rendszer éppen azokat bünteti, akiktől azt várja, hogy újra mozgásba hozzák. Persze azért nem sokkal később a tiltakozó nagybankok megtalálták annak a módját, miként kompenzálják a kieső bónuszjövedelmeket a megtartani kívánt munkatársaknak: nyár elején ugyanis több pénzintézet is úgy döntött, jelentősen (a Citinél például közel 50%-kal) növeli a dolgozók alapbérét.
Bármilyen furcsának tűnhet, némileg hasonló irányba mutatnak azok a szabályozási törekvések is, amelyeket tavasszal kezdtek el kidolgozni a világ fejlett országaiban, s amelyek világszerte követendő alapelveiben szeptemberben állapodtak meg a G20-at alkotó országok pénzügyminiszterei. Utóbbi tanácskozáson ugyan a többség nem értett egyet a banki fizetések felső korlátját bevezetni kívánó francia javaslattal, azzal viszont igen, hogy a jövőben a kompenzációs rendszereknek a hosszú távú értékteremtéshez kell kötődniük, amelyen belül a változó mértékű bónuszokat korlátozni, a bónuszok kifizetését pedig időben késleltetni (például több évre elosztani), a javadalmazási rendszert pedig átláthatóbbá tenni szükséges. Ennek eredménye pedig természetesen az lesz – mint azt az EU javaslatát kidolgozó Charlie McCreevy is véli –, hogy a bankvezetői fizetések a fix juttatások felé tolódnak el, vagyis a bankvezetők ezentúl fixen kereshetik meg a korábban prémiumként kapott összeg egy részét.
Önszabályozás: ugyan már!
Itthon a válság egészen máshogyan csapódott le, mint Nyugaton: a bankrendszer stabilitása néhány nehéz októberi naptól eltekintve nem forgott veszélyben – köszönhetően a szektor relatív alulfejlettségének és az igencsak visszafogottan érvényesülő bankpiaci versenynek – ám az ügyfelek kellőképpen megérezték a hazai bankok külföldi anyacégein keresztül begyűrűző nehézségeket. Ez leginkább abban testesült meg, hogy a korábban szinte kizárólag svájcifrank-alapú lakáskölcsönöket hirdető és árusító pénzintézetek nemcsak hogy felfüggesztették az újabb frankos hitelek folyósítását, de a már kint lévő állományra nézve is egyre vaskosabb kamatokat és egyéb költségeket számítottak fel – mindezt persze azon hitelszerződések egyoldalú módosításával, amelyeket a bankok (törvényi szabályozás híján) korlátozás nélkül írathattak alá az ügyfelekkel. Mivel a devizaalapú kölcsönök törlesztőrészletei a forint gyengülése miatt egyébként is drasztikus emelkedésnek indultak, a bankok egyoldalú szerződésmódosításának évek óta bírált gyakorlata a lakosság széles körét hozta rendkívül nehéz helyzetbe, s fókuszba került a hitelezési gyakorlat több más vitatott eleme, mint például a nem fizető adósok lakásának kényszerértékesítése. Ebben a helyzetben a kormányzat – ahelyett, hogy kihasználta volna a válság miatti rendkívüli helyzet nyújtotta lehetőséget, s maga alkotott volna törvényt az érdekeiket érvényesíteni láthatóan képtelen fogyasztók védelmében – magukat az érintetteket, a pénzintézeteket kérte fel, hogy a pénzügyi felügyelettel együtt alkossanak egyfajta etikai kódexet, amelyben vállalják, hogy visszafogják magukat erőfölényük érvényesítésében.
Az elkészült – s azóta a pénzintézetek java része által is aláírt – banki etikai kódexet így aztán nem véletlenül bírálják azok a fogyasztóvédő szervezetek, amelyeket gondosan kihagytak a dokumentum megalkotásából. Hiszen azzal, hogy a pénzintézetek – a fogyasztók mostaninál alaposabb tájékoztatása mellett – vállalták, hogy a lakossági hitelszerződések kamat-, díj- és egyéb költségei egyoldalú módosításának elveit árazási elvekben rögzítik, s hogy díjaikat évente legfeljebb az infláció mértékéig növelik, igazából nem nagyon kötötték meg a saját kezüket. Az összességében meglehetősen „szoft” kódex legfőbb üzenete: „ígérjük, hogy megpróbálunk jók lenni, de azt majd mi eldöntjük, hogyan”. Márpedig ez így igen nehezen ellenőrizhető és kikényszeríthető, másfelől pedig igen kevés pozitív változással kecsegtet – nemcsak a már bajba jutott adósoknak, hanem azoknak is, akik ezek után kívánnak helytelen pénzügyi döntéseket hozni.
