Raphinha, baszd meg, fussál már!
– így noszogatta a Barcelona futballistáját a körúti krimó közönségének egyik tagja az Internazionale 4–3-as vezetésekor, amit azért jegyeztem föl, mert addigra elhatároztam, a találkozó hajrája által keretezett varázslatos, szenvedélygazdag félóráról írok majd az aktuális hírlevélben, ha már úgy alakult, hogy Nagy József és Nagy Gergely Miklós kollégám társaságában nézhettem a meccs utolsó szakaszát. Ennek az oka az volt, hogy a telt házas élő Háromharmad után együtt siettünk a kocsmába, hogy elkapjuk az utolsó szakaszát a Bajnokok Ligája-elődöntőben rendezett varázslatos párharcnak.
Gondoltam, mesélek majd arról, hogy micsoda esténk volt, hiszen a politikai műsorunk offline verzióját követően órákat beszélgethettünk a résztvevőkkel, és aztán még volt alkalmunk belesétálni a körúti valóságparadicsomba. Ikonikus figurája volt a kavalkádnak a monumentális méretű futballrajongó, aki olykor fölkiáltott, hogy „Árad a Tisza!” – igaz, még ennél is többször rögzítette, hogy nem kell senkinek izgulnia, Lamine Yamal egyenlít majd.
Mások a videóbíró alkalmazásának lehetőségein vitatkoztak úgy, hogy közben megint mások sikongattak a gyönyörtől, miután szélsőségesen intenzív futballöröm kápráztatta őket. El is kellene most jutnunk Francesco Acerbiig: a 37 éves olasz mentette hosszabbításra a mérkőzést a milánóiaknak az utolsó pillanatban. Reménytelen elbeszélni, mi csillogott a szemében, amikor a labda hálót ért. Nem is igazán tudni, hogyan ért oda, mit keresett a kapu előtt, addig egyetlen gólt sem lőtt a csúcssorozatban. Egyébként a karrierje úgy alakult, hogy olasz kis- és középcsapatok között utazott, megtámadta a rák, és nemhogy túlélte a betegséget, hanem visszatért. Ott, a körúti kocsma tévéjében néztük, ahogyan fokozhatatlan érzelmi indulat feszíti. Nem tudni, hogyan beszélhet ilyen teljességgel a futball egy ember életéről.
Aztán jönnének még a részletek, de azt gondoltam, nem lesz ezekhez elég hely, hiszen szerdán bemutattuk Bihari Dániel A tatárjárás című, bestsellerré vált kötetét. Erről az eseményről azért igyekeztem haza, hogy megnézzem a másik ágon zajló PSG–Arsenal-meccs visszavágóját. Elmeháborodottság határáig elkötelezett Chelsea-szurkolóként szükségszerűen sodródtam a Párizs feltétlen támogatói közé. És akkor írnék tehát még erről, csakhogy megtörtént az, amit a magamfajta, nagyjából bő másfél évtizede újságot író ember már nem tudott elképzelni: visszavonult Gyurcsány Ferenc.
Fölteszem, nem lehet erről nem írni.
