Hosszú évek ügyes politikájával Magyarországnak sikerült kivonnia magát a német szövetség alól, és csaknem egy évig kimaradnia a II. világháborúból is. Eközben békés úton visszaszerezte a Trianonban elcsatolt területek magyarlakta részeinek a többségét.
A felszín alatt azonban az ország egyre jobban sodródott a fegyveres konfliktus felé, ami végül a Szovjetunió megtámadásával és a tengelyhatalmak melletti hadba lépéssel zárult – sorozatunk harmadik részében Szakály Sándornak a Terror Háza Múzeumban tartott előadását és az FN.hu-nak adott nyilatkozatát használtuk fel.
A náci Németország 1941 június 22-én indította meg a Barbarossa fedőnevű hadműveletét a Szovjetunió ellen. A véleményformálók többsége Magyarországon, de egész Európában is német győzelemmel végződő gyors háborúra számított: alig néhány hónap, és Moszkva elfoglalása után Hitler esetleg „megegyezéses” békét köt Sztálinnal – idézi a korabeli vélekedést Szakály Sándor történész az FN.hu-nak.
Németország a támadáshoz nem kért magyar segítséget – a Wehrmacht vezetői ugyan szükségesnek látták volna Magyarország bevonását, Hitler azonban nem. A náci vezér ugyanis a folytonos ellenállás és „húzódozás” miatt nem bízott a magyarokban, és kifejezett ellenérzéssel viseltetett a neki többször személyesen is ellent mondó, Horthy Miklós kormányzóval szemben.
Amiért Hitler „utálta” a magyarokat
Horthy és Imrédy Béla miniszterelnök ugyanis 1938 augusztusában hivatalos látogatáson járt Hitlernél, aki tudatta velük Csehszlovákia elleni terveit. A jelen lévő Kánya Kálmán szerint a náci vezér azt akarta, hogy Magyarország robbantsa ki a konfliktust, cserébe Szlovákia teljes területét ígérte. A kormányzó visszautasította a kérést és figyelmeztette Hitlert, hogy ezzel egy újabb háborút robbant ki, amit el is fog veszíteni.
Hitler kiabálni kezdett, mire Horthy figyelmeztette, hogy faképnél hagyja, mert ez a hangnem megengedhetetlen egy önálló, ezeréves állam képviselőjével szemben. A Führer erre „visszavett”, és tiszteletteljesen folytatta mondanivalóját. Kapcsolatuknak azonban érthetően nem tett jót a jelenet és az elutasítás ténye.
Később, 1939-ben Teleki Pál miniszterelnöksége alatt a magyar vezetés kereken nemet mondott a Lengyelország elleni támadásra, sőt, még azt sem engedte meg, hogy német csapatokat szállítsanak az országon keresztül a lengyel frontra. Ezt azzal „tetézték”, hogy befogadták és segítették a menekülő lengyel katonákat és polgári személyeket.
1941-ben pedig – a magyar-jugoszláv barátsági szerződésre hivatkozva – a honvédség mindaddig nem lendült támadásba Jugoszlávia ellen, amíg az mint állam de facto és de jure is meg nem szűnt létezni. „Háládatlanságunk” súlyát értékelve ne felejtsük el, hogy a sikeres és jelentős mértékű revízió nem történhetett volna meg Hitler és Mussolini jóindulata nélkül.
Csak adott korban értékelhető
Érthető hát, hogy a náci vezér nem kért az addig tapasztalt „vérszegény” és ímmel-ámmal nyújtott magyar segítségből. A Szovjetunió elleni háború azonban – a már menthetetlenül a tengelyhatalmak farvizére került – Magyarország érdeke és döntése volt. A Wehrmacht mellett masírozott ugyanis kelet felé a Felvidéket, Kárpátalját és Észak-Erdélyt visszaszerezni remélő Szlovákia és Románia haderejének egy része is.
