Nagyjából ezer éve, amikor abbahagytam a versenyszerű sportolást, komoly fogadalmakat tettem, melyeket persze fölülírt az élet. (És ez jól is van így.)
Egyebek mellett azt találtam ki, hogy soha többé nem kelek korán, nem fogok futni, és nem akarok fázni.
Elmagyarázom. Rettenetesen utáltam, hogy minden áldott nap ötkor riaszt a vekker, utáltam futni, és elmondhatatlanul sokat fáztam a vízben (hogy elfogyott a levegőm, kevésbé zavart, mint a hideg).
A korán kelésen nincs sok magyarázni való: van abban valami, hogy, aki korán kel, aranyat lel. A korai kelés megajándékoz egy rakás jó érzéssel – a napfelkeltével, az új nap reményeivel és azzal a boldogító érzéssel, hogy mire mások összeszedik magukat, te már kipipáltál egy csomó dolgot mindabból, amit terveztél.
A futás később vált örömteli szokásommá, de sajnos, amióta megoperálták a térdemet, majd a csípőmet is, eltiltottak. (Amitől nyilván még inkább vonzóvá vált.)
Ma is korán ébreszt a telefonom, és ma is nehezemre esik kikecmeregni az ágyból. Igen ám, de hamarosan itt a születésnapom, igaz, ennyi sok évet nem igazán érzek ünnepelni valónak, de szokásom, hogy nemcsak év végén, hanem évfordulókon is szeretem számbavenni a történéseket és megtervezni a jövőt.
És mivel az élet vicces, a rendelőben azt kérdezi az egyik kis betegem, hogy: „Hány éves is vagy, doktornéni?”
Tudom, épp húzza az időt, mert oltásra érkeztek, és tart a szuritól, de mosolygok a ravaszkodásán, és azon is, hogy így betalált a gondolataimba.
„Mit gondolsz?” – kérdezek vissza reménykedve, hogy bezsebelhetek egy „nem is tűnsz olyan öregnek” választ.
Mire azt mondja:
Hát, biztos nem vagy fiatal. Elmúltál legalább harmincéves! És az már elég öreg.
Rendben, gondolom, hiszen tudott dolog, hogy az öregkor az aktuális életkorunk fölött tíz-tizenöt évvel kezdődik.
Édesanyámnak volt egy rendkívül szép barátnője, aki, ha az életkorát kérdezték, így felelt büszkén: „Húsz múltam!”
Ami folyamatosan igaz is volt, csak a „mennyivel” változott dinamikusan.
Na, de térjünk vissza az én kis betegemhez.
A rendelés vége felé jönnek időpontra. Nyitja az ajtót, bekukucskál. Csillogó, nagy szem, kíváncsi tekintet, hatalmas pupilla. (Újabb kitérő: tudod-e, kedves olvasó, miért is rendezte úgy a természet, hogy a babának nemcsak a szeme nagyobb a testmagasságához képest a felnőttekénél, de többnyire a pupillája is tágabb? Ez a jellegzetes tulajdonság rendkívüli jelentőséggel bír, ugyanis vonzóbbá teszi a babát a szülei szemében – jó, még sok minden más is, és persze nem csupán a szülei szemében –, így növelve a valószínűségét, hogy a kicsinek sok gyengédségben és becézésben lesz része. A pupilla szűkülése-tágulása érzelmi állapotra utal. Ha valami tetszik, a blende tágul, ha félünk, szűkül, összehúzódik. Mindez önkéntelen, de érzelmi elfogadást, illetve elutasítást jelent. És minderre a másik fél is reagál, még ha ennek nincs is tudatában.)
Szóval bekukucskál, és először is azt kérdezi:
Nem mentél még haza?
Már ettől elolvadok, annyira aranyos.
„Félsz tőlem?” – teszem fel az elég ostoba felnőttkérdést.
A válasz: „Dehogy félek tőled. A szuritól annál inkább.”
Butát kérdeztem, megérdemeltem a kiigazítást, még így, harminc fölött is.
(Zárójelben még egy friss sztori. Anyuka telefonál időpontért, háromnapos újszülöttel van otthon. Megbeszéljük, hogy másnapra várom, anyuka búcsúzóul kérdi: „A babát is hoznom kell?” Az bizony nem ártana, vágnám rá kapásból, de persze udvariasan válaszolok: „Természetesen a babával együtt várom.”)
Ami pedig a szülinapokat illeti. Anyu mondta nem sokkal a maga kilencvenedik születésnapja előtt:
Aki azt mondja, hogy az öregkor szép, az vagy hülye, vagy nem volt még öreg.
És azt is tőle tanultam, hogy „az embert az tartja fiatalon, ha szeretik”. Hát, nekem ebben szerencsére nincs hiányom. És ennél csodálatosabb szülinapi ajándékot elképzelni sem tudok.