Itt ismét meg kell jegyezni, hogy 1941 nyarán a világ jelentős része gyors német győzelemre számított: ha Magyarország kimarad a fegyveres harcból – vélekedtek a magyar katonai és politikai vezetők – a szomszéd országokkal szemben elveszítheti a győztes nagyhatalmak pártfogását. A háborúba tehát a visszaszerzett területek megtartása miatt kellett belépni, mint ahogy ez meg is történt 1941. június 27-én.
A történettudományban nagyon fontos, hogy egy kor döntéseit kizárólag az adott kor körülményei közt szabad értékelni: hibás lenne a múltból visszavetített értelmezésekből és összefüggésekből megítélni a fennálló helyzetet – nyomatékosítja Szakály Sándor. Előbbiek alapján – ellentétben sok mai vélekedéssel – Horthy Mikós kormányzó, illetve Bárdossy László miniszterelnök döntése a hadba lépésről jogszerű és törvényes döntés volt – teszi hozzá.
Tanultak az I. világháborúból
A Werth Henrik vezette honvéd vezérkar azon a véleményen volt, hogy a keleti hadjáratban minél több katonával kell részt venni, így biztosítva az ország helyzetét Románia és Szlovákia előtt a németek szemében. A politika azonban más állásponton volt: minél több erőt kell épségben megőrizni Magyarországon, hogy később, a győzelem után felkészülten várjunk egy esetleges román vagy szlovák támadást. Nem ismétlődhet meg az első világháború utáni helyzet, amikor a kivérzett országgal a szomszédok és a nagyhatalmak gyakorlatilag azt tettek, amit akartak.
Ne felejtsük el, hogy hazánk ekkor közel 160 ezer négyzetkilométeres területével európai középhatalomnak számított. Az első időkben győzött a „politikusi” álláspont, a Szovjetunió ellen csupán néhány 10 ezer magyar katona vonult fel, ők is többségében megszállt területek biztosításában vettek részt. Szeptember 6-án a kormányzó a németbarát Werth Henrik helyére az erők megőrzését támogató Szombathelyi Ferencet nevezte ki a honvéd vezérkar élére.
Werth Henrik és Szombathelyi Ferenc
Az 1941-es év végére egyértelművé vált, hogy a németek villámháborús tervei kudarcba fulladtak, és a Moszkva alatt elszenvedett vereség valamint az Egyesült Államok decemberi hadbalépése a végső győzelmet is megkérdőjelezte. Ebben a helyzetben a németek mind nagyobb és nagyobb haderő bevetését és frontra irányítását követelték. Bár a magyar vezetés próbált ellenállni, a kényszerű spirálból nem volt kiút. Az egyik legnagyobb tragédiaként 1942. április 11-én a magyar 2. hadsereg katonái is elindultak az orosz frontra.
„A hadiállapot beállott”
Az államfői jogkörről megalkotott 1920. évi I. és az azt kiegészítő 1920. évi XVII. törvénycikk biztosította a jogot az államfőnek arra, hogy „Közvetlen fenyegető veszély esetén a kormányzó a magyar összminisztérium felelőssége és a nemzetgyűlés késedelem nélkül kikérendő utólagos hozzájárulása mellett a hadseregnek az ország határain kívül alkalmazását elrendelheti.”
Horthy Miklós kormányzó 1941. június 26-án, amikor értesült a Kassát ért légitámadásról – a jelentések szovjet gépeknek tulajdonították a nem provokált támadást – ez alapján döntött. A hirtelenjében összehívott minisztertanácsi ülésen a kormány tagjai már az államfői döntés ismeretében értettek egyet a kormányzói döntéssel, melynek következtében 1941. június 27-én a magyar országgyűlés Képviselőházában Bárdossy László a következő bejelentést tette:
„Egészen rövid bejelentést szeretnék tenni. A Ház elnöke méltó szavakkal bélyegezte meg a Szovjet nép jogellenes és minősíthetetlen támadását. A magyar királyi kormány megállapítja, hogy a támadások következtében Magyarország és a Szovjet-Unió között a hadiállapot beállott.” E bejelentéssel Magyarország véglegesen az európai, majd 1941 decemberétől már világméretű háború tényleges résztvevőjévé vált.
